És belelépek a tükörbe

Ruhakupac a földön, fejetlenség, ruhásszekrény tárva-nyitva, zokni, póló rajtam alsógatyám valahol a ruhakupac alján. Jaj, istenem miért tartom én egy szekrényben a ruháimat?
Erre a kérdésre soha nem tudok, elégséges választ adni se magamnak se másnak, de vannak válaszkezdeményeim, ilyenek, hogy: „Lusta vagyok”, „Férfi vagyok” vagy, hogy „Így egyszerűbb”.
És ezeket a válaszkezdeményeket szépen sorjában el is vetem, hiszen dehogy vagyok én lusta (csak néha (egy kis hazugság belefér ugye?), azt nem mondom, hogy nem vagyok férfi ezek után, ne számíts rá kedves olvasóm, de azt tudnod kell, hogy abban a hitben élek, hogy az XY kromoszómám félig nő-félig férfi, hálát adok az istennek, és a kis biológusok szakkörének vagy nem is tudom minek, hogy a kromoszómám második fele elhagyta egynegyedét, persze nem az enyém kezdte ezt az elhagyást, de örülök, hogy részese lehetek, már csak az kéne, hogy az első fele a kromoszómámnak is elhagyja az egynegyedét, akkor tök boldog lennék és lehetnék teljesen antifeminista és nő-mentes, de sajnos addig szerintem nem fogok élni, már ha azt vesszük, hogy ehhez az egynegyedhez is ötvenezer évre volt szüksége az emberiségnek, mit mondjak ez van.
Akkor most kilövöm a harmadik válaszomat is, miszerint „Így egyszerűbb”, hát meg kell, mondjam, hogy nem az mert, soha nem találok meg semmit,
Na végre! Megvan az alsógatyám, húzom fel, helyén van, székemen rövidnadrágom, húzom fel.
Futok a fürdőszobába, s szembeállok a tükörrel, és belelépek a tükörbe… fordítva és látszólag.