Fagyos nyár

Azt hiszem, valami eltört, vagy elszakadt bennem. Sosem érthetem meg, hogy mi, de érzem, hogy valahogy már nem én vagyok én. Valaki más lettem, olyan, aki nem akartam lenni. Önző? Irigy? Elmebeteg? Talán mindhárom egyszerre.
Az a nyár forró volt, de én mégis fáztam. Fáztam belül, mert minden, amitől rettegtem, eljött, hogy elpusztítson, de legalábbis megkínozzon. Elfogyott a pénz, az ennivaló, elfogyott minden, amire ma az élethez szükség van. A gyertya fénye csak tovább növelte a sötétséget bennem. 
Félelmetesek voltak azok az éjszakák. Az álmatlanság pusztította a lelkemet, és a testemet. Soványabb lettem, mint egyébként, de nem az érdekelt.
Ó, bárcsak elérhetnélek titeket, undok, incselkedő álmok! Ha tudnám, hogyan érhetlek utol benneteket, hiszen a gondolat erejével száguldoztok!Ó, bárcsak...bárcsak...
Jött a pihenés. Ültem a fűben, de valójában egy csepp víz voltam a tengerben, úsztam a testvéreimmel, meg a halakkal, és én voltam a legszabadabb lény a világon. Aztán...elpárologtam. Része lettem az égnek, és szabad, szabad voltam, szálltam, láthattam a világot...Aztán...aztán újra a fűben ültem, a forró, sárgára pirult fűben, és nem tudtam, ki is vagyok valójában.
És zuhan lefelé az ég, jesszusom, vége mindennek
Annyira hiányzott az alvás. Semmit nem szerettem volna annyira, mint aludni. Még szerelmeskedni sem. Lebegni akartam egy úttalan úton tovább, bele lelkem legsötétebb mélységeibe, legrémisztőbb katakombáiba, ahol megannyi halott emlékem aludta örök álmát. Féltem, de félni akartam, csak bámultam a sötétséget, és vártam, hogy visszanézzen rám.
Elfogyok mint a gyertya