G.O.D - 43

43. Menekülés

A házban néma csönd volt. Túlságosan is nagy csönd. A lány rettegve lépett be, lába alatt megcsikordultak a véres üvegszilánkok. Minden úgy maradt, ahogyan azt hagyták. A rendőrség csupán néhány dolgot vitt el.
Miának viszont szüksége volt arra, hogy idejöjjön, hogy megnyugtassa magát, a lelkét, hogy csillapítsa a fájdalmát. Kutakodva körülnézett az elhagyatott házban, a be nem vetett egy ágyra tévedt a pillantása. Leült rá, majd egypercnyi gondolkozás után ledőlt rá. Érezni akarta a fiú illatát, a bőre simogatását, de csak a hideg lepedő hordozta magában a gitáros kellemes illatát, és ezt ő maga is tudta, hogy nem az igazi. Unottan kinyitotta a szemét, a füzetre tévedt a pillantása, amit ő vett a fiúnak. Kíváncsian kinyitotta, de csak egy szót látott az első lapon: „Félek!”

Végigsimította a lapot, ez is Soulness tulajdonságát hordozta akárcsak bármi más. Úgy döntött, elviszi a fiú egyik levetett pólóját, ha kell még többet is.
Nem bírta volna ki, hogy ne éljen Soulness emlékével, a gitáros egyet jelentett a számára fényt jelentő boldog élettel, szerelemmel, és mindennel amire ő vágyott.
- Szeretlek… - Suttogta, remélte Soulness ezt ugyanúgy érzi, mint ha a karjaiba fektetve mondaná ugyanezt. Bárcsak úgy mondhatná. Az ágyra pillantott, felidéződtek a karácsony édes emlékei. Szinte maga előtt látta Soulnesst, aki ijedten húzódott el tőle, majd ölelte újra. Valahol a semmibe veszett a pillantása, mintha a fiút figyelné, mintha visszacsinálhatná a dolgokat.

Elképzelte, ahogyan a fiú megvetően ránéz, elnyomja a cigit, közelebb mászik hozzá, és letérdel vele szemben. A két finom tenyere közé veszi az arcát, és megcsókolja őt, az örökké valóság mérgével átitatott ajkaival, amivel elhiteti a lánnyal, hogy örökké együtt lesznek. Ezzel a mesével játszadozott Mia. Ez volt az egyetlen mese, amiben hitt, és tudta, valóra válhat.
- Ideje mennem…- sürgette magát. –Ne lenne jó ha bárki itt találna… de hisz tárva nyitva a lakás, csoda hogy nem loptak el semmit…- Mondta magában, felkapott egy pulóvert, és mélyen beleszippantott, majd a derekára kötötte, és besétált a fürdőszobába. Megtámaszkodott az ajtóban, ismét a fiút látta.
- Nem is kérdeztem még: Milyen Stockholm, tetszik? –Ismételte meg áhítattal, magát kábította a múlttal, amit olyan édesnek tekintett, és most annyira távolinak.
Levett egy pólót a szekrényről magához szorította, és bambán figyelte a zuhanyzót.
- Miért hazudtál? –Ütötte meg emlékezését Laus hangja.

- Már megint te? –Mondta kiábrándultan, rá sem nézett a fiúra.
- Mia… miért jöttél ide ez veszélyes?
- Miért? Mert megcsúszok egy szilánkon? –A lány ellenségesen emelte fel a tekintetét.
- Mia… ne.. tedd ezt…tedd vissza azt a pólót…
- Miért? Zavar?- Mia felhúzta magára.
- Hogy zavar e? –Mondta Laus. Nem tudta hogy most az igazat mondja e. –Nem…
- Akkor meg mi bajod van vele, és mióta nyomozol te utánam?
- Nem nyomozok… én csak…csak…
- Csak?
- Csak eljöttem ide… úgy látszik mind a kettőnk idevágyott.- Hazudott a fiú megvakarta a vöröses haját.
- Persze… - A lány hitetlen hátrálni kezdett tőle.
- Mia mit csinálsz? –Laus tett egy nagy lépést, mire Mia hátralépett, de megcsúszott és elesett a csempén. Laus szinte rögtön ugrott.
- Nagyon fáj?
Mia ránézett, majd a következő pillanatban pofonvágta a fiút. Méregből, és teli erőből.
Laus megtántorodott, és ő is hátra esett. Meglepve nézett a lányra, amikor Soulnesst látta a pofon után nem hitte hogy Mia ennyire fájdalmasakat üt.
- Szállj le rólam! –Mia felállt. –Hogy lehetsz ennyire rámenős?! Ennyire erőszakos!?

