Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Brigitta elterült az ágyán. Egyedül volt a szobájában, és egyedül is érezte magát, viszont...
Timothy és Matthew számára egy új fajta életet tartogat a sors.
Albus Dumbledore elrabolja Byakuya és Hisana egyetlen gyermekét. Bleach/Harry Potter crossover....
Többet megtudhatunk a Small fiúk múltjáról.
Képzelj el egy jövőt ahol minden csúcstechnológiás. Az embereknek semmi gondjuk sincs az...
Friss hozzászólások
Pavlov: Ha jól számolom, a mese hőse a...
2021-05-11 15:31
vinzso: Gratulálok, nagyon jó történet...
2021-05-08 18:43
Achylles: ha
2021-05-07 14:32
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Ereklyék a ködben

Erős szél fújt mindenfelé mikor leszálltunk a vonatról, kilométerekre az otthontól, és jóval közelebb a fronthoz. A mozdony csak pöfékelt tovább, a vén indián, a vaskalapos főnök, s valahol a messzi távolba üzent testvéreinek, lássátok még élek, nem lettem áldozata az ellenségnek. A négy szél nem akart alább hagyni, egyre csak jött az arcunkba tovább s tovább, hatolva a bőr felső rétegeit támadva. Egy kis ideig mindig megpihent, sziesztázott a rózsaszín területeken. Lerakta nem létező hordalékát, borvirágos csipkelődéssel adózott nekünk, mert elálltuk az útját. S csak azt szállította tovább, vette magához ahol megállt, amit rábízott a monoton távírda. Széles mosolyra húzva az arcélt, hogy az ember érezze a törődést, és még valami egészen más érzést. Futkosott az emberben a remegés, otthon mikor nem vittünk tűzifát a horgászatra ősszel, a tóparton kutya hideg lett. Csillagos ég alatt virrasztott a térség, hegyek
lábának árnyékában takart be mindent a védekező éjközép, eltakarva a hold kerekded lámpásának fényét. Emlékszem, aludni sem tudtam a sátorban olyan dermedt volt a levegő. Hiába a sok réteg, a sátorlapok sem adtak elég szigetelést s a kispárna sem segített, valahogy a fránya egy helyben forgolódás csak nem engedte, hogy álomba szenderüljek. Itt meg éppen az ellenkezője, és én is elméláztam menet közben ezen a röpke percen és útjára engedtem. Menj tovább, ahova hív a természet és üzeneted van, majd lankadatlanul tovább súrolta a fedetlen rétegeket és immár belülről éreztem azokat a csípős, éles késeit. Most élsz igazán, gondoltam magamban, megyünk, mozgásban vagyunk, csak érjünk oda, és talán megpihenhetünk az állásokban. 1943 Január eleje, a Don folyó partjára tartottunk leváltani a régen harcoló egységeket. Pompás tiszta ciha terült elénk, vastag, fagyott, mintázatlan hótakaró. Az utak, vagy minek nevezzem azt ami elénk tárult, járhatatlanok voltak, így gyalogszerrel kellett utunkat folytatni. Az éjszaka megtette hatását, felszórta a tájat páholyából az ég, megterített nekünk, újra meg újra. Elfedve a mocskos földgörgetegek kifordulását az anyaföldből és a róluk leszakadó jégszilánkokat, mik hegyes tiarák ként szintén keresték a felszabdalható katonák fejét. Egy idő után már láttuk a tábori kórházat, röpke 20 km séta után, rajta nagy vörös kereszttel. Emberi roncsokat, mik kifordultak magukból, eldeformálódtak, és a dézsában mérhető mennyiségű vért. Sebekből, az épp becipelt hordágyon lévő katonákat, egyiknek bicepszestül hiányzott a bal karja. Leeső emberi belsőségeket, vér maszatos nővérek és orvosok kapkodó léptekkel húzták be, a poncsó lyukba csomagolt szerencsétleneket. Hányinger és epe íze keveredett számban, és kortyoltam egyet kulacsomból, guggolva szabdalt a szélnek hatalmas bárdja fejemben. Egy páran adóztak is fölös terhük kiadásán, mert nem bírták a szagot és látványt. A járművek kiégett, roncsai eregették füstjeik, szerteszét dobált ládák sokaságával sarkított tér, teljes szoborparkkal, akár a rengeteg köveztet szalonna. Megfagyott testek egy csoportba rendezve, a menthetetlenek árkai, egymásra hányva a sok élettelen hulla. Szép földünkön odahaza, tábla jelezte milyen terményt ültettünk, az egyenlő távolságra hagyott sorokba. Magok százai növekedtek családostul, s vesztették el testvéreiket a körülmények miatt. Mi lesz itt, ha elolvad a hó, s nem lesznek fagyok! Minden egyes ujj, mi kinő a földből, elszáradt testeknek
,megboldogult nyoma. Dögcédulák s fejfák, s mindegyik a lepecsételt, halhatatlan sorok között szunnyadt. Egyik társam, Bokréta Pista azt mondta itt fagyunk meg mind, s mi leszünk az éhes böllérnek, ordas kocsonyája. Hentes lévén nem mondott baromságot annyi szent. Éppen még nevetni is akartam, rajta mint a rossz viccen, de ahogy szavai értelmet nyertek bennem, megsemmisítően hatottak rám, s újra oldalt néztem ahol megint a tanyát, és annak bevetett sokaságát véltem. Nem tudtam gondolkodni, zakatolt az agyam. Hihetetlen, de tényleg igaz, még tisztességes temetésük sem lesz, rügyezni sem lesz lehetőség, nem hogy termés, csak betakar a természet, erőszakos alvásra int!  Majd a vadállatok bőrkéstül mindenestül felfalnak, kapák és ásók mélyesztik foguk belénk, mikor kifordítják a földnek burgonyáját, s gondos őrzője a föld nem lesz más, mint visszamaradott, ásott halmok. A szerencséseknek golyó jut, a gyengéknek fagyhalál. Csemegézhetnek rajta a vadak, a tél pudingjában ragadt finom falatkáinak. Ennek fejtegetése közben, kijött elénk egy német sarzsi a kórházból, megkönnyebbültem, mert úgy nézhettem ki mint aki nagyon rossz bőrben van, ennyi képet magam előtt láttatva.  A parancsnokunknak, Tölcsér Miksa Ezredesnek tisztelgett, viszont majd tovább németül ment a társalgás. Bemutatkozott, hogy ő Jörg Ruhl törzsőrmester a német hadseregcsoport összekötő tisztje, akit a mi alakulatainkhoz rendelt a német főparancsnokság. A szovjetek két erős hídfőt alakítottak ki Uriv és korotojak térségében, mondja a sarzsi, együttesen, körülbelül egy 200km es harcvonalat kell tartanunk. Január közepéhez közeledve fel kell váltani az alakulatokat, hogy friss erőkkel legyen feltöltve a védvonal.
Létfontosságú az előretolt Sztálingrádban harcolt egységek szárnyának védelmében. Nem értettünk belőle semmit sem. Enyhe naftalin és ecet, valamint emberi bűz csapta meg az orromat, a kiáramló erős szagokat érezve, ez már nekem is sok volt. Teljesen olyan érzés kerülgetett, hogy egy sakktábla nem oda illő felén leledzünk, és ripsz ropsz le málunk
a térképtervezetről. Vajon mikor váltunk fehérből feketére, szén darabokra, kis irka-firka
széljegyzetekre. Hol vagy? – ó nagy kemence, mind ott pihentünk mindig mellette, merre vagy? 
Egykedvűen hetyegett a német tiszt, héja szemével nagyon mustrált minket, szokásos 
egyenruhájában, ami neki járt, a khaki színű szövetkabát, egészen térdig leérve.  Valami minimális vágással az oldalán, erre, Csupasz Jóska a balomon benyögi, a hülyéje, na ez se fog  futkosni a kapirgáló tyúk után… biccentve fejével miközben mondja halkan, amott a szép bőrcsizma no meg a míves keszkenő. Igazán paraszti, mint mi ahonnan jövünk!
Valamit meghalhatott az őrmester a kuncogás okból, mert hátranézett, és minket nézett
vastag szemöldökű, szúrós szemével. Még mindig beszélgetett a parancsnok a fritzel, 
így nem nagy talány egy falusi gyerek számára, ha csak Fritzinek neveztük egymás között. A Parancsnok sietősen szalutált, majd magához hívatta tisztjeit, bemutatva őket a 
Héjának. Parancsba adta a parancsnok, hogy három „ parasztkenyér ”  menjen be a felcserekkel együtt és segítsenek, amiben tudnak. 
