Emlékül, Neked 1.

EMLÉKÜL, NEKED

Forró, augusztusi éjszaka volt. Az utat, mely Szeged és Üllés között húzódott nem világította meg semmi. Mindenütt csend honolt. Mondhatni feszült, vészjósló csend. Aztán a távolban feltűnt két autó. Két egymással szemben közlekedő autó vakító reflektor fénye hasított bele az éjszakába. Nagy sebességgel közeledtek egymás felé. Aztán az egyik hirtelen áttért a másik sávba, az autókban ülők sikolya hallatszott. Ezt fékcsikorgatások követték, majd a két jármű elemi erővel egymásnak ütközött. Percekig csend következett. Elnémult az út. Aztán hatalmas robaj rázta meg a csendes éjszakát, ahogy a szinte egymásba olvadt két autó kigyulladt, s az egyre magasabbra törő lángok megvilágították az utat…


Tizenkét év múlva

A repülés mindig is lenyűgözte Trinit. Kislánykora óta mindig nagy érdeklődéssel szemlélte azokat a csodálatos gépeket, melyek a felhők fölé emelkedve a világ bármely tájára képesek elrepíteni az embert. Mégis, ő akárhányszor felszállt az ég királynőjére, azt mindig kényszerűségből tette, s mindig végig zokogta az utat. Tizenkét évvel ezelőtt is, ahogy most is. Akkor tizennyolc éves féktelen tini lány volt, aki azt hitte, övé az egész világ, most pedig egy harminc éves megfontolt nő, aki jól tudja, számára már semmi jót nem tartogat ez a világ. Mindent elvesztett akkor, tizenkét éve, egy csodálatosnak indult szombat éjszakán. Azóta nem járt Magyarországon. Visszaköltözött amerikai otthonába, s megszakított minden kapcsolatot ezzel az országgal, mely egykor oly kedves volt neki, s igyekezett elfelejteni minden ott hagyott embert, akik régen oly fontosak voltak a számára. Megpróbált csak előre nézni, felszegett fejjel mindig csak előre nézni, de nem ment. A múlt még mindig elevenen élt a lelkében, s képtelen volt attól szabadulni.

Ez uralta a hétköznapjait, a munkáját, az álmait. Ígéretes, tehetséges újságíróként kezdte, de a munkáját hamar elveszítette. Férjhez ment, megpróbált boldog lenni, és családot alapítani, de csak megjátszotta magát. Pokollá tette Corwin életét is, aki viszont őszintén szerette őt. Másfél év után elváltak. Trini úgy érezte, ez volt az egyetlen ésszerű lépés a kapcsolatukban. Az utóbbi években elzárkózva a külvilágtól élt apja, Ed Harper Los Angeles-i házában nevelőanyjával, Katával, és féltestvéreivel, a tizenhét éves Bennel, a tizenhat éves Robbival, a tizennégy éves Isa-val, és a tizenhárom éves Annával. Ed és Kata nagyon szeretik Trinit, és igyekeznek neki mindent megadni, ugyanakkor tudják, Trini már felnőtt nő, akinek ideje a saját lábára állnia. Kata a gyermekeivel rendszeresen jár Magyarországra a szüleihez. A Solymos házaspár minden alkalommal Trini érkezését is várja, hiába, ő nem akar jönni. Most fordult a kocka. Kata az, akit a fájdalom megbénít, s képtelen szülőföldjére utazni, s Trini az, aki tudja, érzi, mennie kell.

Most már nem csak róla van szó. Elvesztegette az idejét. Annyira akart felejteni, hogy közben észre sem vette, hogy elhagyta azokat az embereket, akik tűzön - vízen át kitartottak mellette, elhagyta a nagyszüleit, a Solymos házaspárt. S most már késő. Nagyi nincs többé. Már nem mondhatja el neki soha, hogy mennyire szereti, s hogy milyen hálás neki mindenért. Vége. Nagyi is elment. Trini úgy érezte, ezt a csapást már nem tudja elviselni. Aztán rájött, el kell viselnie, hiszen itt van a nagyapja, akit támogatnia kell ezekben a nehéz órákban, napokban. Ezért utazik most Trini Magyarországra, ezért teszi félre minden fájdalmát, s fogadalmát, hogy arra a helyre soha nem tér vissza, s ezért ül újra repülőgépre, mely elrepíti őt az oly nagyon szeretett, s oly sokszor gyűlölt Magyarországra.