***

Soulness eközben bent állt a vécében egy őrrel a nyakán.
- Már nem is vécézhetek egyedül? –Nyöszörögte panaszos kényes hangon. –Biztos hogy látni akarja?
Az őr ridegen állt mellette, meg se szólalt.
- Megkérhetném, hogy menjen ki? Nem szeretek társaságban vécézni… Akkor nem megy… Sztár vagyok vannak bizonyos elvárásaim…
- Neked itt ne legyenek elvárásaid…
- De vannak, tehát kérem menjen ki!
A férfi megunta hogy a nála jóval kisebb Soulness így makrancoskodni, mert ezért hát kidöngetett a folyósóra.
- Végre! –Sóhajtott fel magában a fiú, gyorsan körülnézett, hogy tudna menekülni. A következő percben megpillantott egy szellőzőnyílást. Gonoszan elmosolyodott. - Nem is olyan rossz ötlet… de akkor is pisilni kell…
Megengedte a csapot, és várt, majd elvégezte a dolgát. Lassan nesztelenül lépkedni kezdett, szemével már egy kapaszkodó után kutatott, amivel fel tud jutni a nyíláshoz. Hátrasimította a éjfekete haját a füle mögé, megnyalta a száját, és rálépett az egyik mosdókagylóra, ellökte magát, és felemelkedett.

Fél lábon egyensúlyozott a csapon, kezével a tükörtartóba kapaszkodva. Rálépett a másik lábával is, és várt egy percet. Bármikor rajtakaphatja az őr, és akkor ő innen biztos hogy lezuhan. Erre a gondolatra meg is ingott egy kicsit. Csupán egy kézzel kapaszkodott, ez viszont jelentősen nehezítette a dolgát. Felnézett a szellőzőre.
- Most vagy soha…- összeszorította fogait, és a nyíláshoz kapott. Sikerült belekapaszkodnia egy kiálló részbe, de az ahogy hozzáért letört, és vele együtt a földre esett.
- A fenébe!- Soulness felnyögött fájdalmában, és ledobta a fedőt ami maga alá temette.
- Kész van már? –Hallatszott kintről.
- Mindjárt, csak félrement… - Soulness nagy nehezen feltápászkodott, és letörölte a port a ruhájáról. –Na még egyszer! –Szánta el magát újra, és ismét fellépett a porcelánra. –De most hogyan? Ááá…, ez az! –Feltérdelt a tükörtartóra kezét a letört fedő helyére illesztette. Felállt, már belátott a sötét nyílásba. Ekkor elkezdett repedezni a tartó, nem bírta el a fiú súlyát.

- Hogy az a… - Soulnessnek gyorsan kellet cselekednie, elrugaszkodott egyenesen a lyuk felé. Feljutott viszont a fejét is rendesen bevágta tehát az elkövetkezendő néhány percet szédelgéssel töltötte, majd egy égő öngyújtóval a kezében kúszni kezdett a csőben, amiben vékony testalkata miatt könnyedén tudott közlekedni. Folyamatosan ment, nem állt meg akkor sem mikor már fájlalta a karjait, és a felhorzsolt térdét.

A vágy, hogy újra Miával legyen, erősebb volt, minden fizikai fájdalomnál. Egészen addig haladt töretlenül, amíg egy elágazáshoz nem érkezett.
- Most meg merre? – nézett körül, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve balra indult. –Talán várnom kéne… - torpant meg. –Biztos keresnek… - rémülten nézett maga mögé, de a sötétségen kívül nem látott semmit. Fáradtan támasztotta karjának a vizes homlokát, és hevesen zihált. Hallgatózott. Trappolásra figyelt fel, hegyezni kezdte a fülét, és lélegzetvisszafojtva várta az eseményeket.
- Megszökött! - üvöltötte valaki.
- Mi? Merre van?
- A szellőzőben! De nem juthatott messzire…. –hallatszott pontosan alóla a válasz.
- Nem messzire… csak már fölöttetek vagyok barmok! –Mosolygott diadalmasan Soulness. Zöld szemei megcsillantak a sötétben, ismét remélt. Remélte hogy visszakaphatja a szabadságát, és ismét a kedvesével lehet. Nagyon kimerült volt, ott érte az álom a nyílásban, homlokát a kezére hajtva a sötétben…
Arra ébredt hogy zúgott a feje.

