- Szófia!
- Itt vagyok a belső irodában. – mintha nem tudtam volna, hogy most jön a bemutatás, de időt akartam nyerni, mire beérnek a belső irodába, pont vissza tudom tenni ezeket a mappákat.
- Erre tessék, Kristóf, ez lesz az ön irodája. – hallottam az ügyvezető igazgatót.
Visszatoltam az utolsó mappát is a helyére és megpördültem.
- Jó reggelt, igazgató úr! – köszöntöttem széles mosollyal az ügyvezetőt.
- Jó reggelt, Szofi! – válaszolt kedvesen, miközben a mellette álló férfi felé fordult, ahogyan én is.
És akkor ért a felismerés. Szinte éreztem, ahogy nyakon öntenek egy vödör jéggel. Te, szentséges ég!
- Kristóf, hadd mutassam be az asszisztensedet.
A férfi rám nézett, a szemei döbbenten villantak, de arcvonásai rezdületlenek maradtak. Csak az futott át az agyamon, hogy teljesen felesleges volt reggel olyan ruhát keresnem, amiben jó benyomást tehetek az új főnökömre, hiszen látott már ruha nélkül is. Az új főnököm nem más, mint a jóképű idegen a masszázsbokszból! Remegni kezdett kezem-lábam, alig bírtam úrrá lenni a zavaromon. Azt hittem, ott helyben elsüllyedek. Kinyújtottam a kezemet Kristóf felé és bemutatkoztam:
- Balázs Szófia. Nagyon örülök.
Kristóf magabiztosan fogta meg a kezemet. Meleg, határozott kézfogása gyógyír volt reszkető, jéghideg kezemnek.
- Teleki Kristóf. Részemről az öröm.
Öröm? Naná, mikor láttál anyaszült meztelenül! Úristen, mit gondolhat most?
- Szófia már három éve dolgozik itt, biztosan nagyon jól ki fogtok jönni egymással – szakította félbe a gondolatmenetemet az igazgató úr.
- Egészen biztosan – felelte Kristóf.
- Hát akkor, magatokra is hagylak benneteket. Ismerkedjetek csak.
- Köszönöm. – búcsúzott Kristóf az igazgatótól.
Lélekben fel voltam készülve rá, hogy most jön a feketeleves. Vajon hogyan fogjuk kezelni ezt a dolgot? Hogy alakulhatna ki köztünk normális munkakapcsolat ezek után? Hiszen látta a pucér testemet! Mérhetetlen zavarban voltam. Dermedten álltam az irattartó szekrény előtt és még levegőt sem mertem venni, amíg Kristóf lassan le nem ült az íróasztal mögé. Rám nézett. A tekintete nem árult el semmit, az arca még mindig rezzenéstelen volt.
- Azt gondolom, kezdetnek tisztázhatnánk a napi rutinfeladatokat. Kíváncsi vagyok a munkamenetre, szeretném, ha mindent elmondana, mit, hogyan csinál. Tisztában szeretnék lenni a pontos munkakörével, hogy lássam, mi más feladatot is bízhatok önre. Ezen kívül szükségem lesz az összes felhasználó névre, jelszavakra, számlaszámokra, mindenre, ami ezekhez kapcsolódik…
És csak darálta és darálta a hivatalos szöveget. Most mi is van? Akkor fordult meg először a fejemben, Kristóf nem ismert fel engem. Semmi más magyarázat nincsen erre a közönyre. Persze, csak ez lehet, nem ismert fel! És még szép, hogy nem ismert fel, nem az arcomat nézte. Ha meztelen lennék, biztos felismerne! Tehát nem tudja, hogy két napja én voltam az a pucér nő, akire rárontott. Jó! Akkor ez maradjon is így! Én biztos nem fogom neki elmondani. Ez megnyugtatott és már minden figyelmemet az együttműködésnek tudtam szentelni. Bólogattam, hozzászóltam, magyaráztam. Tulajdonképpen az egész nap azzal telt, hogy mögöttem ült és figyelte, mit csinálok. Ebédig egy szusszanásnyi időm sem volt, pedig éhes is voltam, hiszen nem reggeliztem. Néha elkaptam Lilla egy-egy sajnálkozó pillantását. Végül Kristóf a korgó gyomromra való tekintettel elengedett ebédelni.
- Ne haragudjon, túlságosan is belevetettem magam a feladatba. Menjen csak ebédelni, majd utána folytatjuk.