A ferihegyi repülőtérre késve érkezett meg Trini gépe. Solymos Géza már órák óta a váróteremben üldögélt. Trini azonnal felismerte a nagyapját, hiszen ő az évek múlásával sem változott semmit. Talán több ősz hajszál tűnik ki sötétbarna tincseiből, de ugyanazok az erős, széles vállak, egyenes tartás jellemezte, mint régen. Géza arcán halvány mosoly futott át unokája láttán. Trini viszonozta a mosolyt, majd egyre gyorsabb léptekkel megindult nagyapja felé, és az öregember karjaiba vetette magát. Könnyek között ölelték egymást. Először Géza szólalt meg:
- Trini, kicsikém! El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál!
- Ó, nagypapa! Bárcsak más körülmények között találkoztunk volna! Nem hiszem el, hogy nagyi meghalt! Ez nem igazság! Miért pont ő! – Trini zokogva borult Géza vállára, aki némán ölelte magához unokáját
Mikor Trini zokogása abbamaradt kézen fogva megindultak az autóhoz. Hosszú utat kell még megtenniük mire leérnek Budapestről Szegedre. Géza tétován felajánlotta a lánynak:
- Akarsz vezetni?
- Nem! … Tudod nagypapa már nagyon rég óta nem ültem a volán mögé. Kijöttem a gyakorlatból. – Trini zavartan nézett nagyapjára, de magyarázkodásra nem volt szükség: mindketten jól tudták, Trini tizenkét éve nem vezetett.

Fárasztó három órás út következett Szegedig. Trini és Géza alig szóltak egymáshoz. Minden csak üres fecsegésnek tűnt abban a helyzetben, az igazán fontos dolgokról pedig még nem akartak beszélni. Trini szívét melegség öntötte el, ahogy Hattyas telepre értek. Ugyanakkor a jól ismert környék láttán megrohanták a régi emlékek, s ettől könnyek gyűltek újra a szemébe. Keze akaratlanul is a nyakához tévedt, s ujjai között morzsolta az aranyszínű, szív alakú medaliont, melyben őrzi mindazt, ami megmaradt számára élete értelméből.
A ház sem változott semmit. A töltésoldalban feküdt, mint valami mesebeli kunyhó, s hozzá hatalmas gazdaság tartozott tehenekkel, és lovakkal. Ahogy Trini kiszállt az autóból egy kutya vadul csaholva megindult felé.
- Virgonc! – kiáltotta meghatottan Trini, s letérdelt a földre, úgy ölelte magához rég elhagyott kutyáját – Hé, nagyfiú! Hát te még élsz? Megismersz engem?
Virgonc boldogan nyalogatta kedvenc gazdája arcát, s Géza meghatottan figyelte őket:
- Virgonc tudta, hogy egyszer vissza fogsz térni hozzánk… ahogy Erna is. – ezzel az öregember bement a házba
Trinibe beléhasított a fájdalom a nagymamája említésére, s bement Géza után.
- Nagyon hiányzik ugye?
- Elviselhetetlenül. Ha hazajövök a földekről még mindig várom, hogy Erna meleg vacsorával fogadjon, hogy megkorholjon, amiért sáros cipővel járkálok a konyhában, hogy rám szóljon, ne hallgassam olyan hangosan a tévét, holott ő még nálam is hangosabban hallgatta a rádiót. – Géza mosolygott miközben felidézte a kedves emlékeket, de ugyanakkor már könnyei is megállíthatatlanul potyogtak a szemeiből:
- Mindig azt hittem, én fogok elmenni előbb. Erna olyan derűs, olyan életvidám, olyan erős asszony volt! Nekem kellett volna meghalnom, nem neki!
- Papa, ne! Az élet kegyetlen, és sokszor igazságtalan. Azokat veszi el, akiket a legjobban szeretünk. De neked nem szabad feladnod! Hallod? Papa, neked élned kell! A nagyi is ezt akarná. – Trini átkarolta nagyapja vállát, és próbált erőt önteni az összetört öregemberbe. Ez a sors fintora, gondolta Trini. Arra ösztönzi nagyapját, hogy lépjen túl a szeretett lény halálán, mikor ő erre tizenkét éve képtelen.

