Félálomban

Szűkülve szürkül a világ, testetlen köddé olvad a vágy... Mozdulatlanok a mozdulatok, süllyedve, imbolygó a plafon, szűrődő zene, magam sem tudom, hallom-e…

"Nem vagyok már
Se tiszta, se hófehér.
Nem vagyok boldog,
De boldogtalan se még.
De mozdul a vágy, lassan elolvad a világ.
Oh, én nem tudom, hogy ki,
Miért vagy és meddig még!"

Igen, ez jó nagyon… hallom, közben borzonganék. Már azt sem... Óriási lyuk tátong a lelkemen. Csak, ha tudnám... de Kábulatban lebegve tűnik el a lét. Álomba fulladok. Ilyen a halál? Kerestem ezerszer. Most mást keresek. A vállad, az ágyad melegét. Engednélek magamba, suttognék szavakat, fonnálak körbe mindenemmel: karommal, hajammal... már semmit sem tudok biztosan. Igaz ez, vagy csak álmodom? Zár Kattan, csillan a holdfény válladon... Rád néztem? Vagy ez is csak kábulat? Mellém bújsz, takaró lebben, álmom az ámulat.

Kesernyés a szád. Konyakkal keverted a cigarettát. Alszom, hiszem. Testem mozdul, ahogy vágyod. Legyűröd, megadom magam. Az álmom, vagy a valóság-e ez, nem tudom. Nyakad köré fonom a karom, csináld, száll a sóhaj. Mozdulsz, mozdulok, fordulat. Tehetném most én... Mégis, csak hagyom. Uralkodj felettem! Szaggasd darabokra a testem! Legyen tiéd mindenem: kezem, ölem, lélegzetem... Már tudom, hogy álmodom. Ébren nem ismerem a mozdulatot, amivel egyetlen lélegzet és szakad a köldökzsinór. Végtelen idő. Repülök! Tágul a tér... Istenhez közel... Tíz méter, száz, ezer, millió...
Elég! - kiáltanám, de erőm nincs, hogy megtegyem. Helyette ölemben te vagy a lét, az elem, a robbanás, légszomj, fojtás, majd folytatás: mély lélegzet. Erőtlen omló test melege. Úgy zuhanok álomba, nem emlékszem, tettek voltak, vagy csak a képzeletem. Reggel fejem a válladon, csordogáló napfény az ágyon. Nézlek, óvatosan megölellek, keresem kezed melegét, hozzád bújok, kiélvezek minden pillanatot, alszom még...