- Köszönöm – hebegtem neki, majd villámgyorsan felkapva a kabátomat és a táskámat csatlakoztam a liftnél várakozó Lillához.
- Juj, te szegény, nem is tudtál enni! – sajnált Lilla. – Egyébként tényleg jóképű! – kuncogott a markába, míg beszálltunk a liftbe. Sokan voltunk, így várnom kellett, míg kettesben leszünk.
A kifőzdébe érve belekaroltam Lillába és a törzsasztalunkhoz húztam. Levettük a kabátjainkat.
- Nem fogod elhinni, amit mesélek!
- Mi történt? – kérdezte izgatottan Lilla, miközben sorban álltunk a tálcáinkkal.
- A főnököm nem más, mint a jóképű idegen, aki rám nyitott a masszázsbokszban. – súgtam halkan Lillának.
- Micsoda? – kérdezett vissza. – Ezt nem hiszem el!
- Pedig de! Mikor megláttam reggel, azt hittem, megnyílik alattam a föld!
- És mit mondott?
- Semmit.
- Hogy érted, hogy semmit?
- Hát úgy, ahogy mondom.
- Úgy érted, egy szóval sem említette az incidenst?
- Nem. Szerintem nem ismert fel.
- Gondolod?
- Persze, hiszen nem az arcomat nézte.
Lilla felnevetett.
- Hát ez hihetetlen! Mekkora volt ennek az esélye?
- Ne is mondd! Mindesetre eszem ágában sincs szólni róla neki. Így van esély egy nagyjából normális munkakapcsolat kialakítására.
- Na, persze – mosolygott pajkosan Lilla.
Figyelmen kívül akartam hagyni a cinikus megjegyzését. Tényleg minden erőmmel koncentrálni akartam arra, hogy sikerülhet jól együtt dolgoznunk. Ebéd után folytattuk Kristóffal a napi rutin megbeszélését. Majd bent az irodájába megmutattam neki pár dolgot a számítógépen, mit hol talál meg. Még megbeszéltünk pár dolgot, aztán elbúcsúztunk, mivel lejárt a munkaidőm.
A következő hetek izzadtsággal teli munkával teltek. Kristóffal igyekeztünk mindent megbeszélni, átszervezni, hatékonyabbá tenni. A távolságtartó, közönyös modorával pedig elhitette velem, hogy valóban nem ismert fel, és egy idő után már nem is aggasztott ez a dolog, kezdtem egyre jobban feloldódni a közelében és felszabadultan dolgozni. Sikerült kialakítanunk egy hivatalos, magázódó, bizalmon alapuló munkakapcsolatot. Még Lilla is elcsodálkozott rajta, hogy ez valóban sikerült, nem adott neki sok esélyt. Sokat dolgoztunk és túlóráztunk is, aminek volt még egy pozitívuma, természetesen csak az én részemről. Nem volt időm Tamásra. Szerencsére. A múltkori dugásunk óta keresett párszor, de mindannyiszor visszautasítottam, így egy idő után már nem is hívott.
Elérkezett a karácsony. Zsuzsi babája előbb érkezett pár nappal, így a karácsonyt már otthon is tölthették. Örültünk a boldogságának és megbeszéltük, hogy majd pár hét múlva meglátogatjuk őket. Minden évben az ünnepek előtti utolsó munkanapon volt a karácsonyi céges parti. Ez egy rendkívül jelentős esemény szokott lenni. A vállalat általában ilyenkor kibérli az egyik menő szálloda báltermét és ott tartanak svédasztalos fogadást. Lillával imádtuk ezt, mert szépen ki kellett öltözni és mindig együtt mentünk ruhát vásárolni az alkalomra. Nem volt ez másként most sem. Egy teljes szombatot rászántunk, mert idén aztán tényleg szerettünk volna kitenni magunkért. Gyönyörű koktélruhákat sikerült találnunk. Lilláé zöld volt és félvállas egyrészes ruha, az enyém piros, lágyesésű, vékony pántok tartották és a hátam egészen a derekamig kilátszott belőle. Ehhez kellett vásárolnom láthatatlan melltartót, hiszen a hátam szabadon volt. Lillával minden kiegészítőt beszereztünk, a ruhákhoz illő cipőket, borítéktáskákat, ékszereket és már alig vártuk, hogy a ruháinkban pompázhassunk. Eljött a parti napja. Fel voltunk villanyozva mindnyájan, Kristóf is látta rajtam.
- Szófia, mi ez a zsongás az irodákban? Mitől van mindenki így feldobva?