Az őrmester derült arccal közeledett felénk, hármunk hoz, Ó-Ó mondtam magamban.
Jön a ( Titkár ) Tímár Károly erre a becenévre hallgatott anno a körletben, és ez rajta is maradt, otthon biztos 
agyon dicsérték az eredményeiért de az emberekkel aligha tudott bánni. Meg is jött,
és szavalta nevünk, Bokréta, Csupasz, aztán megakadt,  az én nevemet nem tudta megjegyezni, ezért csak
a becenevemet tudta mindig, azaz Bandi, irány befelé, és amit a felcserek kérnek, maximálisan végrehajtják. Indulás, tisztelegtünk és indultunk be a barlangba.
Befelé menet, rágyújtott a parancsnok és a Héja egymást kínálgatták cigivel, közben erősen  tört magyarsággal megkérdezte mit jelent, hogy parasztkenyér? Parancsnokunk, Tölcsér Miksa elmagyarázta, hogy azokat szokták nálunk így nevezni akik vidéken kétkezi munkát végeznek, tanyai, háztáji életet élnek, úgy mondaná a saját szavaival az a fajta kenyér ( ifjú )  amit nem sütöttek meg elég jól, és nem lett elég félbarnára sütve meg a kérge. Ugyanakkor 
szívós, ostort nem tűrő csikó!
Héja csak bambult ki fejéből valamennyire értette, hogy mit is jelenthet ez, de túl nagy
érdeklődést nem mutatott ennek irányába. A magyar nyelv sokszínűsége fejtörőt okozhatott a rendszerében, pontoktól és vesszőktől hemzsegő, német nyelvében. 
Benn már félhomály fogadott, szétváltunk, ment mindenki a maga dolgára követve azt 
akihez beosztották. Valamikor templom lehetett az épület, kétszintes tégla, alagsorral, egy parányi temetkezési hellyel a felszín alatt. Minden ki lett szedve belül, helyet kellett csinálni, a felszerelésnek, ágyaknak. Az ablakokat is félig eltakarták, pedig olyan szép boltíves felnagyított lövedékeknek hatottak, derekuknál bedeszkázták őket, asztalok, hordágyak, a zsanérból kiemelt ajtókat alakították
át fekvőrészekké. Gumiabroncsokat raktak egymásra, az volt a stabil műtőasztal, mivel 
járhatatlanok voltak az utak. Egy két súlyos sérültet függőágyban tartottak, vagy két hosszú zömök faléc között, feszített pokrócon nyöszörögtek. Csak hümmögtem mikor a műtő fölé néztem, és ott volt a nagy 
harang íves belsejében gyertya csokor biztosította a fényt, a nem komoly beavatkozásokhoz.
Amott arrébb egy 20-25 négyzetméteres helyen volt az egyik komoly műtétekre használt helység, miből a kötöző nyílt. Rohangálás közben nekem is kattogott az agyam, hogyan is megy ez itt végbe pontosan. Sorokba rendezték a haldoklókat, kívülről befelé indult a súlyossági folyosó, és ahogy befelé mentünk egyre borzalmasabb látvány fogadott. 
Éppen csak átkötött sebesültek nyöszörgésén keresztül, jajveszékelő égő sérülteken át,
mindenféle eszközt ide oda cipelve míg a felcser asszisztált. Elüszkösödött végtagok fölött
rongyot kötöttem az arcomra, hogy ne érezzem a megperzselt életnek szagát.
Egyik német katonánál ott álltam, éppen a végső kenetet adta fel rá a pap, mert a műtét
nem sikerült, és belehalt, túl későn került sorra. Motyója ott hevert az ágy mellett, és 
szemem felcsillant, egy német ásó láttán. Vártam, míg a pap lecsukja szemét, elmegy következő sorstalan lelkéhez, hogy túl segítse a kapuk terén. Ahogy mifelénk mondják a szent emberek. Tépelődve, nagy gonddal odamentem a halotthoz,
rátettem homlokára kezem és elmormoltam egy imát érte. Letérdeltem, keresztet vetettem, 
és kihúztam zsákjának egyik tartópántja közül az ásót. Mögöttem megköszörülte valaki a 
torkát, khm khm, hát nem a Héja állt a hátam mögött!! Megijedtem, összerezzentem abban a félig guggolt helyzetben, majd kiegyenesedve megfordultam. Megkérdezte törten, hogy maga mit csinál?
Tisztelegtem elmondtam egy imát ezért a katonáért, mutattam az előtt fekvő testre. És mit vett el tőle?? Láttam! 
Csak az ásót, mutattam próbáltam nagyon darabosan beszélni, hogy megértse, közben mutattam a miénket milyen fajta anyagból készült. Lelkem kilépve testemből, pár másodperc erejéig az otthoni kredenc előtt állva félelmemben hátrahőkölt s megborítva a mindig ott pihenő porcelánt. Mikor rossz fát tettem a tűzre és apám görnyedt háttal, előre dőlve a szekrénykének próbált passzírozni, puszta tekintetével eltolva. Aztán a csend és, hogy picit magam mögé tekintsek, hol is vagyok, újra bekapcsolódtam a jelenbe, megnyugodva, hogy nem törtem össze semmit.  Úgy éreztem mindjárt felnyársal szemével és pofán vág a hideg kesztyűs kezével. Nagy lett a csönd, míg az ásókat néztük, én 
félszegen elkerekedett szemekkel, ő meg mint aki ölni fog mindjárt. Megtörtem a csöndet, és annyit mondtam, hogy a mienk eltörik, mikor ásni kezdjük a fagyott földet. Megint csak néz, nem 
mond semmit… arra kíváncsi, hogy hazudok-e? El akartam venni mást is?? – Zakatolt az izgalomtól és rémülettől a fejem.  Annyit kérdezett, Der Name?  Bandi közlegény erre azt válaszolta, Was? Mondom a teljes nevemet, Was? Nicht! Nicht! mondja ő és visszanéz az ásóra a szemeimről, hm,hm,hm, Graber Bandit!  Ja, ja,  Graber Bandit!! Aztán enyhe mosolyra húzta az ajkait még egy kicsit nevetett is rajta. Otthagyott, háttal kifelé sétálva félre biccentve fejét megint mondta Graber Bandit! Így kaptam a nevet, én lettem az Ásós Bandi. Megpróbáltam a ledermedt állapotból újra mozogni, de nem nagyon ment, a lendület nem nagyon vitt rá. Hú, ez meleg volt, ej de marha vagyok, de akkor is azok a szarok állandóan eltörnek ebben a mínuszban, és a föld meg olyan, mint otthon a tanyán vagy még annál is rosszabb. Kellett jó pár perc mire összeszedtem magam, pont időben mert már keresett Béla felcser, a vezetéknevét nem tudtam megjegyezni mert annyira kacifántos volt, igazi városi tehetős családé. A többiek addig pihenhettek, igaz odakinn de megehette mindenki a fejadagját míg mi bent segédkeztünk. Ezután persze nekünk menet közben kellett étkeznünk, ami nagyon rossz élmény és fárasztó is egyben. Pláne ha még elmeséltem
a Csupasznak és Bokrétának a történetet a Héjával! 
Ahogy végeztünk megint a monoton menetelés, és azon tűnődtem, hogyan is ismerkedtünk meg egymással, azelőtt, hogy jött értünk a sorozó kocsi. A kiképzésen is tanították, egy mondat erejéig, a fekvő katona halott katona, mindig járjon valamin az eszük, mert a táj jellegzetességévé válnak. És ha nem a ruszkik ölik meg magukat akkor a szép ruhácskában érkező,  lágy altatót mesélő fagy. Véssék eszükbe ezeket a szavakat, azt gondolom sikerült.
Vissza a gondolkodáshoz, a múlt mostoha, de annál élvezetesebb napjaihoz.