Este Trini sokáig feküdt ébren az ágyában. Abban az ágyban, abban a szobában, mely tizenkét éve is az övé volt. Megrohanták az emlékek. Visszatérve a régi környezetbe minden olyan frissen és tisztán élt benne, mintha csak tegnap történt volna, és nem tizenkét éve. Jól emlékezett, hogyan kezdődött az ő nagy története, mi változtatta meg gyökeresen az életét.

A tizennyolc éves Trini hatalmas kerülővel ment haza. Tíz percre lakott a gimnáziumtól, ahová eddig járt, most mégis fél órába telt mire haza talált. A hosszú séta közben lázasan járt az agya. Hogyan magyarázza meg az apjának a szín kettes érettségi bizonyítványát? Azt még sem mondhatja, hogy a fiúja túlságosan lekötötte minden idejét, s e mellett nem ért rá olyan apróságokkal foglalkozni, mint a tanulás. Pedig az apja azt szerette volna, ha ügyvéd lesz belőle, vagy orvos. Mindegy, csak ne színész. De Trini nem is akart színész lenni. Utálta a színészeket. Öt éve ugyanis egy színésznő törte össze a szívét, aki szó nélkül elhagyta őt: Rose Franky, az édesanyja. Azóta néha még hallott az édesanyjáról: Rose felkapott színésznőcske lett, miután bebújt néhány neves rendező, illetve filmszínész ágyába. Trini soha nem nézte meg egyetlen filmjét sem, s ezután ezt a szót sem tudta többé kimondani, hogy „anya”. De az apjával jól meg voltak. Ed mindent megtett a lányáért. Például, hogy az ne csonka családban nőjön fel alig három hónappal a válás kimondása után feleségül vette a titkárnőjét, a magyar származású Solymos Katát. Trini soha nem tudta Katát elfogadni, úgy érezte, az a nő közé és az apja közé akar állni. Ráadásul Kata gyors egymásutánban szült négy gyereket az apjának, s Ed imádta a kis Bent, Robbit, Isa-t, és Annát. Trini így kirekesztettnek, kívülállónak érezte magát. Elhidegült az apjától is. Minden idejét a fiújával, Gus–szal töltötte, aki legalább törődött vele. Ed nagyon ellenezte ezt a kapcsolatot, de csak azt érte el vele, hogy Trini még jobban belehajszolta magát.