Szófiának hívott. Általában nem szerettem, ha valaki így hív, de tőle valamiért nem vettem zokon.
- Hát ma lesz a karácsonyi parti, elfelejtette?
Kristóf újra a számítógép monitorjára nézett.
- Ja, persze.
- Ön nem jön? – kérdeztem tőle hirtelen. Kristóf rám nézett.
- Még nem tudom. – azzal visszamerült a munkájába és lezártnak tekintette a beszélgetést.
Nem is erőltettem tovább. Pedig szívesen láttam volna, milyen a lazább Kristóf, amikor már megivott néhány pohár bort. Kristóf nagyon… hogyan is mondjam… nem merev volt, mert szoktunk viccelődni és érti a poént, csak nagyon határozott volt, nagyon eltökélt, szinte tekintélyt parancsolt magának. Az biztos, hogy imádta a munkáját. Egyébként Zsuzsinak teljesen igaza volt. Kristóf egy álom pasi. Kifejezetten szerettem a közelében lenni. Mindig varázslatosan férfias illata volt, imádtam a parfümjét. Olyan kisugárzása volt, szinte vonzott magához, hogy mindig a közelében legyek.
Délután mindenkit korábban hazaengedtek. Mielőtt elindultunk volna Lillával, még beköszöntem Kristófnak.
- Remélem, találkozunk este! – és rámosolyogtam.
Kristóf nem válaszolt, csak elmosolyodott. Szívet melengető látvány volt. Azzal kiléptem az irodájából és a lifthez sétáltam Lillával. Úgy egyeztünk meg, hogy olyan helyen találkozunk, amelyik mindkettőnknek útba esik a parti helyszínére menet és onnan együtt megyünk. Elbúcsúztunk és siettünk haza. A lakásba érve lezuhanyoztam és fogat mostam, majd elugrottam az egy utcányival arrébb lévő kozmetikusomhoz és fodrászomhoz. Természetesen az ilyen nagy volumenű eseményhez alkalmi frizura és alkalmi smink dukált. A hajamat hullámosra szárították és az egészet oldalra csatolták, így a hátam teljesen szabad marad majd a ruhában és a tincsek a vállamon fognak pihenni. A sminkem szolidan szexire sikerült, nagyon tetszett. Miután végeztek velem, hazaszaladtam átöltözni, majd elindultam a Lillával megbeszélt találkahelyre. Hát Lilláért kis kitett a fodrász és a sminkes. Már előre élveztük a férfiak elismerő pillantásait. A karácsonyi partikon mindig sokan felkértek minket táncolni. Szerencsére ilyenkor mindenki pár nélkül érkezik, ezért a néhány korty alkoholtól felbátorodott nős férfiak is mernek táncolni velünk. Furcsa érzés gyötört, mióta elindultam otthonról. Valahol a szívem mélyén reméltem, hogy Kristóf eljön. Szerettem volna őt ott látni. Éppen ezért talán túlságosan is sokat nyújtogattam a nyakamat a tömegben, hogy észrevegyem, mert Lilla szóvá tette.
- Mondd csak, kit keresel annyira?
- Á, senkit. Csak nézelődöm. – feleltem gyorsan, majd belekortyoltam a martinimba.
- Na, persze. – válaszolt Lilla a jól ismert, tudod, ki hiszi el hangján.
Nem reagáltam rá, csak nézelődtem továbbra is. Pár perc múlva felkértek minket táncolni és onnantól kezdve szusszanásnyi időnk sem volt, folyton lekért minket valaki. Akkor el is felejtettem Kristóf után nézelődni, csak élveztem a táncot. Pont Robival táncoltam, mikor megpillantottam Kristófot. A bárpult mellett állt egy pohár itallal a kezében, néhány férfival beszélgetett, de a szemem sarkából észrevettem, hogy néha-néha rám pillant. Vége lett a számnak. Megköszöntem Robinak, aki megkérdezte, iszunk e valamit. Bólintottam. Elindultunk a bárpult felé. Robi a kezembe adott egy pohár martinit, majd észrevéve Lillát, neki is kért egyet. Majd beszélgetni kezdtek. Én Kristóf felé pillantottam, engem nézett. Közelebb léptünk egymáshoz.
- Örülök, hogy mégis eljött. – szólaltam meg.
- Én is örülök neki. Ön gyönyörű!
- Köszönöm. – feleltem és azt hiszem, elpirultam.