Mind a hárman szomszédos falukból jöttünk, de a sorozós kocsi csak egybe jött, így mindenki fel kellett cihelődjön abba a falucskába. Lovas kocsival vagy többnyire gyalogszerrel. Bokréta Pista onnan kapta a becenevét, hogy híres hentes volt a környéken, és annál is nagyobb szoknyapecér. Mindig tette a szépet a lányoknak, csak nem egynek, hanem az összesnek, ahogy a húgomnak is. Nem volt köztünk több 2 évnél az én javamra, Pista meg egyidős volt velem. Mindenhova virágot vitt, mint a jófiúk, de nem akart semmi mást csak azt  A húgommal aztán nagyon jól járt, nem kellett nekem pátyolgatni őt, azért megnéztem magamnak ezt a szélhámost, mert az unokatestvéremmel is kikezdett, és gyorsan híre ment ennek. Gondoltam nem avatkozok bele, ott a tornác végében a falnak támaszkodva csak figyeltem. Egy búzaszárat rágcsáltam a fogaim között, aminek még rajta volt a végén kalász, és úgy hajlott meg a súlyától az a vékony pálcika, mint mikor kapás van horgászaton. Azt meg kell hagyni, hogy tisztelettudó volt a srác, bemutatkozott, kezet is fogtunk, 
Kinyalt ahogy azt a illik  szép nadrág, hozzá fehér paraszt ing és mellény. Kérdezte Juliska merre van, mondtam mindjárt kijön, itt megvárhatod. Enyhén lebiggyesztette a száját de bólintott, jött is a húgom. Bemutatkoztak egymásnak, de húgom jobbjában egy sodrófa volt, amit nem láttam mert a háta mögé rejtette. Mikor adta volna oda a virágot Pistám, hát nem meglendítette Juliska a sodrófát, és a feje előtt megállt a bunkós kéz. Ellöktem magam, a faltól és ahogy kivettem számból a szálat azzal lendülettel oldalra dobtam, hogy szabad legyen mindkét kezem. Még időben odaérjek mielőtt elveri szegény Pistát, de nem ez történt. Másik kezével kivette a csokor virágot a fiú kezéből és elkezdte csapkodni vele. Majd adok én neked virágot, a Marit, Zsuzsit, Julcsit, te húst áruló késélező! Úgy csapta a virágokat hozzá, mintha, husánggal verne egy farkast. Az meg csak védekezni próbált a kezét ide-oda rakva, az arcát össze-vissza szabdalta. Juliska még azért a sodrófa nyelével a lábfejét is megpaskolta, hogy teljes legyen a tréfa. Így ugrálva olyan képet mutatott, mint egy udvari bolond, és meg kell mondjam, kimondottan passzolt göndör fejéhez a sok véres karcolás. Ezek után hívta mindenki Bokréta Pistának hentes barátunkat. Oda siettem aztán, megfogtam Juliskát és lecsitít ittam, hogy elég lesz már, de ő még ütni-verni akarta szerencsétlent. Megértette amit mondani akartál neki! Mondom!  Egy pohár vizet azért megérdemel, derekasan harcolt érted, mosolyogtam rajtuk,
nem is kellett volna ezt mondanom, mert mindkettő engem nézett, cserébe még egy öklöst
is kaptam Pistától, de lecsúszott a vállamról, nem volt pontos, ellenben a sodrófa, az 
kiütött. Elájultam, és mire magamhoz tértem ott ültek mindketten mellettem. Vigyáztak rám, 
mint az újszülött csecsemőre, meg is ijedhettek, mert pár kupica pálinkát legurítottak és merőben jókedvük volt. Mikor megkérdeztem mennyit is ittatok, Pista öblös torkából, kitörő 
válasz érkezett, nem sokat, mert a sebeimre kellettek, és büszkén mutatta a véres árkokat amit Juliska nagy gonddal megrajzolt , enyhén darabosra vagdosott arcán.   
Emlékezetes napok voltak ezek a tanyán, főleg Csupasz Jóska látványa, mindig kerékpáron közlekedett,
félmeztelenek módjára, kis gatyában. Ez alól csak az őszi napok és a téli kemény tél volt kivétel. Mindig leszedte magáról a fölösleget és a kerékpáron virított amerre tekert. Szalmakalappal a fején, bambusz rudak a teteje körül, és hántolt fakéreg  a rudak között. A vízszintes felső részére viaszos vásznat ragasztott, az enyves kezű. Cserzett, barna bőrt karikázott össze magának minden évben, a lányok örömére. A teljes neve Csupasz „ barna „ Jóska lett. Mindig a kukoricásban árulta portékáit, nehogy észrevegyék, de elég feltűnő jelenség volt amerre járt, s mindig volt nála cigi vagy pipadohány. Anyám mondta, mikor megállt a ház előtt, Bandi hajtsd ezt a naplopót tovább, jó édesanyám, de akkor én is felszállok mögé, s felcsapok kereskedőnek, aztán nem lát viszont soha többé, haszontalan kóricálónak csapok fel én!
Erre anyám begurult és a seprűért nyúlt, morgott hangosan, kapsz tőlem olyan útravalót te kölyök! - és már szaladtam is ki a házból nevetve Jóska irányába. Lengettem kezem, ne szállj le a pedálról, mert édesanyám kiporolja a gatyánkat. Két szívás után eldobta cigijét, felpattant a két kerékre, s rálépett a pedálokra. De lassú volt a kezdeti dülöngélő mozdulatsor! Belökte görnyedt háttal, kerekei az egyensúlyvesztéstől és a hirtelen erőlködéstől, az első karikája, balra-jobbra tekingetett, s én le hagytam őt lendületből. Anyácska nem volt valami gyors, de szívós egy asszony, és dühös, mint a
viharban a legmagasabb fát kereső ménkű. Bugac, és környékéről származtunk mind a
hárman, de csak értünk jöttek az egyenruhások ebbe a régióba. Mit tudtuk m! Mi az a rang?  Budapestről azért írtak a családoknak, hogy mivel jár ez az esemény! Még jól emlékszem azt se tudtuk kihez forduljunk, csak a sofőrt néztük, aztán egy tiszt megszólalt, a teherkocsi hátuljáról szavait felénk intézve. Neveinket felolvasván mindhármunkat kipipálhatta.  Alig volt valami holmink, batyukat kötöttünk. Bőrönd! Minek az nekünk! Nem mentünk sehova, csak a derék gémeskúthoz vízért a jószágoknak, meg néha falu határra. Útravalót még csomagolt nekünk édesanyám, majd jött a fájdalmas búcsú. Édesanyám megkérdezte még, hova viszik most nagyfiamat?  Kecskemétre és onnan megy a nagy faluba Budapestre! Könnyeivel hadakozott édesanyám és más szülő, hozzátartozó. Keményre edzett, hurkás ujjai, mint a gereblye villái, fogták közre a levelet. Mit, a Hadügyminisztérium küldött, Pestről!  Elrobogott hát a három parasztfiú. Hátuk mögött hagyva szülőföldjüknek családfáját, s míg bicskájuk ki nem nyitja a tarisznya ajtaját valahol, addig nem lesz belőlük felnőtt.    Kecskemét sem volt kicsi, és időznünk kellett még pár órácskát, mire minden újonnan besorozott, bajszát növesztő ifjú megérkezett. Budapest egyszerűen hatalmas volt, óriási, nem tudtunk betelni vele. A Déli pályaudvarra érkeztünk, az épületek nagysága útjai, alig láttunk rendes aszfaltozott utat, mert vidéken a földút volt a normális Azon bármikor játszhattunk, még büntetésből is, mikor meghúztuk egy lány haját. Az idősödő leány, aki felügyelt minket azt mondta, hogy ezért én rajzolhatom meg a pálcás ugróiskolát!  
Nyüzsgő emberek sokasága ment fel s alá, szorgos ekeként szántották cipőjükkel. Autók, villamosok egy helyen, de sok nézelődni időnk nem volt, mert a Petőfi laktanya boltíves kapuja várt reánk, s új otthonunk szép ruhával ajándékozza meg a daliás katonát. Egy fotográfus ott sertepertélt a függőleges acél hernyók között, és felajánlotta, hogy csinál rólunk képet. Hármat kettő áráért, mert látta nem nagyon állunk kötélnek, gondolkoztunk, majd bólintottunk neki. Mindegyikünk eltette a magáét, örömteli pillanat volt ez és izgatottak is voltunk a sok új élménytől. 
Már a második nap írtam haza édesanyámnak, húgomnak, hogy jól vagyok. Leírhatatlan öröm volt más helyeket megismerni, emberekkel beszélgetni az ország más pontjából. Jó sorunk van, nem szenvedünk hiányt semmiben, megkezdjük az alaki kiképzést, erősebb leszek 
és nagyobb mint voltam. Majd írok még, csak sok minden egyszerre történik körülöttem, s nem akarok kihagyni semmit sem. Hiányoztok, nagyon!  Bandi.  
Mielőtt lezártam volna a levelet, beleraktam a pályaudvarnál készült fotót, és ezt írtam mellé még!  Egyet se féljen édesanyám, van még két ilyen kép nálunk, hogy ne szakíthasson el a távolság minket tőletek! Csókoltatlak benneteket. 