- Oh… - kinyitotta a szemeit, és körülnézett, szinte percek alatt visszatértek az emlékezetébe a helyek, a tettek a pillanatok. Megrázta a fejét, és ismét négykézlábra ereszkedett. Lassan megindult, kellett egy kis idő, amíg teljesen magához ért. Néhány lépés után érezte, hogy kezd lejteni a cső. Elindult lefele nem is számítva, arra, hogy milyen kalandok várnak rá. Az enyhén lejtős úgy, teljesen elveszett a lába alól, és egyik pillanatról a másikra, azon kapta magát, hogy fejjel lefele csúszik végig csőben, mint egy rakéta. A ruhája perce alatt elszakadt a könyökénél. Reméltsége inkább élvezetté változott, mikor körkörösen csúszott tovább, ép kezével megfogta a töröttet, és engedte végigsiklani a testét. Hirtelen a levegőbe került majd egy óriási csobbanás kíséretében beleesett a vízbe. Körülbelül a nyakáig ért a víz, ahogy észrevette a levegőtlenséget, rögtön felrugaszkodott, a víz pedig felrepítette gyönge testét a felszínre. Meglepetten nézett körül.

- Ez meg mi? –Lenézett a vízre a következő pillanatban undorodva próbált kiúszni az egyik kezével a partra. –Szennyvíz… azért volt ott egy fémajtó… levegő, és szennyvíz… miért nem mentem a másikba? –Mérgesen kikúszott a csatorna peremére, befogta az orrát, és tanácstalanul leült. –Hogy építhették ezt egybe…?- Nézett körül. –És merre van a kijárat? De bűz van itt… - Soulness lassan felállt. –Így fel sem fognak ismerni… - Lassan elindult az egyik irányba. Megkereste a gyújtóját.
- Hogy a fenébe! – mérgelődött tovább, mivel a gyújtóból még egy szikra sem pattant ki. Soulness mérgébe elhajította a vízbe, és továbbment.

Nem volt élvezetes számára a menés, minden egyes lépésénél cuppant egyet a nedves vízben úszó cipője, ezért mikor már végleg megunta a kísérő hangot, levette, és azt is a gyújtó után dobta. Zokniba ment tovább, remélve, valahol lesz egy vényes nyílás, ahol kibújhat, eljuthat a rendőrségre aztán pedig haza.
Haza… Erre a szóra elmosolyodott és elszállt minden mérge… Mia… Tatjána… G.O.D… Mennyire szeretett volna most egy meleg száraz szobában ülni, és gitározni a Miának. Még soha nem játszott neki, most pedig bántotta, pedig az utolsó lemez Miának szolt.
- Ezzel a kézzel pedig csak énekelhetek… - Nézett a törött kezére. –A fenébe is… - ökölbe szorította a kezét, és felnézett. –De akkor is ki kell innen jutnom… Honvágyam van a rohadt életbe!
- Nézett körül… Megpillantott egy rudat a fal előtt… Odament, és belekapaszkodott, megpróbálta felhúzni magát, de nem járt sikerrel. – Nem… ez így nem fog sikerülni…- Esett vissza.