Mikor végre Trini hazamerészkedett, a hátsó ajtón, a konyhán keresztül szeretett volna beosonni, hátha még tudja halasztani a rá váró fejmosást, de azonnal szembe találta magát az apjával, és Katával.
- Örülök, hogy végre hazafáradt a kisasszony! Merre csavarogtál? – Ed egyáltalán nem volt vicces kedvében, s Trini ezt rögtön látta, azért még húzta az időt:
- Ugyan apa! Csak sétáltam egy kicsit, olyan szép időnk van!
- És a bizonyítványod? – Kata kérdésére Trini szemei villámokat szórtak:
- Ebbe te ne szólj bele! Ez családi ügy!
- Trini! Kata a feleségem, és családtag! Nem engedem, hogy ilyen hangon beszélj vele!
- Ez jellemző rád apa! Itt az új családod, és csak velük törődsz! Értük persze kiállsz velem szemben, de értem ugyan mikor álltál ki?!
- Ez nem igaz, te is nagyon jól tudod, Trini! Mi ketten mindig is összetartoztunk, és ez soha nem fog megváltozni! – Ed magához ölelte vonakodó lányát, akinek ekkor kihullott a kezéből a bizonyítványa. Mindhárman némán meredtek a földön heverő okiratra. Ed pillanatok alatt paprikavörössé vált:
- Kettes? Mindenből kettes? Hát ezért járattalak én a város legdrágább gimnáziumába? Mondd meg Trini mi lesz így belőled? Nem leszel se orvos, se ügyvéd!
- És ki akar orvos lenni apa!? Soha nem kérdezted meg, hogy én is ezt akarom-e, mert ebben a családban minden úgy van, ahogy te akarod!
- Ennek is az a semmirekellő kölyök az oka! Vele lógtál tanulás helyett, mi!? – Ed már tombolt, Kata megfogta a karját ezzel jelezve, hogy álljon le. De már Trini is kiabált:
- Annak a semmirekellő kölyöknek van neve is! Gus –nak hívják, a barátom, és szeretem! És ő is szeret engem! Az egyetlen, aki szeret engem! – Trini is érezte, hogy ez az utolsó mondat erős volt. Ed szó nélkül kiment a konyhából. Kata szemrehányóan nézett Trinire:
- Tudod, azt elfogadtam, hogy engem nem kedvelsz, hiszen csak a mostohád vagyok, de az apádnak miért akarsz ártani? Ha velem van problémád, azt velem is intézd el, ne Ed fejéhez vágj valótlan dolgokat! Mert neki te vagy a mindene! – ezzel Kata is kiviharzott a konyhából.

Este Trini akarva, akaratlanul fültanúja volt Ed és Kata beszélgetésének, melyben az ő további sorsáról határoztak. Trini épp a gyerekszoba padlóján üldögélt, karján a kis Annával, mellette pedig Ben, Robbi és Isa játszottak. A kicsik szobájából nyílt a szüleik hálószobája, így hallhatta Trini az ő szempontjából sorsdöntő beszélgetést. Az apja hangja meggyötört volt. Trini kihallotta belőle a keserűséget:
- Hol rontottam el? Mit kellett volna máshogy tennem, hogy a lányom ne gyűlöljön meg, és vegye komolyan az iskolát?
- Ed, te fantasztikus apa vagy! Trini jobbat nem is kívánhatna magának! Egyszerűen Trini nem más, mint egy lázadó kamasz, de majd kinövi ezt is. Hidd el, minden rendbe fog jönni! – Trini az árnyékokból látta, ahogy Kata szavait követően átkarolja az apját, s ahogy Ed magához öleli a nőt:
- Szeretlek, ugye tudod? Fogalmam sincs, mit kezdenék nélküled! – az elcsattanó csók hangjára Trini hatalmas fintort vágott, aztán döbbenten hallgatta a párbeszéd folytatását. Az apja szólalt meg először:
- Szerintem Trininek levegőváltozásra lenne szüksége. Egy olyan helyre, ahol ráébred mit is jelent az a fogalom, hogy család, ahol megtanul dolgozni, ahol megtanulja becsülni a tanulással eltöltött éveket. És nem utolsó sorban távol kerül attól a bajkeverő Gus- tól. – Trini rémületére Kata mosolyogva így felelt:
- Én tudok egy ilyen helyet drágám, ami tökéletesen megfelelne az elképzeléseidnek! Küldjük Trinit Magyarországra a szüleimhez!
Ed egy pillanatra elbizonytalanodott:
- Nem tudom, Kata. Magyarország nagyon messze van… - ekkor Trini rontott be a szobába, s hanyagul lerakva Annát a földre nekiesett Katának:
- Te ribanc! Addig ügyeskedsz, amíg ki nem rúgsz a saját házamból! Apa ne edd meg ezt a maszlagot! Hát nem látod, hogy ez a nő mit csinál? El akar engem kergetni!
Ed ekkor lekevert egy pofont a lányának:
- Trini Harper hogy merészelsz ilyen hangon beszélni Katával! Ő a feleségem, akár tetszik neked, akár nem! És igenis elmész Magyarországra, és ott töltöd az egész nyarat!
- Ezt nem teheted velem apa! Nem megyek sehova!
- Már pedig jobb lesz, ha elkezdesz csomagolni, mert a holnap délutáni géppel indulsz! – Ed határozatát döbbent csend követte, majd Trini fojtott suttogása élesen hasított bele a levegőbe:
- Ezt soha nem fogom neked megbocsátani apa. Gyűlöllek mindkettőtöket!

