Esti szösszenet

Már belátom, ügyesen játszottál. A kezdet? Hát az pazar volt. Egy igazi mestermű. Nem hittem, hogy végigcsinálod. Őszintén le a kalappal előtted. Annyi visszautasítás után is, te voltál az egyelten ember, aki hajnali kettőkor bevágódott az autójába, hogy azonnal ott legyél mellettem.
És félek. Akárhányszor a szemedbe nézek ugyan azt a féltést látom, mert nem bízol bennem. Féltesz a lányoktól, akik utánad sóvárognak. Féltesz a fiúktól, akik éhesen néznek rám amikor egy kicsit is eltávolodsz tőlem, de én attól félek, hogy elveszítelek. Túl sok dolognak tettelek ki eddig, és bár azt mondtam, hogy soha nem szeretnélek megváltoztatni, mindent megtennék érte. Pedig próbáltalak eltántorítani, hogy mi máshogy látjuk a világok, más az értékrendünk, más a párkapcsolatokról alkotott fogalmunk, de hasztalan. Hajthatatlan voltál, hogy megváltozol értem.  Próbálkozol és értékelem minden erőfeszítésed, látom, hogy próbálsz kevesebbet inni, velem töltöd a szabad estéid és habár a tanulásig még nem jutottunk el, de a nyitott könyv bambulása is már valami.
"Ott kezdődik a feltétlen szeretet amikor nem a másik kedvéért változol, hanem a sajátodért, hogy jobb ember lehess a mellett akit szeretsz." Hányszor eszembe jut ez a mondatod... És a kép is ahogy felém hajolsz. Hisztis nő vagyok és talán még énközpontú is, de azt tudom értékelni ha valaki tizedjére is megnézi velem ugyan azt az elfuserált filmet, csak hagy feküdhessen mellettem.
És most itt állunk másfél év után, romokban. Hogy jutottunk el idáig? Talán ha az elején máshogy kezdtem volna, ha nem bántalak annyit csak puszta félelemből. Mert annyira ismeretlen és kiszámíthatatlan voltál, a fekete nálad fehér, az igen nemet jelent, de egy év és hat hónap után, többé már nem én kellek neked.De azt alaposan a fejembe véstem amikor azt mondtad: "Tudom, hogy képtelen leszel elfelejteni engem." Hát igen, igazad lett mint mindig, és ezt csak azért vagyok képes belátni, mert szeretlek, és már nem félek kimondani. nem érdekel ki hallja, ki látja, ki mit mondd rólunk, és az se hányan fogadnak arra, hogy csúnya vége lesz, mert akkor is küzdeni fogok. Te már az elején belefáradtál, hogy utolérj engem, de én nem. Nem fogom fel adni harc nélkül. Te EZT vésd a fejedbe, de alaposan.
Mert te voltál életem legszebb másfél éve. Az ahogy a hajamba túrsz, ahogy reggel ébresztgetsz, ahogy csillog a szemed amikor kiejtem a neved a számon, az a hiszti amit leversz amikor könyörgöm, hogy borotválkozz meg... Azt akarod, azt hiszed, hogy el tudom majd felejteni csupán azért mert belefáradtál a munkába. És ott fejezzük be ahol elkezdtük, én zokogok, a te hangod remeg ahogy a ajkaiddal a nevemet formálod, éjszaka van állunk az autó mellett és töprengünk, hogy juthattunk el idáig. Szakad a hó,és összébb húzom magamon a kabátot.
- Szállj be jó? Ott alszol nálam.
- Nem! Nem akarok ott aludni nálad! Már most tudom mi fog utána történni: megfektetsz, utána hitegetsz egy kicsit és másfél elbaszott évvel később ugyan itt fogunk majd állni, ugyan ennél az autónál és összetörjük egymást!
Éreztem ahogy a könnycseppek kezdenek ráfagyni az arcomra. Felém nyúlt, felemelte a jobb mutató ujját, hogy félbeszakítson, de most nem engedem.
- Nem Szabi! Nem csinálod meg velem még egyszer! Többet nem beszéled ki magad és tudom, hogy már rég feladtad... - megfogta a derekam, magához húzott és megcsókolt.
- Szeretlek...-súgta olyan halkan, mintha csak saját magának ismételte volna el.- és nem adom fel!