Essz levele (4.fejezet)

Esti mese
 
Az ötödik napot is megértem, de nem jutottam semmire. Az életem se előre, se hátra nem mozdult el. Úgy éreztem magam, mint egy szanitéc a hidegháború közben. Miután már az embernek szakad rá ideje, hogy egy kicsit leüljön és gondolkozzon, sokszor arra jut, hogy neki semmiből sem áll az egész élete. Véget ér a munkája, akárhol is jár leszolgálta az idejét, és ha még boldog is szeretne lenni ebben az üres féreglyukban, akkor sem tudna, hisz tetemesen kezdenek kihalni a benne utolsó túlélőként élő emberi foszlányok. Akárki bele tud esni abba a csapdába, amit úgy, neveznek, kétségek. Kételkedsz abban, hogy valaha is szükség volt rád, vagy, hogy egyáltalán lesz. Úgy érzem magam, mint aki most szökött meg az elmegyógyintézetből, és csak most eszmél fel a sok gyógyszer után, hogy az egész életét azzal töltötte, hogy várta a daliás hercegét a fehér lovon, ami soha sem jött el… És miért? Miért nem? Azért mert, azokat az illúzíókat kergette, ami egyszer elaltatja, de föl már nem ébreszti. Ő sem lesz boldog, soha, mint ahogyan én sem. Hamuvá válik, a tüzünk lángja és végül kifehéredett arccal várjuk, hogy az elhanyagoltak tengerén egy lélekvesztőn süllyedjünk a szégyen fövenyébe, csak hogy visszakívánkozzunk a szenvedésbe, mert még az is jobb érzés volt… Még magam sem tudnám megmondani, hogy miért vannak ilyen szavak a számban. Ha az ember egy ideig nem tud kihez szólni, egy idő után becsavarodik, és csak rosszabb lesz, ha még tovább maradok itt! Nem! ... Ez a hely mindennek a fordítottját akarja! Minden, ami valóság az nem az, és ha érzed, hogy ez csak egy álom akkor gyorsan tudni fogod, hogy ez még is csak a való élet. Furcsa dolgokat művel velem ez a ház, de én bírni fogom akkor is! ... Szörnyűek ezek az esős idők! Nem mehetek ki, és ez miatt a bent tart fogva. Csupán csak az esőcseppek kommunikálnak velem, de még ők is csak gúnyolódni tudnak. Végig folynak az ablaküvegen és egyszerűen csak körbe röhögnek, hogy ők szabadok én viszont fogságban vagyok. Meguntam már, hogy folyton csak azokat látom, akik kint élvezik a friss és üde mezőkön túli tájakat. Inkább befelé fordultam, és azzal társalogtam, aki szintúgy rabja volt ennek a nyomasztó helynek. Ifjabb Eszter az ágyam matracába volt szúrva, én kivettem, szép finoman szösztelenítettem, majd a padló rései közé szuszakoltam. Leültem vele szemben törökülésben és ezen a módon fordultam hozzá: 
- Mesélj nekem egy történetet!... 
Hatalmas csönd honolt a kis helyiségben, még a lélegzetvételem sem tudta megszakítani azt a feszültségteljes várakozási időt, ami éppen akkor úr volt a szoba felett. Már majdnem, hogy feladtam, és már fordultam volna is vissza azért, hogy tovább szidjam magamban a zivatart, de aztán a várva várt eredmény megérkezett:
- Tudod… Egyszer volt hol nem, volt egyszer egy lány… jobban mondva már egy érett, hölgy, aki folyton csak mosolygott és nevetett, de a szülei megelégelték és bezárták, egy olyan helyre, ahol.. Olyan sok túlságosan is jókedvű ember élt. Ennek a nőnek, meg volt a magához való esze és nem hagyta, hogy ez bármin is változtasson. Meglátta ebben a helyben a jót és minden egyes percét kiélvezte az ittlétének. Egyszer csak megismerkedett egy jóvágású férfival, akibe egyből beleszeretett. Egy nagyszerű éjszaka után a nő csak kereste és kutatta a szerelmét ám, de azt már tovább szállították valahova máshova. Egy olyan helyre ahol sajnos a nő nem tudott utána menni. Gyászolta érzelme utolsó szikráját is, de pár hónap múlva feltűnt neki néhány változás. Sokszor rontotta el a hasát és nem volt meg valamije, ami megkellett volna, hogy legyen neki bizonyos időnként. A nő gyanúja, beigazolódott egy kedves kis nővérke által, hogy benne konkrétan egy emberi lény fejlődésnek indult. A nő, még nem is látta, de már is megszerette a kis porontyát. Akár mennyire is volt boldog, nem hagyta valami nyugodni. Most, hogy tudta, hogy anya lesz teljesen másképpen nézett az otthonára. Nem volt megfelelő a kis csemetének, ezért elhatározta, egy éjjel, hogy elmegy örökre, és keres egy rendes bölcsőt a kis emberpalántának. Nagy kínok között sikerült elszöknie, de nem tudta, hogy merre van a cél. Vissza nem mehetett a szüleihez, mert ők gonoszak voltak, hisz ők voltak azok, akik ellökték maguktól, így most már csak egy helyre mehetett, mégpedig a nagyszüleihez. Ladikba szállt és elindult a tomboló vízen, egy jobb élet felé, de a tenger félúton kilökte magából, és partra sodorta. Idegen helyen kellett újra kezdenie, de közel sem volt olyan könnyű, mint azt várta. Sehol sem volt, le volt csúszva és nem tehetett semmit ellene, de viszont nem csak, hogy ezzel kellet megküzdenie, hanem a kibírhatatlan fájdalmakkal. Egyik éjjel, a kékruhás emberek elkezdték üldözőbe venni, hogy vissza vigyék, de ő ellenkezett. Futott az életéért, de nem bírta a tempót. Mikor már nem bírta a fájdalmakat, egy falhoz menekült, fogta a hozzá legközelebb eső éles tárgyat és elkezdte kioperálni magából az újszülöttet. Felvágta a hasfalát, és kiemelte a gyermekét, de amikor ölébe vette, észrevette, hogy túl mélyen kezdett el vágni és belevágott egyenesen a gyermeke arcába. A baba, amikor elsírta magát, felkeltette a csúnya emberek figyelmét, és az anyukának menekülnie kellett. Nem bírt menni, a beleit a földön húzta és fájdalma kibírhatatlan volt. Az anya egy szakadékhoz ért és sarokba szorították. A nőnek már csak egyetlen egy döntése volt a tarsolyában és mivel nem akarta kitenni ilyesminek a gyerekét… ugrott. Ugrott kezében egy gyerekkel és mikor földet értek az anya fejre esett és azona meghalt. De a kicsi… a kicsi még mindig sírt és csak sírt. Megtalálta egy fiatal hölgy és egy közeli otthonba dugta…
Ezzel végződtek ifjabb Eszter utolsó mondatai. Soha többé nem szólalt meg ezek után.