4.Fejezet.
A tárgyalás után – Donovan Reklámügynökség.
Az irodában már elcsendesedtek a zajok, a legtöbb munkatárs hazament. Az esti város fényei kékesen csillantak a hatalmas üvegablakokon. Katherine a kilátást figyelte, de a gondolatai máshol jártak. Mögötte egy mély, ismerős hang törte meg a csendet:
– Nos, Miss Manson, lenyűgözte a Sinclair-csoportot. Bár nem is vártam mást. – Alex Donovan hangja tárgyilagos volt, de a felszín alatt ott rezgett valami… feszültség.
Katherine lassan megfordult, és a tekintetük találkozott. Alex szeme, bár szokás szerint éles és fürkésző volt, egy pillanatra mintha elidőzött volna rajta. Majd váratlanul, szinte mellékesen kérdezte:
– Egy dologra kíváncsi vagyok. Miért lett vége… maguk között? Ön és Martin Aston.
A kérdés, akár egy penge, élesen szelte ketté a levegőt. Katherine szeme megkeményedett, de nem tért ki előle. Hangja nyugodt maradt, bár mögötte feszültség vibrált:
– Martin mindig nagy családról álmodott.
Alex arca megvonaglott, és szinte azonnal, ösztönösen vágott közbe:
– És maga nem akarta?
A feltételezés éles volt, szinte vádló. De Katherine szemeiben valami más villant – fájdalom, régi, mélyen elrejtett. Egy röpke pillanatig csend volt, aztán határozottan, egyenesen Alex szemébe nézve kijavította:
– Nem arról volt szó, hogy nem akartam, Alex. Hanem arról, hogy… nem lehetett. Orvosilag.
A szoba hirtelen súlyos lett a kimondott igazságtól. Alex arca megváltozott: a félreértés, a téves következtetés bűntudatba fordult.
– Én… nem tudtam. – Hangja halk volt, szokatlanul őszinte.
– Nem is kellett tudnia. Ez nem tartozott magára. – Katherine hangja feszes volt, mégis benne remegett a múlt sebezhetősége.
Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást. Két ember, akiket egyszerre kötött össze és választott el a kimondott és kimondatlan igazság.
---
Péntek délután.
A hétvége előtti utolsó percek. A legtöbb munkatárs már hazament, a folyosók csendesek voltak. Katherine a táskáját már felvette, amikor észrevette a Tom Donovan asztalán maradt iratot – a jövő heti kampány szerződésének másolatát.
„A vállalati postás már biztosan elment” – gondolta. Rövid hezitálás után úgy döntött, hogy személyesen viszi fel Alex irodájába. A liftben a tükröződő képmását nézte. Arca higgadt, de belül még mindig kavargott az előző napok feszültsége.
Az ajtóhoz érve röviden kopogtatott, majd mivel nem hallott választ, benyitott. Azt hitte, már nincs bent senki.
De tévedett.
A jelenet élesen vágódott a látóterébe. Alex és Clara Leight… csókolóztak.
Egy másodperc. Talán kettő. Ennyi idő kellett, hogy a kép beégjen az emlékezetébe.
A mellkasában hirtelen szorító érzés támadt – váratlan, éles, fájdalmas. De az arcán semmi nem látszott. Egy pillanat alatt visszazárta magába az érzéseket.
– Elnézést a zavarásért – mondta Katherine hűvösen, profi tartással, mintha semmit sem látott volna. A dossziét az asztalra tette. – Ez a jövő heti anyag, amit Tom asztalán találtam. Fontosnak tűnt.
Alex szinte azonnal ellépett Clarától, a tekintete zavarodott, és a szokásos magabiztosság helyén valami más villant: meglepetés, talán bűntudat.
– Miss Manson… – kezdte, mintha mondani akarna valamit, de Katherine egy szikrányi rezzenés nélkül vágott közbe:
– További szép estét. – Hangja udvarias, de éles volt, mint egy penge.
Az ajtó csendesen csukódott mögötte.
Katherine lakása
A város fényei az ablakon túl halványan vibráltak, a lakás csendes volt, csak két pohár csilingelt, ahogy Katherine újratöltötte a borosüvegből. Elizabeth, a legjobb barátnője, az egyik fotelben ült, és a történetet hallgatva hitetlenül rázta a fejét:
– Szóval… Alex és Clara. – A hangjában egyszerre csodálkozás és felháborodás. – És te csak… végignézted, és semmit nem mondtál?
Katherine keserű mosollyal az ajkához emelte a poharát:
– Mit kellett volna? Drámai jelenetet rendezni? Számítana bármit? Ez az ő dolga. Az enyém pedig… hogy dolgozzak.
Elizabeth felvonta a szemöldökét, a hangja határozott volt:
– Katherine, ne játszd a jéghercegnőt. Ismerlek. Nem vagy kőből. Fáj. Látom rajtad.
Katherine egy pillanatra lehunyta a szemét, majd halkan válaszolt:
– Igen. Fáj. De… Alex Donovan nem az a férfi, akiért harcolni kell. Ő az, akiért önmagad akaratlanul is elveszítenéd. És én azt már nem engedhetem meg magamnak.
Elizabeth megcsóválta a fejét, majd letette a poharát, és előrehajolt, a hangja lágyabb lett, de határozott:
– Tudod, mit gondolok? Egy kicsit túl sokat gondolkodsz, és túl keveset érzel. Szívem, megértem, hogy csalódtál, de… engedj ki egy kis gőzt! Gyere, menjünk el valahová! Egy koktélbár, egy táncparkett… vagy akár csak egy hosszú séta. De ne hagyd, hogy az egész hétvége erről a mocsokról szóljon.
Katherine halkan felnevetett, de a nevetés mögött ott bujkált a fáradtság:
– És ha nincs kedvem a szokásos „lazuljunk egyet” programhoz?