Pont vége lett egy újabb számnak. A tömeg tapsolt, de mi Kristóffal csak álltunk, mintha zavarban lennénk. Akkor Lilla tette a kezét a vállamra és csak annyit súgott:
- Informatikus veszély.
Arra néztem, amerre Lilla is, majd felsóhajtottam:
- Jaj, ne!
Kristóf értetlenül nézett abba az irányba, de akkor hirtelen közelebb léptem hozzá és halkan megkértem, hogy kérjen fel táncolni. Meglepődve nézett rám, majd a kezemre, amivel időközben megfogtam a kezét, aztán engedelmeskedett és a táncparkettre húzott. Amikor táncolni kezdtünk, magyarázkodni kezdtem:
- Ne haragudjon, de jött az az informatikus srác, és olyan borzalmas vele táncolni. Izzad és röhögcsél zavarában…
- Semmi baj.
Kristóf nem mosolygott, olyan volt, mintha nagyon is összpontosítana valamire. Nem a táncra, mert jól táncolt, valami egészen mást igyekezett kordában tartani. Én viszont nem törődtem semmivel, és közelebb léptem hozzá. A kezeink furcsán fonódtak egymásba. Feszültséget keltett, mintha a testünk energiái ott cseréltek volna helyet. És akkor történt valami. Kristóf keze a csípőmről a meztelen derekamra csúszott. Ujjai lángnyelvekként perzselték fel a csupasz bőrömet. A lélegzetem elakadt. Az érintése olyan hatással volt rám, mint még soha senki érintése. Nem mertem Kristófra nézni, csak mélyen magamba szívtam az illatát. Lassan engedtem ki a tüdőmből a levegőt, igyekeztem ügyelni, hogy ne vegyen észre rajtam semmi reakciót. Mégis beleremegtem. A szemem sarkából figyeltem Kristóf arcát, de rezzenéstelen maradt. Látni szerettem volna a szemét, és mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, egy röpke pillanatra rám villantotta sötétkék szemét. Nagyot dobbant tőle a szívem, mert ugyanúgy nézett akkor rám, mint majd' két hónappal ezelőtt a masszázsbokszban, mikor is teljesen meztelen voltam. A vállamon éreztem a leheletét. Forró volt. Hirtelen az ötlött eszembe, hogy Kristóf mégiscsak emlékszik rám, hogy mégiscsak felismert. Több elmélkedésre nem volt idő, mert vége lett a számnak és Kristóf visszakísért a bárpulthoz, majd elnézést kérve távozott. Az, hogy hazament, csak órákkal később vált nyilvánvalóvá számomra. Miért ment el csak így? Köszönés nélkül… És mi történt ott a táncparketten? Fura volt, bizarr, megint azt éreztem, mint ott a bokszban. Lillának egy szóval sem említettem, felesleges lett volna, csak spekulálgatna. Az meg senkinek sem jó. Kristóf távozása után is megpróbáltam élvezni a partit, de már nem volt olyan jó kedvem. Szívesebben lettem volna egyedül, a lakásom magányában, hogy kellőképp kielemezhessem ezt az egészet.
A karácsonyt a szüleimmel töltöttem vidéken. Jó volt hazautazni hozzájuk. Régen voltam már náluk. Csak ünnepekkor, családi eseményekkor szoktam hazamenni, hiszen, mióta elkezdtem az egyetemet, itt lakom Budapesten. Kezdetben még sokat jártam haza, majdnem minden hétvégén, aztán ahogy lediplomáztam és munkába álltam, ritkultak a hazautazások, és most már csak alkalmanként járok haza. Két ünnep között viszont már dolgoztunk, úgyhogy vissza kellett jönnöm. Furcsa dologgal szembesültem az első munkanapon. Kristóf tartózkodó volt velem. Alig váltottunk pár szót egész nap. Nem értettem, arra kért, hogy dolgozzam aznap egyedül, ha lehet, ne is zavarjam semmivel. Megijedtem tőle. A vonásai kemények voltak, szigorú volt a szeme. Aztán ez a közönyösség meg is maradt. Az év utolsó munkanapján is csak úgy búcsúztunk el, hogy az irodájának ajtajából boldog újévet kívántam neki, majd eljöttem. Magam sem értettem miért, de rosszul esett a viselkedése. A szilvesztert Lillával töltöttem. Házibuliban voltunk, nagyon jól éreztük magunkat. Csak legbelül voltam kicsit magányos. Mikor éjfélt ütött az óra, megfogadtam magamban, hogy a következő szilveszterkor nem leszek egyedül.