Letekerte a kezéről a kötést, a derekára kötötte, majd átfogta a rúdon is.. Felnézett… - Remélem, vezet valahova… - Feltette a zoknis lábát a falra, megmarkolta a gyenge kötelet, és lépkedni kezdett a falon. A törött kezét maga előtt tartva haladt, a másikkal markolta a „kötelet”, nehogy leessen. Ennek ellenére fájt a keze, az ajkaiba harapott, hogy szó nélkül tűrje a fájdalmat. Majdnem felért, mikor bomlani kezdett a kötés.
- Ne! – megtorpant, majd gyorsan lépkedni kezdett, a szálak, amik tartották viszont gyorsan bomladoztak. Feltekintett, és megpillantotta a kijáratot. A kezével felkapott a kapaszkodóhoz, ekkor elszakadt a kötél.
- Bassza meg! – nyögött fel Soulness, úgy érezte, végleg szertefoszlik minden reménye. Ott csüngött egy kézzel kapaszkodva, az ujjai is kezdtek lecsúszni a fogóról.
Megpillantott egy másik kart is. Szinte rögtön elszánta magát, ledobta sebesült kezéről a fadarabot, és belekapaszkodott. Ha nem harapta volna a száját bizonyára már ordított volna a kíntól, ami a kezébe hasított, de a szabadságért mindent meg tudott volna tenni, ez látszott az egyetlen járható megoldásnak. Rántgatni kezdette az egészséges kezével a fogót, mire az leesett.

- Végre… - lélegzett fel Soulness, könnyes szemekkel, mos már minden rajta múlt. Megfogta a másik kezével is a kart, és hintáztatni kezdte magát. - Esküszöm, ha én ezt elmondom valakinek nem fogják elhinni! –A lábával megpróbált belekapaszkodni a tátongó nyílásba. Háromszor elvétette, majd a következőnek beletalált. –Ezt be kéne vezetni az olimpián… - Gondolkozott. Érezte a fájdalmat, sőt szenvedett, de hirtelenjében olyan értelmetlen dolgok kezdtek beleötleni a fejébe, hogy még saját maga is meglepődött. Átlendítette a másik kezét is a nyílásba, és megfeszítette minden izmát, és felemelkedett.
- Fény…- Hunyorgott, és fáradtan elmosolyodott. Kimászott és elhasalt a hideg földön.- Most már minden rendben lesz… - suttogta. Utolsó pillantást vetett még sebes törött kezére majd elájult a kimerültségtől.

***

Mia egyedül ült a stockholmi parkban a magány mocsarától magába roskadva teljesen.
Most fogta fel mekkora hülyeséget is csinált, átvette Friol szerepét, és szétüti még jobban a csapatot.
Vajon most mit lép Laus a pofon után?
Túlságosan is elhamarkodottan cselekedett, nem látta a fiúban a jó szándékot csak a birtoklási vágyat, a tüzet, amit ő nem tudott ennek az embernek viszonozni.

Segíteni akart neki, Mia mégis elutasította, meg sem érdemelte, hogy a dobosnál lakjon.
Teljesen összetört, nem reménykedett, hogy valaha viszontlátja Soulnesst, a banda nem nagyon igyekezett a pénzt kifizetni a rablóknak az idő pedig rohamosan telt. Nem azért mert nem volt rá péz, hanem mert többe került Soulness élete mint az egész banda felszerelése. Mia velük is összeveszett, nem értett, hogy lehetnek ennyire kegyetlenek, hogy hagyhatják hogy Soulness szenvedjen, hogy hamis reményekkel áltassa önmagát ha egyáltalán még él. A lány szíve pedig egyre jobban szétesett, hiányzott neki a fiú, tudta egyedül, munka nélkül kénytelen felnevelni a kicsit, 9 hónapig meg kihez menjen munkáért? A szüleinek nem is szólt, tudta mekkora nagy patália lett volna belőle, ha az anyja ezt megtudja. Ha nem lett volna vele Soulness már az eljegyzéskor összeroppant volna. A gitáros tartotta benne a lelket.
- Megpróbálhatnál nem ennyire kiborulni… - Ütötte meg a fülét egy nyugodt aggodalmas hang. –Mi lesz ha Soulness visszajön? Mit mondasz neki, miért vagy ilyen?
- Micha, az se biztos hogy él …

