Ez a korona nem az enyém!

7. fejezet: Ez a korona nem az enyém!

Öt nappal később, már mindenki a temetésre készült. Az eset óta nem tartottak újabb mérkőzést. Lord Haartot és Christiant a vár melletti családi temetőben helyezik majd örök nyugalomra. A sírok között igazi tömeg gyűlt össze. Az időjárás is tükrözte a lelkekben lejátszódó eseményeket. Tömör, szinte fekete felhők borították az eget, bármikor eleredhetett az eső.
A várból ekkor hozták ki a két testvért. Mind a kettejüknek fekete koporsót készítettek. Mögöttük jött Rion, aki édesanyját támogatta, egyik kezében a koronával. Caithlin még mindig keservesen zokogott. Fekete talárt viselt, fejét fekete sálba bugyolálta, arcát egy fátyollal is lefedte. A sírhely már elő volt készítve Haarty és Christian számára.
A szertartást Ingham vezette Tamika segítségével. A lány úgy mutatott, mint egy kaszás. A csuklyát is a fejére húzta. Édesapja nagy sóhajjal belekezdett beszédébe.

- Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megemlékezzünk, és örök nyugalomra helyezzük Christiant, a Castle királyát és öccsét, Lord Haartot. Az egykori uralkodó mindig igyekezett tiszta fejjel gondolkodni, sosem a saját, hanem a nép érdekeit nézte. Igazságosan, felelősségteljesen kormányzott. Testvéreit igyekezett jó útra terelni, megvédte őket, ha kellett. Ahogy öt nappal ezelőtt is, amikor öccsét, Lord Haartot meggyilkolták.
Haarty, ahogy mindenki hívta, szeleburdi, szófogadatlan ifjú volt. Mindig fel tudta vidítani az embereket, reményt öntött az elkeseredett szívekbe. Kitűnő harcos volt, de sajnos elérkezett az a pillanat, amikor nem tudott felül kerekedni ellenfelén. Őt mindenki szerette, hiszen olyan ember volt, akit nem lehetett nem szeretni. Igaz, sok bosszúságot okozott az idősebbeknek, ennek ellenére mindenki a szívébe zárta. – Septienna már zokogott. Nagyon megviselte, hogy szerelme nincs többé. Már soha többé nem nevet rá, soha többé nem érezheti csókjait, érintését. Haarty mellett biztonságban érezte magát. A fiú mindig meghallgatta, mindent elmondhatott neki. Mindig kedves volt, kíváncsi volt, mi történik vele. Tanácsokkal látta el a lányt, pozitív hozzáállása, életszeretete, jó hatással volt rá. Haarty mellette állt, fogta a kezét.

De most már nincs. Vége van. Élete első szerelme meghalt. Egyszer lesz szerelmes és az is így végződik. Miért kellett Haartynak elmennie? Nem bírta felfogni, hogy soha többé nem láthatja a fiút. Azokat a gyönyörű, zöldeskék szemeket, sápadt arcát, az édi mosolyát. Lelkében hatalmas űrt érzett. Már most hiányzott neki.
Tamika aggódva figyelte nővérét. Tartott tőle, hogy Septienna valami hülyeséget csinál.
Közben Ingham befejezte a beszédet. A királynő belelebegtette a gödrökbe a koporsókat. Először Caithlin lépett oda fiaihoz. Nem szólt semmit, csak sírdogált csendesen. Rion is odalépett és a királya koronát ledobta Christian koporsója mellé. Néhányan felhördültek és csodálkozva néztek a hadvezérre.
- Ez a korona nem az enyém! – csak ennyit mondott. Úgy gondolta, ez tényleg Christian tulajdona, ő nem méltó rá, hogy király legyen. Kételkedett benne, hogy képe lenne ellátni a feladatot.
Valaki sírva, valaki némán nézte, ahogy föld kerül a két testvérre. Az égen villámok cikáztak, az eső hevesen megindult, a szél csak úgy süvített. Fönn griffek köröztek, hogy megadják a tiszteletet az egykori uralkodónak és a lovagnak.