Könnyek csorogtak le arcomon az örömteli emlékek visszapörgetésén. Le kellett törölnöm arcomat, zubbonyom még épen maradt részével, hogy ne fagyjanak arcomra a cseppek, fájdalmas, viaszos maszkot kölcsönözve nekem.  
Fák és hó, normális utat semerre nem látott az ember, csak a menet, és a meglékelt puskaporos hordótól elfelé gyalogló egybefüggő kanóc. Nagy ez a hatalmas gyertya, és
nem tudjuk meddig kell gyalogolni, hogy meggyújthassuk az örökmécses lángját. Láthassuk végre csapattesteink, melyik völgyben hevernek szerteszórva, kocsmai verekedést rendez közöttük a katyusa. Hová tehetem majd az én imámat értük, dunsztosüvegbe tapasztott
lángot hagytam a templom oltárán, s remélem, valaki mindig megszánja a haldoklók lelkét,
sose hagyja kialudni, a halhatatlan sárga fényt.
Ámen atyám! Igen, most rád gondolok, a reverenda alatt lüktessen benned a világba vetett eskü s hit. Fohászkodj értünk, halandó bogarakért, és páncélos testvéreinkért, a csatamezők büszke őrzőiért, hogy a csendes béke felvirágoztassa népeinket, s a felkelő nap újra gazdag terméssel áldja meg földjeinket.
Ámen! Szavad ne feledd atyám mert meghallgatásra talált! Abban az órában, mikor ott voltam veled, s nehéz mondandódnak töltése leültetett, mint a százkilós heveder. Azt mondtad, az embernek kétszer kell meghalnia, hogy
ujjá születhessen. Először a lélek vívja meg maga harcát, az őrület határán, s őt követi a testnek lázadó tömbje. De csak is, külön-külön, s mikor utána kettőjük frigye majdan egyet jelent, kész a tökéletes, félelem nélkül, élni akaró ember!   
Egyszemes pislogással adóztam én is ezért, sisakom előre csúszott az emberi gesztustól. Mert hittem benne, hogy sikerülhet, lehetünk, fontosak, értékesek, valakik számára, pusztán születési előjogok nélkül is. Hírtelen megállt a menet, majdnem nekimentem az előttem menő srácnak. Sikeresen, nem fejeltem le a hátát, és körbenéztem mi történik. Kiderült közelünkbe került egy kis falucska és ott megpihenünk egy fertályórára, utána nem lesz több megálló. Valamennyi menedéket nyújtottak a fák, de örültünk, hogy végre parasztházakban tölthetünk némi időt. Megnéztük a felszerelésünket, istállókban, vagy elhagyatott ólakban, melléképületekben kerestünk pihenésre alkalmas zugot. Mindenki a maga bajtársaival, földijeivel, kialakult kötelékekkel próbált meg egy kevés magánszférát megteremteni. Sokat nem beszéltünk, ügyes bajos dolgokkal foglalkoztunk ekkor, zoknit cserélni, megnézni mi nedvesedhetett még át! 
A mellékes vizelési gondokat is beleértve. Egy ólban sikerült bevackolni magunkat, már rég nem lakta coca, se semmi, de azért, hogy szórakozzunk egy kicsit megkerestük a vályút. Vagy legalábbis ami azt a célt szolgálta, aztán ahogy azt illik, hárman egyszerre teletöltöttük. Három darab papír pengőt vettünk elő, és hajócskát hajtogattunk, de csákónak is elment volna, középen átszúrtunk rajta egy ágacskát, és beletettük a vályúba,  nem zuhant bele mint a léket kapott csónak. Nem ázott el, majd a befagyott vizelet szépen magába olvasztotta. Olyan látványt keltett mintha a hajó még utazna, szelné vízét az aprócska tónak, cél nélkül
 , de nem hánykolódva, csak magányosan, elhagyatottan a csatorna mind két partján fehér virágok fogták közre mindkét oldalt. Ezt megkoronázva elszívtunk még három egy pengős THEBA cigarettát, és a csikkeket odaraktuk a hajócska mellé. Még enni is volt időnk, kinn megpróbáltunk egy kényelmesebb helyet találni ahol a szélárnyék fedezi hátunk. Találtunk egy dimbes-dombos kis részt, mert az ólba nagyon kényelmetlen lett volna az evés. Mondom akkor legyen az enyém a közelebbi, ami baloldalon magaslott hókupac.
Én ültem volna le elsőnek a pokrócra amit gondosan 4 rét hajtottam, hogy kényelmes legyen. 
Igen ám, csak éppen nem ellenőriztem nagyon, abba a hitbe voltam, hogy ott van is valamilyen dolog. Ahogy leültem beleestem a süppedésbe, Csupasz meg Bokréta meg csak röhögtek. No mi az! Csak nem egy horpadásba ültél? De lehet mondtam, amit utána pillantottunk meg azt nem felejtettük el egy életre. Szempillantás alatt lelohadt arcunkról a jókedv! Lehordtuk a havat, olyan látvány jelent meg előttem, hogy egyből felugrottam és 1-2m távolságból csak néztem mibe is ültem bele! Feltettük a szuronyokat, és avval keresgéltük ennek a valaminek körvonalait.  
Hatalmas vértócsa, szó szerint befagyva és valamilyen állatnak a szétroncsolt teste.
Nem akartuk, vagy nem tudtuk felfogni, hogy mit is látunk! Megkerestük, hogy minek a teteme lehetett, mert nem láttuk elsőre, csak azt, hogy szétszabdalták a felét talán, vagy a harmadát.
Ahogy haladtunk sikerült megtalálni, hogy egy ló lehetett valamikor, mert a feje tudakoló módon a teste felé nézve csavarodott, nyitott szájjal, ahol egykoron a lábai lehettek. A  szemeit alig lehetett kivenni, azokat a szép nagy, élő üveggolyókat mikor ránk néztek ahogy befogtuk őket a kocsik elé, otthon! Zablája még rajta volt szegény ördögön, fogsora is mutatta a kínok kínját, ahogy nyitott pofával lábai felé emelgethette a nyakát. A Búcsúk jutottak eszembe, a körbe-körbe járó, karóba húzott hinta lovakkal, a festésük olykor bizarr életjelenséget, élettelent, tükrözött vissza feltűnőségükből. Biztos eltört a lába, de hogy ki végzett ilyen pusztítást rajta, ember vagy állat, azt nem tudtuk megítélni. Kegyetlenül járt el
felette az élet, és sose lesz egész, csak fogyni fog tovább, míg csak a csontváza marad. Csupasz tárgyként feküdt ott, a valamikori társ és fegyverhordozó. Odahaza, el sem tudjuk képzelni ló nélkül az életet, és képtelenek voltunk ételre gondolni ezekben a pillanatokban.
Mindenkinek eszébe jutottak a nevek, azoknak nevei, Bolygó, Csillag, akiket mi etettünk, abrakot adtunk, vigyáztunk rájuk, félelmetes szörnyeteg az aki erre képes. Szegény párát a magunk erejéből lepleztük le, és ennek megfelelően, mi is zárjuk el, újra a feledés homályába. Hogy ne 
háborgassa már más rajtunk kívül, és megadhassuk neki a végtisztességet. Kezdett
körvonalazódni bennem mi a különbség az ember és állat között. Nem jutottam dűlőre, de egy dologban biztos voltam, hogy senki nem akart, ilyen egyedüli sorsot magának, legyen az ember vagy állat!  Sorakozóra, visszaérve mindhárman még összeszedettebbek lettünk, gyakran pillantottunk egymásra, beszéd nélkül tudtuk, hogy arra gondolunk, és az akkor elénk terülő látványra. Időközönként szembe jöttek velünk a sebesülteket szállító fél lánctalpasok, azok még
úgy ahogy tudtak közlekedni ebben az út nélküli rengetegben. Pár darabot mi is kaptunk belőlük meg néhány lovas szánt, ill. három darab minőségi 88 pak43-ast.  Azok vontatták a vonóhorogra lettek akasztva valahol az oszlop vége előtt, hogy ha elakadnának akkor legyen ki megtolja, kiemelje. Mindegyiknek a csövén pihent egy pokróc, s rajta ült egy legény,
hogy az ellensúly megmaradjon és jobb legyen a stabilitása menet közben. 1-2h ként váltották egymást a fiúk, ami elég macerás volt, mert aki eddig üldögélt annak elgémberedtek a végtagjai. A soron levőnek meg helyet kellett cserélnie vele, mert odafagytak volna az ágyúhoz. Jó móka volt ez azért, láttam egyszer mennyire boldogok voltak azok akik felülhettek, kivirult arccal, mint aki kengyelben feszít. Huszárok 
lován kirántja hüvelyéből a kard szablya. Karját kiegyenesítve, tartja meg lovagi kopjáját   
léptetve vasparipáját, s ide-oda dülöngél néha az a kerekes harci szekér. 