- Soulness nem hülye… előbb vagy utóbb visszajön… - Micha is őszintén sajnálta hogy nem tudják kifizetni a fiút, igazából ő sem tudta, hogy mi az oka ennek, egyszerűen nem lehetett, és hiába is hivatkozott arra, hogy Soulness a csapat feje, ezt per pillanat senkit sem foglalkoztatott, úgy rángatták a bandát, ahogyan akarták, méghozzá nem svédek, hanem amerikaiak.
- Annyira félek… - Vallotta be Mia hosszú csöndet követően.
- Miért?
- Mert már eltelt egy kis idő, és sehol senki, csak a pénz kell a rablóknak, Soulnessről viszont semmi hír…
- Nyugodj meg és légy türelemmel… Ismerem Soulnesst, meg fogja találni a módját, hogy jelezzen...
- Remélem… - a lány együtt érzően ránézett, a billentyűsben volt egy két vonás amit Soulnesstől szedett, ezért sem utasította vissza a lány, ahányszor közeledett. Mindenki mást elkergetett, csak Michát nem, mert olykor egyes gesztusokból tisztán kivehető volt Soulness személyiségének a hatása.

***

- Nézd már! – Valami ilyesmit mondhattak a finnek, amikor fényes nappal az utcán megláttak egy sántikáló hajléktalan férfit menni.
Igen, Soulness nem mindennapi látványt nyújtott megjelenésével. Fekete haja már már barna színű volt a beleragadt iszaptól, ingje amit annak idején tisztán vett fel, most rongyosan tépetten lógott rajta már csak pár szál cérna tartotta össze. Bal lábán egy lyukas zokni ékeskedett, de ő csak megrögzülten törtetett előre, miközben lábujjai ki kivillantak.

A nadrágja is véres volt, mocskos, és szakadt, mint aki a szemétdombot járta volna meg, és küzdött volna, a hozzátársuló szagokról nem is beszélve. Még saját magától is hányingert kapott, de elterelte érzékeit a következő gond: Mit fog mondani a rendőrségnek…?
Azt már sikerült kiderítenie, hogy merre van, a tizenhatodik járókelő nekiállt neki finnül beszélni, amiből csak töredékeket értett, de annyit ki tudott venni, hogy ezen az utcán valahol. Most mégsem lelte, kezdte azt hinni, hogy lóvá tették őt. Reménytelen arckifejezéssel leült egy padra, a következő percben elédobtak néhány fémpénzt…

- Szánalmas… - Morogta, a térdét felhúzta, a karjaival átkarolta őket, és az állát a csuklójának támasztotta. –De legalább megmenekültem, és nem ők ölnek meg, hanem Turku nyílt utcáján őrülök meg… De lehet hogy mégsem? –A pénzre nézett a földön, felkapta, és a közeli telefonfülkéhez sietett. –Nem kártyás, príma! –Lélegzett fel. –Mi is Micha telefonszáma? Ööööö… - Gondolkodva megvakarta az állát, majd elhúzta a kezét. –Meg kell borotválkoznom… szúrok akárcsak, egy gombostűtartó…- Bedobta a pénzt, majd a füléhez emelte a kagylót. –Sietnem kell, ez nagyon kevés… - Kicsöngött a telefon. –Oh kérlek Micha csak most ne hagyd otthon azt a kurva telefont…! –Könyörgött összeszorított fogakkal Soulness.

- Haló…
- Nem igaz! Végre! Ennyi időbe telik mire kikotorászod a zsebedből?!
- Ki az? –Micha hangja meglepetten csengett.
- Ha akartok még következő G.O.D lemezt, akkor gyertek el Turkuba, ha lehet még ma este!
- Soulness?
- Micha most nincs idő hülye kérdésekre, értetted? Turku főutcája!
- Jól vagy?
- A tények nem azt mutatják! Siessetek! –Megszakadt a vonal, Soulness lecsapta a telefont, és visszaült. A szétmarcangolt kezére nézett. –Végre! –Nézett fel az égre…
- Mennem kell! –Pattant fel Micha a telefon után.
- Mi van? –a lány kíváncsian nézett rá. Micha Soulness nevét említette, talán vele lehet valami…
- Semmi… Ezek a hülye amerikaiak megint összehívtak valami megbeszélésre…És azt kérdezték, hogy Soulness előkerült e már… - hazudta kapásból Micha, nem akarta, hogy a lány még jobban izgassa magát.
- Ja…
- Menj haza, és pihenj egy kicsit… - Tette Micha a lány vállára a kezét.
- Minden bizonnyal az lesz a legjobb… - mosolygott szomorúan Mia, nem is sejtette, hogy az előbbi telefon kedvese utolsó esélye volt.