Az újév eleje nem hozott izgalmakat. Kristóf olyan volt velem, mint egy jégcsap. Már kezdtem arra gondolni, hogy egyáltalán nem vagyok neki szimpatikus. A hetek szürke egyformasággal teltek és lassan beletörődtem Kristóf közönyébe. Azt sem értettem, miért fáj nekem egyáltalán ez a közöny? Történt viszont kis visszalépés az életemben. Tamás visszaédelegte magát az ágyamba. És én visszaengedtem, hiszen senkim nem volt, és igazán ki voltam éhezve. Csak hogy a Tamással való szex után is ki voltam éhezve. Volt orgazmusom, de a vágy nem csillapodott bennem. Ugyanolyan éhes maradtam, mint szex előtt. Nem tudtam megfogalmazni, de másra vágytam. Jó volt, de nem olyan jó. Persze, megint hallgathattam Lillát, hogy ő bezzeg megmondta, hogy ne kezdjek egy ekkora tuskóval. Február elején történt, hogy egy alkalommal képtelen volt kielégíteni. Ahelyett, hogy rákérdezett volna, mit tehet, vagy próbálkozott volna, lezárta annyival, hogy most nincs rá ideje. Valahogy akkor éreztem először azt, hogy soha többet az életben nem viselném el, ha ez az ember hozzámérne. Kerekperec kijelentettem neki, hogy ez volt az utolsó, hogy lefeküdtem vele, soha többet ne keressen és felejtse is el, hogy létezem. Erre csak megvonta a vállát és annyit mondott:
- Tőlem!
Tehetetlen dühömben megragadtam és úgy löktem ki a lakásból. Inkább veszek egy vibrátort, ha ki leszek éhezve, de soha többet nem fekszem le egy ilyen féreggel. Lilla persze megdicsért, hogy végre lapátra tettem ezt a görényt. Aznap, mikor elmeséltem neki, hogy mi történt, nem mentünk ki ebédelni, hanem úgy rendeltünk magunknak. Az irodánkban ülve beszélgettünk evés közben, meg is feledkezve arról, hogy Kristóf az irodájában van. Az ajtaja be volt hajtva.
- Ezt nem mondod komolyan? – reagált Lilla elsőre, ahogy elmondtam neki.
- De, képzeld. Volt pofája annak a tetűnek azt mondania, hogy nem volt jó neked, hát most így maradsz, mert nekem erre nincs időm.
- Szavakat nem találok ekkora pofátlanságra. – hüledezett tovább Lilla.
- Megfogtam és kidobtam a lakásból. Megmondtam neki, hogy ez volt az utolsó, hogy hozzámért.
- Végre! Mióta mondtam már neked, hogy tedd lapátra, meg sem érdemelte, hogy ágyba bújjon egy ilyen nővel, mint te!
Kedvetlenül turkáltam tovább az ételt és elhúztam a számat. Lilla rám nézett.
- Na, jó kibököd végre, mi bánt?
- Tessék? – kérdeztem vissza, mint akinek fogalma nincs róla, mit kérdeztek tőle.
Lilla elhúzta a száját.
- Ne csináld, látom, hogy valami piszkálja a csőrödet. Sőt! Már egy jó ideje piszkálja a csőrödet.
- Nem tudom, miről beszélsz! Semmi bajom. – próbálkoztam újra a tereléssel.
Lilla továbbra is csak bámult rám. Istenem, miért is gondoltam, hogy átverhetem? Hiszen úgy ismer, mint a tenyerét. Felsóhajtottam és Kristóf ajtaja felé böktem a fejemmel. Lilla összeráncolta a szemöldökét és halkan kérdezte:
- Mi van vele?
- Nem tudom. A karácsonyi parti óta furcsán viselkedik velem. Olyan közönyös.
- De miért?
- Fogalmam nincs. És ez kezdd egyre jobban aggasztani.
- Miért is? – kérdezte Lilla cinkos mosollyal.
Lebiggyesztettem a számat.
- Azért, mert mi van, ha azért viselkedik így velem, mert nincs megelégedve velem? Mi van, ha nem vagyok neki szimpatikus és kirúg?
- Hát te nem vagy normális. – vágta a fejemhez nemes egyszerűséggel Lilla.
Csak megvontam a vállamat, tényleg nem tudtam, mire gondoljak. Csak azt tudtam, hogy különös ez az egész…