Csak hírből ismertük mire is jók ezek a túlméretezett látcsövek, de csak az egyik felén
van most luk. A szóbeszéd úgy tartja, hogy mindenki retteg a 88mm es páncélvadász ágyútól, a Don innenső és túlsó partján, de most a mienk, nekünk dorombol, és egy tucat harckocsit kipukkant, a kedvünkért, ha jól tartjuk! A háztáji állatok is meghálálják, ha gondoskodunk róluk, megajándékoznak minden finomsággal. Nos, igaz, hogy nem páncéltörő lövedéket 
kapunk a nyakunkba tőlük, és nem is fáj, ahogyan viszonozzák a szeretetteljes törődést. 
De volt már, hogy nem vigyázott a szomszéd papa, és mellbe rúgta véletlenül a lovacska. Szegény röpült egyet, majd mellkasát szorongatta, fuldokolt a sok beragadt levegőtől.
Azóta szelel a tüdeje, mikor pipázik az öreg, szívja a levegőt be, s úgy nyikorog a nyaka, mint az olajozatlan csuklópánt a spaletták karjában. A vakmerő hármas mindig kitart egymás mellett, előttem a hentes mögöttem a karikázó lókötő, egyiknek a porciós hentesbárd a kezében, másiknak a fél kerék a hátára kötve, madárijesztő kalapban. És nekem mim van?? Mi az én szerepem ebben a fogatban?  Mentünk tovább egy sorba, míg tartottak
minket, a rendben vezetett fegyelemben. Valahol hálás vagyok értük, a nevetésekért, a velük eltöltött időért, hogy együtt utaztunk, és később se választottak szét minket. Megmaradt ez a hármas együtt egy csapat lettünk, ami fontos része volt bármilyen hadművelet előtt, hogy 
tudjuk mire számíthatunk egymástól. Amikor rá bíznak az emberre egy lőállást, többed magával, jobban szeretjük ha nem vadidegenekkel kell megosztani a kimerítő várakozási időt. Hozzá kellett szokni, hogy a priccsek megléte bizonytalan lesz a jövőben, fel kell készülni a kellemetlen egyszerűségre. Tudjuk mik a másik igényei, odafigyelünk egymásra, és próbálunk nem a bemérők 
látóterébe kerülni, különben meg szórnak minket, a ruszki nagyapók, repeszekkel teli, nagyot durranó lövedékekkel. A béke jelképeivel, bugákból hajlított betűivel, meg a propaganda 
ólom leveleikkel.
A Héját jó ideje nem láttuk, és ez nagyon feldobott, csinálunk úgy is elég dolgot még neki 
amit nem akarunk. Azért, meg kell majd köszönjem neki egyszer ezt az ásós dolgot! Nem is tudom minek örültem ennyire egész életem során, mint ennek a német gyalogsági ásónak, és magamban megtapogattam a zsákom azon részét ahol a párja is van. Tudtam, hogy kelleni
fog, és akkor mikor már menthetetlen minden, de az életünk múlhat rajta.
Megérkezve az oszlop, folyamatos aprócska gőzgépek ként eregeti köd foltjait, huhogó baglyok hangjával azonos erővel lélegeznek a torkok, s csöveikből szüntelen áramolnak kifelé a fáradtság szófoszlányai. Csak akkor vettem észre, hogy megviseltek vagyunk mindannyian, 
pihenőre  vártunk, most megkaptuk. 15 perc! Meleg, forrón égető teára szorulnánk, ahogy a nap sütött teljes erejéből engem, a szalmakazal tetején, s a csettegő pöfékelő ugrálása rendezné soraimat legbelül. Nyugalomban méricskélni, azt a pillanatnyi holt időt, mit az újbóli eligazítás romokba dönt. Tea mégis jut nekünk egy adag szesszel hígítva, hogy felrázzon bennünket az elkövetkezendő munka előtt. Szakaszokra osztanak szét minket, és ezt a létszámot is feldarabolják, hogy könnyebb legyen szétszórni az egységeket. A feladat egyértelmű, beásni magunkat, és védeni a vonalakat, a szovjet, támadásokkal szemben. A harcvonal nagyon széles, és nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű páncéltörő ágyú a védekezéshez. Valamelyest viszont hozzájárultak a nyári sikertelen hadjárat után visszavonuló egységek tevékenységei, mert a Don folyó partszakaszát az utászok, robbantásokkal, természetes törésvonalat hoztak létre az ártér és a magas part találkozásánál. Nagyjából, 2-3m magasság választotta el a két részt egymástól, és a tankok nem tudtak felkaptatni rajta, mi több az ellenséges gyalogság sem. Hatalmas véráldozat révén tudták volna megvetni lábukat, a magasabban fekvő területeken. Fogtuk a csákányokat, az ásókat, és megkerestük a nekünk kijelölt területet. Megnehezítették a 
fák, és bokrok közötti kilátást a vidékre, de mi is kaptunk egy kis védelmet. 
Rókalyukakat kellett ásni, felállítani a nehézgéppuskát, de a gyalogsági ásót nem ehhez a földhöz mérték. Ponyvát feszíteni a luk fölé, megmagasítva állásunkat, majd havat szórni a tetejére egyenetlenül a láthatatlanságért. Némi gallyakat is rá dobáltunk, hogy beleolvadjon a táj természetességébe. Folyamatosan vizsgálni a fegyvert be ne fagyjon, megszervezni a lőszer utánpótlást. Hátrébb voltunk, mint az első állások, rombusz alakban foglaltuk el helyünket, úgy 150-200m ként voltak a rombusz csúcsai. A 88asokat felrakták jóval hátrébb egy- egy magaslati pontra, és álcahálóval látták el. Hogy ne lássuk a munka végét, így a gondolkodással sem volt problémánk, akadt éppen teendő bőven. A 1,5m mély árkok hoz kellett idő és nyugalom, ráadásul az egyik embernek mindig figyelni kellett az ellenség mozgásait. Hely szűkében voltunk rendesen, kicsit nagyobb, 1m-nél szélesebb árkot csinálni sem volt egyszerű. Idő volt mire elkészült a helyi gyártású veremházunk, az egyik falra hosszú faágakat állítottunk, mint a rőzsét a hátukon cipelő asszonyok. Pokrócot mögé rakva, alá egy deszkalapot, ami tartsa, ott fogtuk, míg a harmadik százas szögekkel bele nem verte a széleit és alját a merev falba. Nekidőltünk, hogy mennyire kényelmes, ne a hideg riogassa a test melegét, ha elcsigázott valamelyikünk. Hadi sámlit eszkábáltunk, négy elesett honvéd bajtárs gyalogsági ásó jának tusából, egy csúcsba való állításukkal oldottuk meg, és nagy fájdalmamra az ötödik halott honvéd bilije adta az ülőkét. Mi minden hű halott utazó, szemének szelencéje, s ha ezt túlélem, hazaviszem emlékbe! Megint egy félelem roham és idegesség, fáradtság, a színlelt nyugalom, mintha a -40 fok nem lett volna elég. Jóska meglátta, hogy megremegtem, ott pislogott, lassan hörpölő tüdeje, köztem és Bokréta között. Lába felrakva a szemközti falnak, háta rőzsével kitömött pokrócot nyomta. fején a bili lehúzva, de a lábaink összeértek. Arra lettem figyelmes, hogy kinyújtott ujjával lassan feltolja sisakját és meredt szemekkel engem néz. Fáradt vagy Bandi?  Cseréljünk! Én már elég jól vagyok, mondta Jóska, de elég alultápláltaknak
néztünk ki. Ilyenkor elővette valaki a képet, ami a pályaudvaron készült, azon mosolyogtunk mennyit változtunk a képhez viszonyítva. Pillanatnyi melegséget éreztünk legbelül, szívünk erősebben kalapált, és olyan kérdésekkel kezdtünk foglalkozni ki mit csinál a háború után.
Jóska kereskedőnek áll, a lágy kezeihez nem való a kemény fizikai munka, persze felemelve semmit nem látni a kesztyűben belőle. Tudjuk, Bokréta, te hentes leszel a falu legjobbja. Ejnye, no azért megkérdezlek, mik a szándékaid Juliskával, tudod, hogy ha hazaértünk, 
bele dobhassalak a gémeskútba! Bejöhess pálinkázni! Meg ne fázzon szélfútta, nedves madárfészked. Vigyorogtunk, mint a terhesen megrakott szekrény polcai odahaza, és a keresztlécek olyan vígan érezték magukat benne, hogy meghajlott az összes, a két oszlop pillér között. Szájuk széléig vigyorogtak a tudálékos könyvek miatt.   
