Érzelmek zavara

A szeretet, mint fogalom, mindenkinek mást jelent. Ez nem egy olyan szó, melyet szárazan definiálhatunk, akár egy matematikai összefüggést. Hiszen a szeretet megannyi formában érvényesülhet. Minden ember különböző, így a legősibb érzelem kifejezése is egyénenként változó.

Szeretjük a családunkat, a párunkat és a barátainkat. De egyik kategória sem azonos a másikkal. Hiszen nem szerethetünk mindenkit, mindig és ugyanúgy.
A családunk tagjait egy mélyről jövő, természetes szeretet veszi körül. Főleg az édesanyáknál van ez így, mivel ők azok, akikkel a születésünk előtt kapcsolatba kerülünk. Majd mikor születésünkkor felsírunk, az ő szívhangját hallva nyugszunk meg. Ő táplál és törődik velünk a kezdetek kezdetén, ezáltal az iránta érzett szeretet a legerősebb kapocs, amely csak létezik. Teljes természetességgel mosolyog ránk, és cserébe ezért semmit sem kell tennünk, nem kell letennünk semmit az asztalra, mert ő gondolkodás nélkül adja ezt át. Ez az egyetlen olyan kategória, ahol nem válik szükségessé a küzdelem.

Ennek szöges ellentéte a párunk iránti szeretet. Itt lép színre az egyénenkénti érzelem. Ezáltal mindkét félnek bizonyítania kell a másik fél irányába. Akárcsak egy iskolai vizsga, ahol meg akarnak felelni az emberek. Egy vizsgára felkészülünk és próbáljuk a legjobbat kihozni magunkból, megmutatva a legelőnyösebb oldalunkat, amiért megkapjuk a jó jegyet. De ez bizonyos téren nem azonos a párunk felé való teljesítménnyel. Persze, ott is kiérdemeljük a jelest, de ezért a jelesért folyamatosan felelni kell. „megszerezni könnyű, megtartani viszont nehéz.” – tartja a mondás. Ha jobban megnézzük és elemezzük ezt a mondatot, visszalyukadunk ahhoz a ponthoz, hogy tennünk kell valamit. De ebben az esetben nem elég egyszer vagy kétszer „produkálnunk” magunkat, hiszen párunk, szerelmünk folyamatos törődést igényel és ezt ugyanúgy mi is szeretnénk megkapni fordítva is. Természetfelettinek érezzük a párunk által sugalmazott nyugalmat, szerelmet és szenvedélyt. Ebben különbözik ez a szeretet a szülői szeretettől, mert ilyen impulzusok nem érnek minket a család által és ezt a szeretetet nem tudjuk megkapni senki mástól.

A szerelem az egy csodálatos érzés, amit nem pénzbeli értékekkel mér fel az ember. Nagyon nehezen elérhető dolog ezen a világon, és épp ezért felbecsülhetetlen a számunkra, melyet elpazarolni a legnagyobb butaság. Hiszen mennyire fantasztikus, amikor szeretünk, illetve amikor szeretve vagyunk. Amikor beteljesedhetnek vágyaink és kizárhatunk mindenkit és mindent a külvilágból… megszűnhetünk létezni. Néha még elfelejtünk levegőt is venni, szívünk a torkunkban, ha csak ránk pillant ez a fenséges érzés, amely ő maga. És mennyire marja szívünket a kín, a hiány, hogy nem lehetünk vele, ha nem érezhetjük bőre puhaságát, testének melegét és nem láthatjuk kedves mosolyát. Mindig és mindörökké…és talán ez jelenti azt, hogy szerelmesek vagyunk.

A szerelem egy kapocs férfi és nő között. Többször szeretünk, több embert szeretünk…ez az élet rendje. Vannak olyan párok, akik már nagyon fiatalon (14-15 évesen) megismerkednek a számukra igaznak vélt szerelemmel és pár év múlva elkötelezik magukat a társuk mellett. De kérdem én: a fiatal kor nem azért van, hogy az illető kiszórakozza és kiélhesse magát? Hiszen mily módon dönthet úgy egy tinédzser, hogy élete végéig azzal a személlyel legyen? Vajon mi játszódik le benne ilyenkor? Már annyi idősen tudják, hogy a másik számukra az ideális társ? Tisztában vannak egyáltalán azzal, hogy mit jelent maga a szó: társ?
Mert nem mindegy, hogy a társ fogalom kinek mit takar. Van olyan ember, aki csak testileg társ, és elhiteti párjával, hogy lelkileg is az. Ezt nevezném szeretőnek. Mert ahol nincsenek érzelmek, csak a testiség, azt nem nevezném szerelemnek és azt a személyt, aki ezt megteszi párjával, azt nem nevezném társnak.
És vajon 15 évesen érezzük-e azt, hogy a kedvesünk egyben a legjobb barátunk is? Meg tud vele beszélni mindent és elmer neki mondani akármit, amit eddig megtett, és ami jelenleg bántja? Amit szégyell, és ami fáj neki? Mert egy igazi társ egyben a barátunk is. Szellemileg és fizikailag is képes segíteni minket, és nemcsak hogy képes, de meg is teszi kérés nélkül, amit kell.