Az esti vacsorán csönd volt. Csak az evőeszközök csörömpölése törte meg azt. Tamika és Rion az erkélyen beszélgettek. Az eső még mindig zuhogott, átlátszó függönyként lehullva a földre. A faluban sem égtek fáklyák, minden sötétbe borult.
- Sajnálom, hogy a múltkor bántottalak – nyögte ki Rion hosszú hallgatás után.
- Nem számít. Én meg visszaadtam – mondta nevetve Tamika.
- Mégis igazad lett. Én leszek a király. Bár kétlem, hogy képes leszek eleget tenni a feladatnak.
- Én biztos vagyok benne, hogy képes leszel rá. – biztatta a királynő. A hadvezér hálásan rámosolygott. A csók óta, igyekezte elkerülni a férfit, de mivel ez gyávaságra vall, így felhagyott vele. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Xsi lépett ki hozzájuk.
- Septienna hogy van? – kérdezte tőle Tamika.
- Még mindig sír – hangzott a válasz. – Meg tudom érteni. Én is így voltam az első szerelmemmel. De még most nem rossz neki. Majd, ha agyilag is felfogja. Az a pillanat, amikor belevág a felismerés, hogy a szerelme nincs többé. Onnantól kezdve lesz neki rossz – mondta a tanácsadó. Pirosan világító szemeit, szomorúan jártatta a két fiatalon.
- De ennek még idő kell. Ez mindenkinél más. Valakinek egy hét is elég, másnak hónapok kellenek. Nekem egy hónap kellett. Csodálkoztam is, hogy olyan jól tűrtem azt, hogy nincsen. Erre az is rásegített, hogy halála előtt pár hónappal már nem is láttam. Sírdogáltam meg szomorkodtam, de még mindig reménykedtem, hogy visszajön. Mikor még élt és nem láttam, akkor is minden nap azt vártam, hogy majd ma fog belépni az ajtón és ma újra rám mosolyog. De ez a nap nem jött el és már sosem fog eljönni. Élete vége felé már nagyon beteg volt szegény, nemigen beszélt senkivel. Piszkosul haragudtam rá, azt hittem azért lökött el magától, mert utált. Igyekeztem meggyűlölni őt, elnyomni magamban a szerelem érzését. Azt hittem sikerült. De azon a napon, amikor megtudtam, hogy meghalt, újra előtört belőlem az érzés, hogy én szerelmes vagyok belé. Másnap hajnalban felriadtam és már sírtam is. Igaz az a dolog, hogy a halottak lelke nem megy el rögtön. Hozzám is eljött. Akkor éreztem, hogy ott van. Odakucorodott mellém és megsimogatta arcomat. Kérte, hogy bocsássak meg neki, amiért úgy elhagyott a vége felé. Megbocsátottam neki. Ma már tudom, hogy nem azért hagyott ott, mert utált, hanem nem akarta, hogy szenvedni lássam, hogy még jobban fájjon.

Eltelt egy hónap. Éppen lefeküdtem, és míg nem aludtam el, megint eszembe jutott Ő, ahogy azóta minden nap. De akkor nem arra gondoltam, hogy meghalt, hanem előjöttek a boldog emlékek, hogy mennyit nevettünk. Mindig viccelődött. Felrémlettek a beszélgetések, de leginkább a mosolya, ahogy állt előttem, magyarázott valamit és közben mosolygott. Újra átjárt az a jól ismert bizsergés, a szerem érzése. Annyira örültem, hogy látom, még ha nem is valójában. És ekkor tudatosult bennem a tény, hogy nem lesz több ilyen. Már nem fogunk beszélni, már nem mosolyog rám többé. A szívembe hasított a fájdalom, a nevetést keserves zokogás váltotta fel. Nincsen. Most fogtam fel. Vége. Meghalt. Onnantól kezdve megváltozott bennem valami. Higgyétek el, ennél az érzésnél nincsen rosszabb. – a végén a tanácsos már sírt. Elég furcsának hatott, ahogy ez a foszló nő itt sír a szerelme miatt. Vörös szemeiből, hasonló színű könnyek zápora tört elő. Ijesztő volt. Egy ötszáz éves nekromanta, ennyi év után sem tudta feldolgozni szerelme halálát. Ekkora fájdalommal élni ennyi éven át.

Tamika és Rion egymásra néztek. Nem tudtak szólni semmit. Erre talán nem is lehet mit mondani. Percek múlva a csend ólomként nehezedett rájuk. Végül Xsi megmozdult.
- Bocsánat, hogy ilyenekkel zaklatlak titeket – szólalt meg sípoló hangján. Felállt és gyorsan elhagyta a termet.
- Hát remélem nem lesz nagy baja Septiennának – mondta Rion.
- Én is – suttogta Tamika.