Elizabeth szeme megcsillant:
– Akkor is elrángatlak. Mert ha most nem lépsz ki ebből a spirálból, teljesen beszippant.
Katherine egy pillanatig hallgatott, majd lassan bólintott:
– Jó. Legyen. De csak egy ital. És semmi „pasizás”.
Elizabeth vigyora széles volt, és győztes:
– Áll az alku. Egy ital. De ha jön egy jó szám… akkor táncolunk.
Katherine szemeiben először csillant valami játékos fény aznap este:
– Egy szám. De ha borzasztó lesz, te fizetsz.
– Megállapodtunk! – nevetett Elizabeth, és felemelte a poharát. – A barátságra. És a gőzkieresztésre!
A koccintás hangja tisztán csendült a csendes lakásban. Az este ígérete ott lebegett körülöttük.
És Katherine, bár még nem tudta, hogy a sorsnak más tervei vannak, egy apró, belső gátat már áttört.
Mert néha a legváratlanabb esték kezdik írni a legizgalmasabb történeteket.
És ez az este… még csak a kezdet volt.
Black Pearl Lounge.
A Black Pearl Lounge zsúfolásig telt, a félhomályban aranyló fények táncoltak a bár tükrös falain, miközben a zene lüktetése átjárta a teret. Katherine egy testhez simuló, mélyzöld ruhában lépett be, magabiztosan, mégis kissé feszülten. Hosszú, hullámos haja lágyan omlott a vállára, és a szemében egy különös fény csillogott – talán a bor, talán a késő esti szabadság ígérete.
Mögötte Elizabeth és Tom követték. Elizabeth fekete, rövid ruhájában és magassarkújában úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy divatmagazinból. Tom lazán, mégis stílusosan öltözött, egyik kezét védelmezően Elizabeth derekán tartotta.
– Elizabeth: „Na, Kate, itt az ideje, hogy a munkamániás énedet otthon hagyd!” – nevetett, majd máris a pulthoz sétált. – „Három koktélt! És valami erőset!”
Tom vigyorogva nézett Katherine-re:
– Tom: „El sem hiszem, hogy sikerült kimozdítani téged.”
Katherine egy félmosollyal válaszolt:
– Katherine: „Tudd, hogy csak Elizabeth makacsságának köszönheted.”
Elizabeth egy poharat nyújtott neki:
– Elizabeth: „És most… csak élvezd!”
A táncparkett forró volt, az emberek önfeledten mozogtak a zene ritmusára. Katherine nevetett – igazi, felszabadult nevetéssel. A koktél melege és a zene pulzálása átjárta minden érzékét.
Elizabeth és Tom már egymásba feledkezve táncoltak, az édes összhang vibrált körülöttük. Katherine egyedül maradt, de nem bánta. Az este… végre az övé volt.
Épp lehunyt szemmel, a zene ritmusára ringott, amikor egy mély, férfias hang szólalt meg mellette:
- Miss Manson… nem is gondoltam volna, hogy így táncol.”
Katherine szeme felpattant, és a hang irányába fordult. Az előtt a férfi előtt találta magát, akit eddig csak tárgyalótermekből ismert:
Noah Sinclair.
Az öltönyét elhagyta, helyette sötét inget viselt, lazán felgyűrt ujjakkal. Az arca borostás volt, a szeme szokásosan éles, mégis… valahogy másképp nézett rá, mint az üzleti megbeszéléseken.
Katherine egyik szemöldöke finoman megemelkedett:
-Mr. Sinclair… milyen meglepetés. Úgy tudtam, a tárgyalásokon kívül nem látni önt.”
Noah ajka sarkában egy félmosoly villant:
-Én is azt hittem magáról. De úgy tűnik, mindkettőnknek van egy kevésbé hivatalos oldala is.”
– Már-már ijesztően…” – szinte játékosan ejtette ki a szót – „emberi.”
Noah halkan felnevetett:
– Képzelje, néha még táncolni is tudok. Bár… általában nem ilyen kivételes társaságban.”
Katherine szeme megcsillant, és a koktélból áradó melegség most a szavaiban is ott rezgett:
– Ez hízelgő, Mr. Sinclair. De… tud is táncolni, vagy csak beszél róla?
Noah enyhén félrebiccentette a fejét, kihívás csillant a tekintetében:
– Nos… Próbára tenné a szavam?
---
A tánc
A zene lüktetése átitatta a teret. Katherine és Noah mozdulatai szinte ösztönösen találták meg egymást – könnyedek, mégis vibrálóak. Noah vezetett, Katherine pedig hagyta, hogy a ritmus vezesse.
A tekintetük egyszer sem szakadt el. Ott, a táncparketten, egyetlen pillantással többet mondtak, mint óráknyi beszélgetés során.
A szám végén Noah finoman megtartotta Katherine kezét, miközben egy mosollyal súgta:
– Úgy tűnik, ön nemcsak a tárgyalóteremben zseniális.
Katherine ajkán játékos félmosoly suhant át:
– És ön sem csak üzleti stratégiákban.”
A bárnál
Elizabeth és Tom a pultról figyelték a jelenetet. Elizabeth szeme huncutul csillogott:
– Na, mit mondtam? Egy kis gőzkieresztés csodákra képes!”
Tom felnevetett, és átölelte Elizabeth-et:
– Reméljük, Katherine is rájön.”
Elizabeth egy pillanatra sem vette le a szemét a barátnőjéről:
–Szerintem már kezdi.”
A Black Pearl fényei tovább vibráltak, a zene tovább szólt, és a poharak tovább csilingeltek.
És valami… valami épp csak elkezdődött.
Mert néha a legjobb történetek egy tánccal indulnak.