Lesz egy kép megint, mondja Bokréta, mikor hazafelé vesszük utunk, csend, mind tudtuk, hogy ennek csekélyke az esélye, még is az elképzelése és a későbbi dátummal megírt kép, reménnyel töltött el. Ennek a lehetősége, viszont kevéske! Anyámra és húgomra gondoltam, mint mikor délibábot lát valaki elmerültem az egyenes tekintetemben, vajon látom még őket? Apám sírját, ki megjárta az I. Világháborút és nem jött haza. Kevesen érték meg a szomszédok felmenői ből, kiknek sikerült a hazatérés. Kedvük szegve, komoran rótták az utakat. Félembereknek csúfolták őket, mert nem találták helyüket a csatamezőn látottak után,
s családjaik se tudták szóra bírni mi történt az ütközetekben. Nem akartak többször emlékezni rá, ki hogyan vesztette el barátját, rokonát. Teljesen elfeledték kik voltak egykoron! 
Az ellátás akadozott, a halál liszt felhőben barangoló prófétája egyre csak rossz időt hozott.   
A szovjet félen, nem volt annyira nagy az aktivitás, időt adva nekünk minél több természeti akadály felhúzására, mert hát, másban nem igen bízhattunk. Az éjszakai rémálmok, hogy lerohannak minket, és minden oldalról világító rakéták röpülnek a magasba, átszelve a harapható csendet, elmaradt. Csak várni, fogalmunk sincs mire, és a német koszt még kedvetlen ebbé tett mindnyájunkat, a fekete kenyér és káposzta. 
Ha már ennyire nagyok voltak a veszteségeink támadáskor, 9000 katona esett el a nyári támadás sorozatban! Mit gondolnak mi lesz itt ha megindul a  vörös mackó! Sokszor volt nehéz az élet, tanácstalan az ember, mitévő legyen egy adott helyzetben, a döntés súlya.
Most gondolkodnunk nem kell, van elég magasabb gondolkodó buksi, hátrébb, feljebb. Korán kelve ekét fogni, vezetve a lovat, szántani szép hazánk lankáit, egyszerű feladat volt. Foltos, a négylábú házi kedvenc nélkül nem mehettél sehova, jött utánad, mint hű fegyverhordozó hadapród. A megszámlálhatatlan macska, nevük se volt, csak az első kettőnek, az-az igazi vegyes színű fonalgombolyag, mert kicsin még nagyon aranyosak.
Megetetni a lovakat, malacokat, libát tömni kukoricával, azzal a sok-sok arany gyönggyel. Mi itt hevert lábunk mellett, hüvelyükbe csomagolva, hevederbe töltött meggymag okként, halált osztogatva köpködték a fegyverek. Erekbe martak, inakat roncsoltak, vértelérek szakadtak széjjel, az apró becsapódó, látogatóba érkező golyók után. Üveg nélküli kompótként véreznek el az emberek, üres babák ként rogynak össze, kihűlt testüknek súlya alatt. Az állandó vonatozás nagyon kikészített, a levelek írása, egyszerűen megsemmisíti az embert, a honvágya miatt. Szeme sarkából észrevette a Titkárt, Bokréta. Gyorsan felállt Jóska is, és szépen eltakargattunk mindent, hogy ne lássa a rögtönzött pihenőt. Befutott, tisztelgett, viszonozzuk, jelentések szerint megpróbálják a vonalakat áttörni a ruszkik, lehet még ma, vagy holnap hajnalban. Legyenek éberek! A parancs az, hogy ne foglalkozzanak a tankokkal,
rendesen ritkítsák meg a gyalogságot. Érthető! újra, újra kérdezte. Uram, kérdezhetek?
Jaj! Bandi, maga mindig csak kérdez, be nem áll a szája, pofa vágás közben kiköp a szájából egy kis gőzölgő, sárga dohánylöttyöt. Ha most azt mondom magának nem kérdezhet, a legközelebbi alkalommal öt kérdése lesz. Elképesztő! Kisvártatva, na mondja, nagy levegőt kifújva közben! Mit csinálunk a tankokkal akkor?? Semmit! Megfogta a fejem abba az irányba nyomta ahol a part megtört, határozottan, a fülemnek magyarázva. Látja!! Ott nem tudnak feljönni, és ne is teremtse meg a lehetőséget az ellenséges gyalogságnak!! Ha Sztálin utászait látja, vastag bajusszal, szakállal és erre jönnének, tegye meg nekem Bandi, hogy nem ülnek le vodkázni! Engedelmével uram, én pálinka párti vagyok, mondtam somolyogva. Magának mindig kontrázik igaz! De ne aggódjon emiatt, tudom mit fog csinálni, ahogy több információnk lesz az ellenséges csapat mozgásokról, eljövök magáért! Tekintse úgy, mint egy , békebeli eltávot kap tőlem, vágási szabadságot! Látja a hátunk mögötti fenyvest, onnan fog nekem tűlevelet gyűjteni ha lesz erre szabad időnk! Mellesleg! Piával, jobban bírják, mint mi. Tisztelgés, Értettem. Szép volt! Bokréta meg megveregette vállam, elengedve egy kacajt, mire a Titkár már jó messzire ment. Belőled tizedes vált már is! Most miért? Kérdeztem! A lényeget tudjuk, mondta Jóska, aztán elővett egy kis dohányt, nesze, rágjad, akkor nyugtunk lesz tőled Bandi, vihogott. Körkörösen harapdáld, mondta, hogy sokáig elég legyen, bár egy menyecskén járna a kemény fejed! Hebegve-habogva értetlenkedtem, de a dohány tényleg jól jött a töprengéshez. Gyakran néztem ki a kis bunkerünkből, nézegettem, amit az őrmester magyarázott, de még mindig nem értettem mire lesz ez jó. Nem történt semmi, az idő csak nem aprózta el az éjszakát, csillagos eget terített meg a horizontra, teljes kerekded formájában világított le reánk, vajának egész korongja, kukucska. Biztos voltam benne, hogy teliholdkor nem fognak támadni, csak az őrült tesz ilyen butaságot, koccantja össze bokáit, hogy nagyot essen tőle előre. Sikerült be foglalnom a pihenőt, rám került a sor, letettem magam a kis ülőkére, morfondíroztam, dohánykám, fogyóban volt, kiegészítettem még egy kicsivel, és szépen feloldotta az éhségérzetem. Aztán bevillant egy kép, először csak a vonat, a sínek, ahogy magasabbra emelik, a vonalát, föld felett mennek meg magasítva. Majd a folyó és a rakpart Pesten. Töltés!- Rendezgetnem kellett kobakomban, hogy ez itt milyen formában
válhat a hasznunkra. Aztán felidéztem az őrmester szavait újra, és újra. Megkérdeztem Jóskát, hogy van ceruzája, és papírka nála? Az utolsó levél mondja, a végső szavainak szánta haza, de odaadja nekem. Megköszöntem neki! Sikerült lerajzolnom, meghúzni az ügyetlen vonalakból a folyót, s a magas partot. Helyenként átszúrtam a papírkát, mert nem volt alátámasztva semmivel, ott egy luk éktelenkedett. Üresen nézett vissza rám, szénfoltnak is elment, így lett az egész egy ákombákom. Édesanyám mondta ezt mikor írni tanultam, hát fiam, maradj a rajznál, mert ez egy ákombákom! Ahogy nézegettem, rájöttem a rajz sem ment túl jól, de a célnak éppen megfelelt, elnéztem magam ügyetlenségét, a fekete golyócskákat, amiket a papirka belsejében hagytam. Ez van, mondtam, de a lényeg meg is van. Igen ám! De nem esett le igazán, mit kellene észrevennem, és kezdtem mondogatni magamba töltés, töltés …..   
Valamit matatott Bokréta a géppuska mellett, lehet meghallotta volna, amit magamban motyogtam! Az állványtól balra állt, és épp kinyitotta a hevedert tartó vas pántot megnézve, a fegyvert. Bal test felével támaszkodott, s kezével kikönyökölt. Eltakarva az egész bal fertályát a géppuskának, hogy jobb kézzel is kényelmes legyen a szerelés. A géppuska rendben volt, némi kenőzsírral megkenegette, rendben, így jó is lesz mondta, aztán visszacsapta az acéllapot. Bevillant, egyszerre a töltés szóval összerakva. Értem már! A T-34-eseket és a KV1-eseket ez a fal tartja vissza, egy frontális támadás lehetőségétől. Összehangolva a gyalogsággal, és a felénk emelkedő oldal minket segít a védekezésben. Az állandó tüzérségi tűzzel le lehet bontani, de ahhoz nagyon pontos lövések kellenek, a repülők sem fognak ezzel foglalkozni. Vagy marad a kézi erővel való robbantás. Titkár szavai, egyből megvilágosodást adtak ( ne foglalkozzanak a tankokkal, rendesen ritkítsam meg a gyalogságot. ) Ott fognak vesztegelni, ameddig le nem tudják bontani egy feljárót létrehozva, vagy csinálnak egyet! 