***

Naplemente… Alkonyat… Aki látott már ilyeneket bizony elvarázsolta a természet szépsége, és hatalma. Ez mindig azt juttatja az eszébe, hogy egyszer mindennek vége szakad, akár jó, akár rossz. Sokszor elmélkedik az ember ilyeneken ha napba néz. De olyankor ott van mellette a kedvese, aki vigasztalóan megfogja a kezét, és átöleli, mert ő még itt van mellette, és ameddig teheti ott is lesz. Egyedül viszont kínzás volt nézni eme gyönyörű fényelhalást az égen.

Egyre kevesebb ember járkált az utcán, majd lassan eltűntek az utcáról, ahogyan a napfény is. A várost összejövetelekre siető fiatalok lepték el, csak néhány percre míg átsuhant egyik másik a városon, majd végleg eltűntek, elnyelte őket a sötétség. De ők sem voltak egyedül, mindenki volt valakivel, nevetett, vagy komolyan beszélgetett. Kivéve Soulnesst… Bár nyári este volt vacogva húzta össze magán a rongyokat, amik most semmit nem segítettek, talán ha épek lettek volna eltakarták volna, a fiú koszos, sebes testét.
- Ide kellett volna érniük… - bánkódott. –Igen…már biztos otthon lennék, és aludnék… Miért nem jön senki…? Miért nem jön semmi…? –még jobban összehúzta magát.
Egy könnycsepp futott végig az arcán.

Ő már senkinek sem kell? Senkihez sem tartozik? Hol késnek már? Miért nem jön Micha, és vele együtt a szerelme Mia…? Miért nem öleli most át senki…? Nem takarja be egy meleg takaróval, nem szereti őt senki…
Csak itt ül, egy padon, nyár végén, és könnyezik, szenved…
- Megígértem Miának, hogy amíg élek együttleszünk… Hányszor megszegtem már! Az én hibám… A sors hibája… Miért nem engedi semmi, hogy végleg együtt legyünk!? –A elkeseredettség teljes úrrá lett a lelkén. –Mindenki az ellen van, hogy Mia velem legyen… Minden… De én őt akarom, és vele leszek akkor is ha ezzel az egész világot magamra haragítom… Nem számít semmi, csak jönne már… csak jönnének már… Küzdenem kell az utolsó percig…Miért felejtettek el? Miért? Miért? Miért?
Észre sem vette, hogy a billentyűs egyenest felé megy. Csak arra lett figyelmes, hogy valaki hosszan figyeli.

- Micha… - Soulness kábult, fáradt arccal ránézett, majd mikor felfogta hogy megmenekült, félszeg mosollyal üdvözölte barátját, megfordult a fejében, hogy csak képzelődik.
- Fel sem ismertelek… Tudod hogy nézel ki? –Nézett rá Soulnessre a fiú. –Mint valami hulla… - Sietett oda Soulnesshez, és átölelte. Mennyire örültek egymásnak, Soulness is átkarolta Michát, közben mérges volt magára, hogy képzelhette azt hogy pont az ő Michája ne segítene rajta, mikor a fiú több volt számára mint egy igaz barát. Olyan volt neki mint egy testvér… És még mer ilyet feltételezni róla?
- Az vagyok... és éhenkórász… - Mosolygott meghatódottan a fiú. –Ha tudnád, hogy mennyire örülök neked…
- Oh…mi van a kezeddel…? –Nézett Micha, a gitáros véres csuklójára…
- Azt inkább ne akard tudni… - Rejtette el a fiú, de Micha erőszakosan visszahúzta a kezét.
- Áu! Micha, ah…ne ez fáj! –nyögött fel Soulness fájdalmában.
- Te szent atya úr isten… nagyon ronda…csoda hogy nem haltál bele!
- Azért ne túlozzunk…- tudod… majdnem kinyírtak, meg jártam a poklok poklát! És megfürödtem a csatornában… - Soulness visszahúzta a kezét. Most hogy tudta, megmenekült, visszatért a régi énje: a nincs szükségem senki segítségére én…
- Az szaglik!
- Ne szemétkedj Micha! –Soulness a fáradtságtól majdnem összeesett, nagyon kimerítette a dolog, a hazatérés, a várakozás. - Mia? –kérdezett rá hirtelen.