És mi a helyzet a megjátszással? Tényleg mindig önmagunkat tudjuk adni minden egyes kapcsolatban? Vagy szimplán kialakítunk egy kis világot, majd másnak adjuk ki magunkat, mint akik vagyunk?
Mennyire egyszerű is lenne. De ha ténylegesen szeretnénk, hogy igazán szeressenek, akkor jobb, ha önmagunkat adjuk. Mert egy idő után úgyis kiderül, hogy milyenek is vagyunk valójában. És ilyenkor eszembe jutnak a szavak, melyet egy mélyen szeretett, kedves személy mondott egyszer nekem: A vér nem válik vízzé! És ez így is van. Ideig, óráig meg tudjuk tartani a védőburkot, fenn tudjuk tartani a látszatot és elhitethetjük másokkal, hogy képesek vagyunk megváltozni. De ez hazugság. Bizonyos, apró dolgokban persze el lehet érni az átalakulást, de gyökeresen lehetetlen átírni egy embert. De miért is kellene? Hiszen ezért vagyunk olyanok, amilyenek.

Egyetlen egy ember sincs, aki pontos mása lenne egy másiknak, ezért vannak a világban egyéniségek és olyan emberek, akik úgymond sodródnak az árral. Sok személy van, aki meghatározó a társadalomban, vagy intézményben, mint például ha megnézzük az iskolai csoportok kialakulásának helyzetét. Ehhez kell egy vezéregyéniség, akit követni lehet vagy csak nemes egyszerűséggel követnek azért, mert olyan, amilyen. Túlzottan különös oka nincs, egyszerűen megtetszik másoknak a stílusa, a viselkedése és a modora. Nézzük meg például Adolf Hitlert, aki körülbelül 10 évig hülyítette a sajtó által a népét, mielőtt kancellár lett...és az emberek bedőltek neki, követték őt. Aztán ezt leutánozzák (és ilyenkor esem gondolkodóba, hogy mivel is jobbak ezek az emberek az állatoknál?), mert azt hiszik, ezzel ők feljebb léptek azon a bizonyos ranglétrán. És természetesen úgy viselkednek, öltözködnek, mint ez a „vezérszellem”. Mindenáron megpróbálják önmagukon elérni a hasonlóságot, mert ugyebár ha már majmolunk valakit, akkor mindenben ugyanolyannak kell lenni. És azért ezzel kapcsolatban ismét felmerül a kérdés: vajon miért vannak a Földön személyiségzavarral küszködők? Elgondolkodtató.

És akkor már világítsunk rá egy kicsit a másik oldalra is. Amikor egyéniségek vagyunk, akkor vagyunk igazán szabadok. És nem egy gépiesen megmunkált, lemásolt valaki. Van önálló akaratunk, tudjuk, mit szeretnénk az élettől, és ki merjük mondani azt is, amit gondolunk. Vannak elveink, amelyeket be is tartunk. És ami a legfontosabb: van értékrendünk.
És alapvetően az ember, mint faj is egy egyéniség, mely képes arra, hogy, érzelmeket vonultasson fel életében, és nemcsak a nemi élet és a szaporodás fenntartásával foglalkozik.
Persze a nemi élet is fontos, de mennyivel gyönyörűbb az érzés, ha mindezt azzal élhetjük, aki számunkra maga a létezés, az energia, a levegő. Tüzes vágyaink hihetetlen gyönyörének eszméletlenül bódító tárháza.
Érezhetjük a teljes kikapcsolásnál, hogy csak ő létezik. Ahogy halljuk a szíve dobbanását, érezzük bőrének melegségét, és ahogy fülükbe cseng az édes ajkakat elhagyó hang…mely az ő hangja. Legvakmerőbb reményeinket megszégyenítő ragyogó valóság.