Megkértem Jóskát, hogy fűzze fel a kézigránátokat masnira, és őket is felszögeltük a falra. Fagyott földnek már két ajándékot is adományoztunk. Egy kellemes rőzse palástot, és egy repesz nyakláncot, óriásokhoz nem mérhető, szuvas, elvigyorodott fogsort. Tartaléknak jó lesz, mondtam nekik, ne akkor keljen kajabálni, hogy lerohannak. Mi voltunk a 3. sor védekező vonal, 400m-rel előttünk kezdődött. Az elsőt 100m-ként követte a következő csík, a rombusz csúcspontjaiban elhelyezkedő állásokkal. A 88mm esek mellé még beraktak pár zsákmányolt Skoda T-38-as harckocsit. Beásva, tüzérségi ütegnek lettek használva, mert a T-34, és KV1 ellen nem győzhetett. A KV1-el szemben, kiváltképp halálra volt ítélve, nehéz-tank ként borzasztó erős páncélzattal látták el. Nálunk nem nagyon akadt Tigris, Párduc, a megfékezésükre, vagy az erőviszonyok egyensúlyának megteremtésére. Megmaradtunk a gyenge felszerelésnél. Nem kaptunk, késett a téli ruházat, és a fejlett fegyverek szállítmánya.
Holnap! Holnap jönnek egy rohamra az usankák, s hozzák magukkal a davajgitárt, hoznak még szellemeket magukkal, láthatatlan Moszin-Nagantokat, fürkésző, egyes lövéseik nyomán, halkulnak el, kabátjaink haragos gallérjai.
Erős tűz alatt tartanak minket, az aknagránátok és páncéltörő lövedékek felrobbanva, tépték a 
felszín kemény felét, s most omlós hógolyók ként rebbentek szét. Némelyik, bevágódott a fa csoportokba, derekába mart a fáknak, szálkás csonkokat barkácsolva. Lángra kapva a fenyők, égtek, ameddig az éhező lángnyelvek szaladgáltak, s mikor kialudtak, megérezhettük, milyen a Gyilkos tó látványa. Fáknak tucatnyi, törpe csonkjai, büszke fogpiszkálók ként, satuban ücsörögnek, szoknya nélkül, az eget pásztázva, mint az éppen kilövésre váró FAU rakéta. Felfejlődnek a támadáshoz, a tüzérség, pokoli függönyének védelmében, s mögöttük beindulva dörömbölnek, a belső égésű motorok. Lapulunk, nem mozdulhatunk, várjuk az első sort. Mellettünk kettővel, telibe találja az egyik vermet egy gránát, semmi nem marad
a gödörből, feketés földet látunk, ormótlan bombatölcsért, darabokra szaggatott, cafatokra 
szakadt testeket. Picsába! A rohadt életbe, idegesek vagyunk és félünk, hogy ez a sors vár ránk, de nem rohangáltunk, még tartott a zárótűz. Neveket kiáltunk feléjük, hátha mozog még valaki közülük, de csak a monoton csendet megtörő robbanásokat halljuk. Felavatták az egyszemélyes temetőt, egy pillanatra lehunytam szemem, lerovom a kötelességem az elesettekért. Nem segít sokat, és ide-oda járkálunk a kis vermünkben, szitkozódva, idegesen,
az ágyúdörgés még mindig nem maradt abba. Jóska el kezd bőgni, patakzanak a könnyei, nem lehet leültetni, le kell fogjuk, hogy lenyugodjon, Bokréta még mindig a helyet vizslatva, kezei remegnek, óvón Jóska karjaira fonja. Elkezdődött, kedvetlen arccal folytatta, a vágóhíd megnyitotta kapuit! „ Vágási szabadság „ mi! Te rohadék! Mit kérsz Bandi? Felém se fordulva kérdezi, télen, kolbászt vagy hurkát? Itt egyik se lesz, megnyugtatlak! Két féle
közül lehet választani, mondja, még mindig a bombatölcsért nézi. Darált hús és csülök,
köretnek meg túrós csusza. Nem bírom! Jóska elhányja magát még inkább bömbölve, kitépi magát Bokréta kezei közül, hirtelen ki akar rohanni a vak világba. Éppen megragadjuk, én a lábát, Bokréta a zubbonyán keresztül a karját, és visszarántjuk, testünkkel nehezedünk rá.
Ezt ne csináld, mert megverünk, érted! De nem bírom! Lekevertem egy pofont, csattant a kipirult táskás arcán. És mi? Velünk, szerinted mi van? Kérdőn nézek rá, Bokréta rá se hederít. Fel sem fogja Jóska mit kérdezek tőle. Pedig hidd el, mi is idegesek vagyunk! Fáradtak, hideg ráz néha, de még élünk. Azt hiszed, csak neked kell ezzel megbirkózni? Gondolkozz el ezen, és adtam neki még egy pofont. Átestünk a tűzkeresztségen, emlékezz mit ígértél te mamlasz! Különben megnyúzlak!
Nem lehetsz, ilyen gyáva, nyápic! Hagyd! Bokréta védelmezőn levegőbe emelte kezét, testtartást váltva, szemembe nézett. Átlépte a korlátait, túl van rajta Jóska, csak segíteni kell neki. És azért is könnyebb így, mint egyedül, nem lehet minden akadályt könnyen venni az életben. Igaza volt, nem tudtunk semmit Jóska családjáról, visszagondolva mindig nálunk vagy olyan helyen leledzett, ahol van valami közösség. Többet nem tudtunk róla, és nem igen kérdeztük, vagy ha szóba került, kitérő választ adott. Nem faggattuk végül! 
Gondolatban, nagyot néztek, pupilláim csak úgy kikerekedtek. Bokréta, mikor lett ennyire nagy filozófus? Hm, át éreztem mondandójának súlyát, és elnézést kértem Jóskától. Sikerült lehiggadni, és visszaállni a géppuskához, mire a roham megérkezett. Addigra, a három állkapocsban, dohány csomó csámcsogott. Kerepeltek az első sorokban elhelyezett géppuskák, aknavetők, és a tüzérség is megszórta őket. Tankokat, T-34-eseket, mögöttük 10-12 alak jött egy csokorba. Aki kinézett a lánctalpak mögül azt lekaszálták a golyók, nem válogattak a lepattant, eltévedt lövedékek sem, ahogy a tank tornya nem a legjobb szögbe fordult. Mázli, hogy ahogy a parthoz közeledtek, az ellenséges tankok nem tudták olyan magasra felemelni, halált osztó csövüket. Egy zsákmányolt mesterlövész puska látcsövét vettem elő zsákomból, míg Jóska és Bokréta apró rövid sorozatokat adott le az ellenségre. Folyamatosan abba az irányba ahol az ellenséget láttuk, vadul irányt váltva sorozták az ellent. Belenézve, suta módon tekergetnem kellett, hogy élesebb legyen a kép, aztán meg lett a jó beállítás. Szememhez rakva, azt láttam, hogy sikerült az ellenséges ék két oldalán lévő egységeket visszavonulásra kényszeríteni. A tüzérek nem egy kettőt teljesen kilőttek, volt, ami patt helyzetben ragadt. A láncait találta el az aknatűz, oldalba kapva a tankot, elengedte, legurult róla súlyos lánca. Megpróbált kipattanni a legénység, felnyitották a záró fedelét a toronynak, de a folyamatos pergőtűzben, nem szaladhattak el. A mögöttük lévő katonák a fedezéket használva nem mertek visszaindulni. Rosszul döntöttek, egy másik aknavető ajándéka, ott robbant a tank motorjánál, kigyújtva a lánctalpast, égő testek borultak a tank hátuljára, kis csoportjuk maradékát pedig elpárologtatta. Szép volt! Ordítottam, két társam meg abbahagyta a tüzelést. Mi van, kérdezik? Egy tankot kilőttek mindenestül, gyalog…. és itt megakadtam, ahogy a képet újra láttam, az utána elém táruló képet. Folytasd! Emberek voltak ott, még egy pislogás után, lángoló testüknek lángnyelveibe, bele-belekapott a szél, fejük, mély álomi sétára indult, mint a jól alvó gyerek. Kellemes, pihe-puha párnáján szuszogó, szunnyadók énekében elvesző táltos. Ugyanarra a sorsra jutottak, ugyanarra….., elcsuklott a hangom, sírva, beestem az árkunkba, ki billentve társaimat, hátra estünk mindhárman, ahogy a banán héját húzzuk le különböző irányba, egyre lassabban kezdtem beszélni. Mint az erdélyi srácok bunkere, amott!  Odamutattam ahol a gazdátlan verem állt, kilakoltatott, üres lyuk tátongott. Felszedtek a földről gyorsan, oda raktak a puskához, hogy lőjek. Kitöröltem a nedvességet szememből, mocskos maszatolt arcomat ki szipogtam. Csuklás gyötört, megitattak kulacsomból, a helyváltoztatáshoz sok idő kellett volna. Tüzelt tovább a nehéz géppuska. Jöttek a hevederek, egymás után, mint a kivételes szabó boltjában, éles szemüvegével válogatja, méretre vágja, a hengeren pihenő anyagokat. Varrodának adja, kitömi őket ott a tűsorozat. Zsebében aranyórája, láthatatlan lépteit járja, s mindig mikor kipattintja, egy újabb lövedék felrobban, mert mohó, az ő, végtelen számsorolója. Bumm…Bumm.    