Micha számított rá, hogy ez lesz, válaszolni csak egy kis gondolkodás tudott.
- Mia… Stockholmban van… pihen… totál kikészült…
- Micha, ugye jól van? –Pattant fel Soulness. –Ugye nem esett semmi komolyabb baja? –Soulnessben fellobbant a pánik lángja, eddig eszébe sem jutott hogy Mia mennyire aggódhatott érte.
- Jól… de ezt majd megnézed te… Fel tudsz állni?
Soulness megpróbált felállni. Az első lépés sikerült a másodiknál viszont ha Micha nem kapja el, önkéntelenül a földre zuhan.
- Gyere… - Micha engedte, hogy Soulness belékapaszkodjon, és menni kezdett vele. –Totál le vagy gyengülve, és iszonyatosan vékony vagy… így nem mehetsz sehova…
- Miért hova akarsz menni…? –Soulness egyhangúan botorkált a nála kétszer nagyobb fiú mellett.
- Koncertre…

- Mi? –Soulness fáradt zöld szemei felcsillantak. –Mikor? Hol?
- Téged az ne érdekeljen… kényszerpihenőn leszel…
- Micha, ne kezdd el! Muszáj!
- Pihenned kell! Az a muszáj!
- És most?
- Most megyünk hozzád… Rendbe teszed magad, iszol egy kávét, és elmész Miához… a többi már a ti dolgotok…
- Micha… ne húzd ki a gyufát, mert még meggyullad!
- Csönd…!
Soulness morogva ránézett Michára, majd engedte, hogy a fiú teljesen átkarolja, majd vezetni kezdje…

Éjszaka érkeztek vissza Stockholmba. Soulness szinte beesett a saját ajtaján, ha nem támaszkodott volna meg a falban, elesett volna a szilánkokon. Letérdelt a padlón, felnézett a szobákra. Felidézte az emlékeit. Itt futott végig, és itt akadt bele a karja… Megfájdult a sebe.
- Soulness minden rendben?- Micha odaért barátja mellé, és felsegítette.
- Aha… - Soulness gyorsan összekapkodott néhány ruhát, majd bekóválygott a fürdőszobába.
Sietni akart, mégis mikor a bőréhez ért a meleg víz, mélyet sóhajtott. Engedte hogy a vízcseppek végigtáncoljanak a testén, fényüket meghagyva. A gitáros remegve a karjához vitte a zuhanyt. A fájdalomtól belekarmolt a zuhanyzó oldalába. Micha ijedten rohant be.

- Mi történt? –Kérdezte, majd mikor látta, hogy Soulness a fájdalomtól szenved, odament. –Segítek… - Motyogta a fiúnak, aki meg se szólalt, engedte, hogy a billentyűs megtisztogassa őt.
–Köszönöm… - Suttogta Soulness, nem bírta mozgatni a kezét, ami a fájdalomtól szinte már lebénult. Úgy nézett Michára mintha az anyja lenne, aki éppen fürdeti a kisfiát.
- Mi a baj? Olyan furán nézel… - Micha észrevette Soulness különös pillantását, miközben törölközőbe bugyolálta barátját.
- Csak…eszembe jutott valami… - Soulness mosolyogva elkapta a pillantását, eszébe jutottak az álmai, és felidézte, amikor őt fürdette az édesanyja.
- Biztos hogy jól érzed magad? –Micha leültette őt a kinti székre. Soulness érdeklődve nézett körül, mintha nem is itt élt volna, olyan idegennek érezte ezt a teret. Vizes haja eltakarta a vállát, meglepve tapasztalta az új érzést, hogy a saját haja simítja végig a vállát. Meghökkenve nézett a tükörbe, most pont úgy nézett ki felborzolt félhosszú hajjal, mint aki találkozott egy jókora áramfejlesztővel.
- Soulness add ide a kezed…- Ült le Micha elé, körszerre. A kezében.
- Nem mintha izgulnék… De tudod, hogy mit csinálsz? –A gitáros odatette a kezét barátja lábára.
- Bízz bennem! –Micha a kezébe vette a barátja kezét, és méregetni kezdte. –Nagyon csúnya… Majdnem végmérgezést kaptál… Ezt csak egy erős tetanusz képes megfékezni.

