Fa tetején a kisház

A Hegyhátszentmárton-on van egy telkünk. Egy aprócska fehérre festett, kis kéményekkel ellátott házzal. A háztól nem messze folyik a Rába vize, és kisebb erdők határolják dédpapánk régebbi házát. Gyakran lejártunk. Melyik gyereknek ne lenne kedvence egy nagy füves rét, ahol szaladgálni lehet, vagy egy erdő, ahol néha még állatot is látni?
Mikor leértünk a házhoz, ismételten a nagy fű és az elhagyatottság fogadott minket, ahogyan mindig is. Nem baj, majd apa és anya sógorja lenyírják a füvet. A hátizsákomban az útról maradt szendvicsek, két mesekönyv, három kisebb plüssállat, egy buborékfújó és egy társasjáték hevert. Hiszen a telkünkön nem volt már sem víz, se villany. Addig a pár napig, amíg lent voltunk a Rába vize volt a fürdőnk, és a gyertyák meg az olajlámpák voltak a fényforrásaink. Leérkezvén a mi segítségünkkel a szülők felsepertek, felmostak és befűtöttek estére. Megágyaztunk magunknak, hogy ne este a sötétben kelljen. Mi hárman unkokatestvérek egy szobába könyörögtük magunkat, ezért a nővéremmel egy nagy franciaágyon aludtunk, míg fiatalabbik unokaöccsünk egy külön ágyon kapott fekhelyet. Amíg le nem ment a nap, a kertben labdáztunk, tollasoztunk vagy egyszerűen bicikliztünk a ház körül. De szép lassan besötétedett. Megérkezett a hideg is. Gyertyafényél ittuk meg az esti kakaónkat, vagy tejünket, ezt nutellás kenyér, illetve a szokásos gabonapehely kíséretében. Közben természetesen mind a könyvünket bújtuk, de a szüleink ránk szóltak, hogy tegyük el, mert elrontjuk a szemünket. Sóhajtozva bár, de becsuktuk, és inkább az esti programon kezdtünk el agyalni. Hiába dugtak volna minket már ágyba, ez lehetetlenség volt. Igazán kreatív gyerekek voltunk, azt kell hogy mondjam. Mindig volt valami új játék, amit kitaláltunk. Aznap este, amint becsukódott az ajtó, a gyér olajlámpa ellenére bekapcsoltuk a zseblámpánkat, és olyat játszottunk, hogy ki milyen állatot tud megformálni. Imádtuk azokat az estéket. Aztán egyesével kidőltünk, és mivel mindenki félt a sötétben egyedül fent maradni, ezért mindenkinek hamar lecsukódott a szeme. Féltünk a pókoktól, a padláson élő peléktől, a kinti vadaktól, a fák zúgásától és derengő gyertyafénytől. Ám amikor új nap virradt, elmúlt minden félelmünk, és új energiával kezdtük meg a napot. Rávettük apukánkat, hogy ácsoljon az egyik fa tetejére nekünk egy kis házikót. Egy asztallapból és néhány deszkából megtette nekünk. Egy teljes napig dolgozott rajta, de készen lett. Utána le se lehetett onnan minket szedni. Egy létrával feljutottunk rá, és felhordunk oda mindent. Párnákkal kényelmesebbé tettük. Nem volt olyan, mint a filmekben látni. Talán nem is volt kényelmes, de a miénk volt. Egy felnőtt sem tehette be oda a lábát. Ott akartunk ebédelni, vacsorázni és még aludni is. Bár nem engedték meg, hogy a szabad ég alatt szunyókáljunk, azért azt az egy hetet szinte végig a kis kunyhónkban töltöttük. Aztán az utolsó nap búcsút kellett neki intenünk, de annál jobban vártuk, hogy még egyszer lemehessünk a telekre.
De oly kár... Mikor pár évvel később újra lementünk már nem volt stabil. A fa az esővíznek hála elkorhadt, és még egy olyan faházunk nem volt. Szép lassan a faházzal együtt elmúlt az az időszak is, mikor fogócskáztunk, festettünk, bugyuta játékokkal szórakoztattuk magunkat és féltünk a sötétben... Mind elmúlt, és erre a kis faházunk lebomlása döbbentett rá. Olyan hirtelen elmúlt, és még észre se vettük...