Bokréta, higgadtsága ránk ragadt, olyan közönnyel nézett kifelé, hogy nem is láttam még ilyennek, soha. Alábbhagyott a nyomás rajtunk, három tank tudott csak a magas parthoz elérni, de megelégedtek az aránylag biztonságos fedezékkel. Mögöttük, kopottas, szélein cafatokban lógó barna szőnyeg terült ki. Ezernyi babszem füzérekről, Ivánok, lefejtett szemei, hevertek szerteszét. Egy órával később mindenhol jártak az őrmesterek, hoztak felcsert. Jóska elment még lőszerért, odaadtuk kulacsainkat neki, hozzon vizet is. Tudni akarta mi történt máshol, ki akart mozdulni innen, friss levegőt, és életet magába szívni. A fenyőfa illatának, gyantás kérgét látni, fanyar tűleveleket szagolni.
Kettesben maradva Bokrétával, megkérdetem tőle, honnan ez a hitbéli nyugalom, ami kiárad belőled. Sajátos, szobori testtartásából, kilépve, leült a hadi sámlira, kezébe temette fejét, s azt mondta. Mikor levágsz egy állatot, akkor látod a szemüket, a félelmüket, közvetlen közelről. 
Félelmei sarokba szorítják, harcolni, kitörni akar. Bármi áron! Akit ér, nem kímélve pusztítja közvetlen környezetét. Közben, nyugtatgatod magad, hogy azért teszed, hogy legyen mit ennie a családodnak. A legrosszabb az volt, amikor beteg állattal tetted meg ugyanezt. A sajnálat gyásza, és tudod, ereje sem maradt már harcolni csak a beletörődés, hogy valahol ő is egy áldozat. Semmihez nem fogható az ölés, gyilkolás, és miért tesszük? Az állatok leölése, kényszeres feladat, de nem nemes lelkű tevékenység. Az is csak egy hadi térkép! Mi félünk? Egy ól hátsó fala az utolsó lehetőség! Pedig ahonnan gyalog jöttünk, ott, van hely még. Milyen életcélt ad, egy falusi gyereknek a háború?  Megmondom.  Hogy áldozatkész legyél, az országodért.    Kiért? - Miért?  Olyanokért, akik csettintenek egyet a fővárosban, és neked ugrani kell! De soha nem látogattak meg, vagy segítettek volna megművelni a földeket. Mindenki saját erejéből él meg, ahogy tud. Nézz át a másik oldalra, ugyanaz történik odaát is! Annyi a különbség, hogy egy megnemtámadási szerződést szegtünk meg. Most ők lennének a megsebzett, beszorított állatok, de képesek voltak, a káosz lovainak gyeplőjét megfogni, szárát megszorítani, nem eleresztve őket, hanem új csatarendbe szervezni. Kitörtek, elsöpörték földjeik bitorlóit, és nem állnak meg, jönni fognak életük végégig! A sorozáson tanultak, a kiképzés alatt eltelt idő, ad egy megerősítést, hogy kibírd ezt. Fejét kiemelve kezei közül, rám nézve folytatja. Az egység, mi összetart! Kézfogások egymás között, a többiek múltja, a gyerekes ugratások vagy akár a kártya. Anyáink belegyező áldásukat adták volna erre a vállalkozásra?? Mindig tovább löktük egymást, átvészeljük a nehéz időket, mondtuk egymásnak, bármi jön, megoldja a körlet. Még akkor is ha a szovjet rónán át tart utunk, és mi csak egy maréknyi facsoportnak nézünk ki a nagy fehér tányérjában. A Don folyó, innenső partjának felén, a ruszkik, piros vodkával áztatott vermében. Hol a folyó árterének dolinájában létezünk tovább, s a szél védelmezi mindörökre, az elesett holtaknak völgyét. 
Ez a vers állít emléket, részemről, azon katonáknak, akik a Don-kanyarban harcoltak.
                                                                  
                                                                                    1942-43.
                                                                               Az ottmaradtak
                                                                                
                                                                       Beköszöntött a hideg tél,
                                                                      Lassul a német sas szárnya,
                                                                      Don partján ássa be magát
                                                                   A 2. magyar hadsereg dandárja.
 
                                                                   Ropog lábuk alatt a hó fövenye,
                                                                    S lépteik nem hagynak nyomot,
                                                                 Alattomos a szél, kínzó pontosságú,
                                                                            Szablyáival tereferél.
 
                                                                 Kopottas a kéretlen sablonmellény,
                                                               Nem fogják fel a kóbor jégszilánkokat,
                                                              Rájuk fagynak nedves hevederek sorjái,
                                                                 Hózentrógerként tartják a gyakorlót.
 
                                                                   Remegnek a csontok, üres a tank,
                                                                  Csajkák tartalmából köszön vissza,
                                                                     Rummal hígítva lesz felébresztve
                                                                               A rázkódó öntudat.
 
                                                                 Mozdulatlanok az elfagyott végtagok,
                                                            Nem mozognak, babásan feketére váltanak,
                                                                    Kucorgó katonáink, gömbölyödve,
                                                                 Olvadáskor, csiszolatlan gyémántként
                                                                                     Szalutálnak.
 
 
                                                                 
S mikor delet üt az óra a harangtoronyban, a világnak legmagasabb csúcsán, akkor a napnak
pupillája eléri maximális erejét, hogy sugarai felkarolják a földön heverő holtesteket.
Magához vegye darabkájuknak teljes valóját, óvón védelmezi őket, magába zárja, mikor magját lecsukja. S a legközelebbi alkalommal, kinyitja héját, délidőben, újra, Magyarországra. Ottan szólnak a harangok, hol a napnak sugarai, lágyan gondoskodó karjai, megtörnek a fák ágai által. Árnyékot vetnek, s minden egyes elhunyt lelket letesz a sorsához rendeltetett, szent temetőbe. Ahol elnyerik, a hősöknek megillető végtisztessé
 
Hasonló történetek
9129
Michel a következő hullám tetejéről vette észre a sziklát. Tudta, hogy vége van. A következő pillanatban a hajó pozdorjává tört alatta, ő pedig csuklóin a szétszakadt kötéllel elsüllyedt a hullámokban. Fuldokolni kezdett, de aztán rájött, hogy kap levegőt. - Biztosan valami légbuborékba kerültem - gondolta, de ekkor meglátta ismét a női arcot. Kék szemek, gyönyörű telt ajak, hullámos haj, mely egybefolyt a tengerrel lassan az alakja is kirajzolódott. Tökéletes keblek, lapos has vékony...
4381
Felöltöztették este feketébe a lányt, esküvői díszeket festettek arcára és kezére, felékszerezték, fején a kendőt ezüst pánttal fogták oda, nyakába arany láncot akasztottak, ujjára égköves gyűrűket adtak, derekát arannyal átszőtt övvel díszítették, és lábára selyem szandált húztak. Aztán az asszonyok elénekelték neki a menyasszony dalát...
Hozzászólások
69Monica ·
A szenvedélyes kurva szexuális partnereket keres. Elsősorban (bármilyen életkorú) férfiakat keresek. Ha érdekli, írj nekem. - http://69sexual.site

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: