Fájdalom

...a szobája közepén feküdt a földön, és bámulta a plafont. Az arcán végig folytak a könnyei. éppen telefonált, de ez nem látszott rajta. Csak némán nézte a mennyezetet. A másik oldalon már rég letették. De ő csak most döbbent rá hogy ennek a beszélgetésnek vége, és ez volt az utolsó. Az anyja engedett be a házba. Elindultam a lépcsőn fölfelé és miután a kopogásra nem jött válasz, szép lassan benyitottam. Sajnos én is láttam, hogy valami nagyon rossz dolog történt. Amikor becsuktammagam mögött az ajtót, Bence észrevett. Egy ideig csak néztük egymást. Azután felkelt és leült az ágyára.
- Mit állsz ott? gyere ide! Odamentem és leültem mellé. Megakartam ölelni, de nem tudom mit szólt volna hozzá. Mi csak barátok voltunk és nem akartam, hogy ez valaha is megszakadjon. Soha nem mondtam el neki, hogy többet érzek, de ez így volt helyes. Elég bátortalanul, szólítottam meg, mert láttam, hogy most nagyon érzékeny.
- Mi történt?

Tudni akartam mi baja. Ismét nyomasztó csend lett. Pár másodperc múlva megpróbált megszólalni, de helyette csak nyögött egy fájdalmasat és sírni kezdett. Nem mondtam neki, hogy nyugodjon meg, vagy hogy ne sírjon, mert tudtam ezzel semmit sem érnék. Csak vártam, hogy magától megnyugodjon. Pár perc után remegő hangon megszólalt. -Nem történt semmi.
- Szóval nem akarod elmondani?
- De igen. De sírva fakadnék, és nem szeretném, hogy újra ezt lásd.
- Rendben.
- Kidobott.
Én is sírni tudtam volna, mikor ezt mondta. Nem akartam elhinni. Én bármit megtennék érte, ha nem lennénk barátok. A többi lány pedig csettint egyet és minden fájdalom nélkül... "Kidobott" Soha nem találnék nála jobb embert, mások mégis képtelenek elfogadni. Ő sose kérdezte meg magától mi a baj vele. Egyszerűen úgy érezte minden. Én viszont százszor végiggondoltam hogy vajon hol lehet a hiba. De nem találtam, soha. Pedig nem ez volt az első csaj aki lekoptatta. De nem csak ezzel volt gondja...
- Ne haragudj de, jobb lenne ha most elmennél. Nem akartam. De megértettem, tehát felálltam és elmentem.

Másnap nem találkoztunk hazafelé, ahogy szoktunk. Megpróbáltam felhívni, de nem vette fel. A következő nap megint nem találkoztunk, úgyhogy elmentem hozzájuk. A csöngetésre nem jelentkezett senki, de észrevettem, hogy az ajtó nyitva. Bementem. Nem volt otthon senki. Azért felnéztem Bence szobájába is. Az ágyán feküdt, és megint felfelé nézett. Nem zártam be az ajtót. Az ágy széléhez léptem és lenéztem rá. Leültem mellé. Hirtelen felkelt és átkarolt. Zokogni kezdett. Én is magamhoz öleltem. Szép lassan visszafeküdtünk az ágyra. Nem tehettem mást, mert magával húzott. Még mindig sírt. Próbáltam csitítgatni. Annyira gyengének éreztem, pedig ő mindig erős volt. Remegett. A teste jéghideg volt, a bőre egészen sápadt. Túl sok volt neki. Túl sokat szenvedett az életében.

Én jól tudtam, hiszen általában mindent megbeszéltünk. De most csend volt. Csak a zokogását lehetett hallani. Éreztem, hogy a jéghideg könnyei végig folynak a vállamon. Rázott a hideg. Fel kellett kelnem. Ő is felült és nézett rám. Kerestem egy pokrócot, és betakartam vele. Visszaültem mellé. Közel ültünk egymáshoz. Ahogy nézett egyszerűen elkezdtem én is sírni. Odahajolt hozzám, megsimogatta az arcom. Újra lefeküdtünk az ágyra. Ezúttal egymás mellé. Hozzám bújt és betakargatott engem is. Együtt aludtunk el.

Reggel egyedül ébredtem fel. Csak az illatát éreztem a takarón. Lementem a konyhába, de nem volt ott. Végig néztem a házat. Aztán a bejárati ajtóhoz mentem, ami nyitva volt. Körbe néztem olyanhelyeken amerre szokott lenni. Az erdőben találtam rá, a kedvenc sziklámnál. Többé nem nevezhettem annak. A földön feküdt. Odaszaladtam hozzá. Szólítgattam, simogattam. Nem kelt föl. A szemei csukva voltak. Arca és keze jéghideg és fehér, mint a fal. Átöleltem. A mellkasára szorítottam a fejem és sírni kezdtem. Nem kelt fel... soha többet.