- Honnan tudod? –Soulness felszisszent, mikor a billentyűs szétfeszítette a sebet.
- Nézd még itt van egy vékony piros csík… - Mutatott Soulness vékony bőre mögött húzódó bíborszínű vonalra.
„ - Mit csinál? –Kapkodta a levegőt tovább Soulness.
- Nem engedem hogy megdögölj… kárba veszne az a sok herce- hurca…”
- Azt hiszem kaptam tetanuszt a rablóktól, és ki is tisztították… - Soulness behunyta a szemét, igen nagyon frissek voltak az emlékek. Túlságosan is frissek. - Ááááááááááu! –Ordított fel. Ez a pillanatnyi gondolatmenet kizökkentette. –Micha, teljesen biztos vagy a dolgodban? –Csordult le egy könnycsepp az arcáról.
- Soulness… te nem bízol bennem…?
- Ohhh… dehogynem… Csak… - Soulness visszahúzta a karját. –Elég…- Michára nézett.
- Soulness még nincs teljesen kész… Add vissza… - Micha a gitáros keze után nyúlt, aki elrántotta.

- Főzd meg azt a kávét…!- Morogta lenézően.
- Most meg mi bajod van? –Micha mérgesen megrántotta a vállát, és kiment a konyhába.
- Csupán csak Miával akarok lenni…! Mi ebben a rossz? –Nézett maga elé, vágyakozva. Figyelte a karján tátongó sebet. –Csupán csak vele… - Felállt, és kiment a konyhába.
- Legalább megengeded, hogy bekössem?
- Persze… - Soulness vágyakozva bólintott. Micha már rögtön tapasztalata fiú már nem itt jár, már a lánynál van.
- Tudod, néha úgy tudsz nézni, mintha több száz éves lennél… mintha bölcs lennél…van valami fura a szemedben… valami gyönyörű, de félelmetes…
- Hogy mi? –Soulness elvörösödve nézett Michára.
- Hagyjuk… nem érdekes… biztos van rá megfelelő magyarázat… Itt kéne maradnod…pihenned kell…
- Merre van Mia?
- Először Lausnál volt, aztán átakart menni egy hotelbe…Látom téged semmi nem tarthat vissza…
- Semmi… - Soulness öltözni kezdett, de Micha megállította.
- Mit tettek veled…?
- Semmit… meg kellett szöknöm… - Mentegetőzött Soulness, mintha ez hiba lett volna.

Felvette a ruháit, és izgatottan nézett Michára, aki viszont csodálta, hogy ennyi mindent képes egyhuzamban végigcsinálni. Nem nézte volna ki ezt barátjából, azt hitte gyenge fiúcska, aki hamar megrogyik, de többször is tévedett, és már tény volt számára hogy Soulnessnek iszonyatos szellemei és fizikai ereje van. –Menjünk!
- … A zene egy szenvedély… De nem szeret viszont… csak sikert hoz…de az kevés… Nekem kevés…
- Soulness… Megjöttünk… - Micha oldalba vágta barátját, aki abban a pillanatban felébredt.
- Hogy? Mi? Merre?

- Tisztában vagyok vele, hogy már Mia mellett szunnyadozol, de ahhoz fel kell menned hogy a vágyad teljesüljön… - mosolygott a fiú Soulnessre, aki megint elszégyellte magát.
- Köszönök mindent… nem is tudod mennyivel tartozom neked…
- Légy boldog… És holnap ne is lássalak…
- Hogyhogy? – Soulness befele menet megfordult. –Nem úgy volt hogy holnap lesz a koncert…? Mit értek gitáros és énekes nélkül…?
- Nem tudom, én sem mi legyen… - adott igazat Micha a gitárosnak. Így tényleg nem volt semmi értelme játszani, de már nem vonhatták vissza a előadást. –Bírni fogod?
- Naná! –Soulness fáradtan elmosolyodott, megmarkolta a karját, majd felszisszent mert meghúzódott a sebe.
Micha felnevetett, és elköszöntek egymástól. Tudta, Soulnesst nem állíthatja le, a fiúnak egyre csak nő az akaratereje.