2. Fejezet.
Katherine leparkolt Jane háza előtt. A nappaliból kiszűrődő fény és a sütemények illata már a bejáratnál átölelte. Az ajtó hirtelen kivágódott, és a kis Max, Jane és Maxfield ötéves fia, nevetve rohant felé.
– „Katy! Katy!” – kiáltotta, és lendületből a karjaiba vetette magát.
Katherine felkapta és megpördült vele. – „Micsoda nagyfiú lettél!” – mosolygott.
– „Mert már öt éves vagyok!” – vágta rá Max büszkén, majd hirtelen felcsillant a szeme. – „Hoztál valamit?”
Katherine játékosan felvonta a szemöldökét. – „Na, vajon? Nézd csak!” – előhúzott egy színes csomagot. – „Egy új építőkocka szett. Vajon milyen várat építesz majd?”
– „Óóó! Ez szuper! Apaaa, nézd!” – Max boldogan rohant Maxfieldhez, aki mosolyogva borzolta össze fia haját.
– „Köszönjük, Kate. Tudod, mennyire imádja ezeket.” – szólt Maxfield hálásan.
A vacsora vidám beszélgetésekkel telt. Jane, szenvedélyes háziasszonyként, fűszeres sült csirkét, friss salátát és egy mennyei sajttortát tálalt.
– „Michael hallott már rólad?” – kérdezte Jane hirtelen.
– „Írtam neki. Afrikában most elég zsúfolt a kórház, alig van ideje válaszolni. De jól van.” – válaszolta Katherine.
Jane szeme elhomályosult. – „Annyira hiányzik… de tudom, hogy ott van a helye. Mindig is ilyen önzetlen volt.”
– „Ezért szeretjük.” – mosolygott Maxfield, de Katherine szívében valami megfeszült. Egy pillanatra a saját csendes vágyai törtek fel – vajon neki valaha lesz ilyen családja?
---
A Gálaest – Csillogás és találkozások
A gála estéjén Katherine hosszasan készült. A tükörből egy magabiztos, elegáns nő nézett vissza. Fekete, testhez simuló ruhájában, egyszerű gyémántfülbevalóval maga volt az időtlen szépség.
A limuzin előtt Alex Donovan nyitotta ki az ajtót, mellette Tom állt, szokásos féloldalas mosolyával.
– „Nos, Kate… Ez a ruha… teljesen letaglózó.” – bókolt Tom egy színpadias sóhajjal. – „Elisabethet most nagyon féltékennyé tennéd.”
Katherine mosolyogva válaszolt: – „Ne aggódj, Tom. Ma este te vagy a sztár. Én csak az árnyékod.”
– „Ebben kételkedem.” – szólalt meg Alex, hangja mélyen, szinte vibrált. A tekintete, ahogy Katherine-re nézett, fürkésző és zavarba ejtő volt.
Katherine röpke pillanatra elbizonytalanodott, majd összeszedte magát. – „Nos, akkor induljunk. Vár a csillogás, nem igaz?” – próbálta oldani a feszültséget, de Alex tekintetében valami maradandót érzett.
---
A Bálteremben – A múlt árnyéka
A bálterem ragyogott: kristálycsillárok, arany díszítések és halk zene varázsolták ünnepivé az estét. Katherine és Tom profin mozogtak a társaságban, könnyed beszélgetésekkel építették a kapcsolatokat.
Aztán Katherine mozdulata hirtelen megtorpant. A tömegben egy ismerős arc... Martin Aston.
A férfi, akivel egykor közös életet álmodott. Az oldalán felesége állt – egy kedves arcú nő –, mellettük pedig egy barna fürtös kislány kacagott.
A tekintetük találkozott. Egy pillanatnyi meglepettség, aztán Martin előrelépett.
– „Kate… rég volt.” – szólt lágyan.
– „Martin. Igen, valóban.” – válaszolt Katherine, hangja nyugodt, de a mellkasában szívdobbanásnyi emlék zsongott.
– „Felkérhetlek egy táncra?”
Egy röpke csend után Katherine bólintott. – „Miért ne? Egy tánc még nem a múlt.”
A zene lágy hullámai körülölelték őket.
– „A kislányod gyönyörű.” – szólalt meg Katherine őszintén.
– „Ő az én világom.” – felelte Martin, majd egy kis csend után: – „És te? Hogy vagy?”
– „Jól. A munkám kitölti az életem.” – A szavak igazak voltak, de valami mögöttük csendesen remegett.
A terem másik oldaláról azonban két szempár figyelte őket.
– „Ki az a férfi?” – kérdezte Alex halkan, de a hangja acélosan feszült volt.
Tom kortyolt a pezsgőből, majd félig mosolyogva válaszolt: – „Martin Aston. Katherine volt vőlegénye.”
Alex arca rezzenéstelen maradt, de a szeme sötéten villant.
---
A Hazafelé Út – Szavak mögötti csend
Tom korán távozott, így Alex kísérte haza Katherine-t. A limuzinban feszült csend uralkodott, csak a város fényei suhantak el mellettük.
– „Élvezte az estét?” – kérdezte Alex, tekintetét előre szegezve.
– „Igen. Volt pár… váratlan találkozás.” – válaszolta Katherine.
Alex röviden biccentett, majd halkan, de élesen kérdezte: – „Martin Aston. Fontos volt önnek.”
Katherine egy pillanatig habozott, aztán őszintén felelt: – „Igen. Egykor az volt. De a múlt… már a múlt.”
Alex mintha mondani akart volna valamit, de végül csak egy halk sóhaj hagyta el ajkát.
A kocsi megállt. Alex kiszállt, hogy kinyissa az ajtót.
– „Köszönöm, hogy hazahozott.” – szólt Katherine.
Alex egy röpke pillanatig a szemébe nézett, mintha keresne valamit. De végül csak ennyit mondott:
– „Jó éjszakát, Katherine.”
Katherine belépett a lakásba, de a szívében valami ismeretlen, vibráló érzés maradt. Egy kérdés.
És talán… egy ígéret.