Ezer könny és ezer ima (4. fejezet)

Apu meglepően kedves volt, mikor hazaértünk.
- Fürödj meg!- Elmegyünk itthonról.
- Hová?- kérdeztem.
- A mamához.
( Az egyik történet szerint azért kerültem vissza apuhoz, mert az óvó nénim azon a környéken lakott, ahol én anyuval. Na, hát ő állítólag többször látott, ahogy kint ülök a kapu előtt a földön- koszosan és éhesen. Hát erre tényleg nem emlékszem..)
Szerettem a mamánál lenni. Tőlünk kb. egy- másfél órára lakott. Nyaranta nála voltunk, akár hónapokra is. Nála és apukám nővérénél Nicole-nál.
Apunak van még egy húga is, Anette. Ő együtt lakik a mamáékkal így, ha hozzájuk mentünk Hanaval- mindannyiukhoz mentünk.
Ott szabadok voltunk. És fontosak. Mama minden mozdulatából végtelen szeretet és türelem érződött. Azt hiszem kicsit el is kényeztetett minket. Nem is emlékszem olyan ebédre, hogy ne lett volna sütemény az asztalon.
A kedvenc süteményeink.
Mindig fordulhattunk hozzá, bármi problémánk volt. Szabadon, félelem nélkül beszélhettünk a kétségeinkről, vágyainkról és az álmainkról.
Nála a titok mindig titok maradt. Soha nem árult el minket. Egyetlen szóval sem.
Olyan volt, mint egy barlang, amely védelmet nyújt a vihar elől, vagy mint egy sziget, ahová reményvesztett hajótöröttek térnek, miután már végleg megbékéltek megbékéltek a sorsukkal.
Ő volt a fény. A menedék.
Most is az.
Életem során már sok hibát elkövettem, de ő mindig adott nekem esélyt. Újra és újra. Soha nem fordult el tőlem.

De nem ezért szeretem.
Én az asszonyt szeretem, akivé lett. Sokat megélt, sok mindent látott. Mindenét elvették, amit szeretett, amiért küzdött és ő mégis túlélte.
A semmiből újrakezdte.
Én nem tudtam volna. Szeretnék hasonlítani hozzá, de fényévekre vagyok tőle. Sokszor szeretném, ha ilyen édesanyám lenne - büszke lennék rá, de az élet másképpen hozta. Megköszönöm Istennek, hogy ilyen nagymamám van.
Nap- nap után.
Hozzá mentünk hát. Hana is nála volt. Az én kicsi Hanam. A szobában álltunk, egymással szemben. Mindkettőnknek könnyes volt a szeme.
Egyszerre léptünk. A kitárt karok közé. Szorosan öleltük egymást. A másikat. Együtt dobbant a szívünk.
Egymásért.
- Szeretlek, úgy hiányoztál! - súgta Hana.
A megilletődöttségtől csak bólogatni tudtam. Nem mondta még soha. És megint a szavak.
" A szó elszáll, az írás megmarad"- tartja a mondás. De ez nem igaz. Nem ebben a formában. Bennem minden szó tisztán él. Minden kimondott szó. Mintha valaki belémégette volna őket.
Kitörölhetetlenül.
A szavakért élek és a szavaknak. Kellenek, akkor is, ha fájnak. De ezek a szavak gyógyítottak és erőt adtak.
Meddig tartottuk szorosan egymást?
Magam sem tudom.
Újra és újra összeszorul a szívem.