Másnap délután Ed valóban bepakolta Trini minden holmiját az autóba, és megindult a lányával a repülőtérre. Trini egész úton egy szót sem szólt az apjához. Ed próbálkozott kissé javítani a helyzeten:
- Kata szülei már nagyon várják az érkezésedet. Hatalmas birtokon élnek, még lovaik is vannak, szeretni fogod! És szeptemberben, ha hazajössz keresünk egy jó iskolát neked.
- Ne fáradj apa, ezek után lehet, hogy többé már haza sem jövök!
Többet az úton nem is szóltak egymáshoz. Sőt, Trini úgy szállt fel a gépre, hogy el sem búcsúzott az apjától, még csak hátra sem nézett. Nem akarta, hogy Ed lássa a könnyeit. Azért még hallotta az apja hangját:
- Hidd el kicsim, szeretlek, és mindezt érted teszem!

Trini megérkezve a ferihegyi repülőtérre végtelenül magányosnak, és elhagyatottnak érezte magát. Hirtelen egy idegen országban találta magát, és idegen emberek között kellett, hogy éljen, s ha ebbe belegondolt ordítani lett volna kedve. Hogyan történhetett ez meg vele?! A csomagjait szorongatva áll egy repülőtéren, s arra vár, hogy egy idegen megszánja, és hazavigye. Kínjában nevetni támadt kedve. Ekkor megpillantott a váróteremben egy hozzá hasonlóan szerencsétlenül ácsorgó férfit, aki egy nagy táblát tartogatott a kezében, amit néha bátortalanul felemelt: TRINI HARPER, hirdette a neonzöld betűs felirat. Trini végigmérte a férfit, de nem ment oda hozzá. Mulattatta annak zavara, s egyre növekvő kétségbeesése, hogy nem találja meg azt, akit keres. Végül már csak ketten maradtak a váróteremben. Álltak egymással szemben, kíváncsian méregették a másikat. Végül a férfi tett pár lépést a lány felé:

- Trini Harper? Az én nevem Solymos Géza, Solymos Kata édesapja vagyok. Most velem kell jönnöd, én viszlek haza. Elég messze lakunk, úgyhogy ideje lenne indulni.
Trini egy szót sem szólt, és meg sem mozdult, látszólag Géza ettől még jobban zavarba jött:
- Te jó Isten, Katikám azt nem mondta, hogy te nem tudsz magyarul! Jaj, mit is csináljak! Én nem tudok nyelveket, csak magyarul! – végül Géza megragadta a lány csuklóját, s kézzel-, lábbal próbálta neki magyarázni, hogy most vele kell, hogy jöjjön.
Trini látva Géza erőlködését magában elfojtotta mosolyát, hiszen kifogástalanul beszélt magyarul. Kata mindig az anyanyelvén szólt a kicsikhez, s mellettük Trini is elsajátította a nyelvet. Most mégsem fedte fel titkát, hagyta, hogy Géza egész úton Szegedig a metakommunikáció segítségével próbáljon vele kapcsolatba lépni, legalább valamilyen reakciót kiváltani a lányból, hasztalan. Végül Trinit elnyomta az álom, s legközelebb arra eszmélt fel, hogy Géza megkönnyebbülten felsóhajtott: hazaérkeztek! Trini még álmosan, elkerekedett szemekkel nézte az erdő tövében fekvő mesebeli házikót, a legelésző teheneket, az udvaron szaladozó tyúkokat és kacsákat, a lustán heverésző macskákat. És a kapuban ekkor feltűnt egy parányi asszony alakja. Ő is akár a meséből lépett volna ki. Ősz haja kontyban simult a fejére, arcán széles mosoly lengett, és vidám nevetésének hangját messzire vitte a szél. Közvetlenül magához ölelte Trinit, vidáman, megállás nélkül csacsogott neki, és nem érdekelte, hogy a lány nem szól egy szót sem. Azonnal beinvitálta a konyhába, megkínálta a saját készítésű süteményeivel, és elégedetten nézte, ahogy Trini jóízűen falatozik. Egy idő után Ernának is feltűnt Trini szótlansága:

- Mi a baj kislányom, talán elvitte a cica a nyelvedet? – felesége kérdésére Géza csak felnevetett:
- Ne is fáradj vele Erna! Én már három órája próbálom szóra bírni, mindhiába! Szerintem nem is tud magyarul!
- Ne viccelj Géza! Katika azt biztos mondta volna, ha a kislány nem beszéli a nyelvünket! Gyerünk, Trini! Bizonyítsd be, hogy igazam van! – Ám Trini nem hallgatva Erna unszolására sem, még mindig nem szólalt meg. Képtelen volt egy hangot is kiadni magából, képtelen lett volna kedves lenni az öreg párhoz. Még túlságosan dühös volt az apjára, és Katára, hogy azok ezt tették vele.
Aztán eljött a vacsora ideje. Mindhárman asztalhoz ültek, és Erna nagy büszkén letette az asztalra a gőzölgő marha pörköltet, amit csupán Trini érkezésének tiszteletére készítettek a férjével. Trini azonban bele sem kóstolt az előtte fekvő tányér tartalmába. Géza ezt látva elvesztette a türelmét, s lecsapta a kanalát az asztalra:
- Ez nem lehet igaz! Most mondd meg Erna, hogy ezt miért csinálja?! Egész nap meg sem szólal, se magyarul, se angolul, se más nyelven, most meg még vacsorázni sem hajlandó!!!
- Géza nyugodj meg! Biztos csak fáradt szegény! Elcsigázta az a hosszú út, no meg az időeltolódás!

Trini azt azért igazán nem akarta, hogy a házaspár miatta összevesszen, ezért nagy levegőt vett, és halkan megszólalt tökéletes magyarsággal:
- Vegetáriánus vagyok.
Bejelentését döbbent csend követte. Géza hirtelen levegőt is alig kapott:
- Úgy, szóval vegetáriánus vagy?! Vegetáriánus?!! És nézd csak Erna, még magyarul is beszél! Egész álló nap csak hülyítettél mindkettőnket, s gondolom közben jót röhögtél rajtunk! Mégis mit képzelsz magadról, te lány? Amerikában mindent szabad? Remélem, élvezted a játékot, mert többet minket nem fogsz átverni, az biztos! Nem szórakozni jöttél ide, hanem azért mert megbuktál az érettségiden!
- Géza! – Erna ijedten megálljt parancsolt a férjének, de Trini már támadásba lendült:
- Először is nem buktam meg semmiből, másodszor pedig azt hiszik, hogy én örömmel jöttem ide, hogy én ezt akartam? Hát nem! Ez csak az apám és Kata idióta ötlete volt, hogy eltávolítsanak az otthonomból! Tudják mit, küldjenek vissza Amerikába! Akkor mindenki boldog lesz! – Ezzel Trini felrohant a lépcsőn, s bevágódott emeleti szobájába, magára zárta az ajtót, és zokogva ráborult az ágyra. Nagyon magányosnak érezte magát.

Szokatlanul hűvös nyári reggelre ébredt Trini. Lám, az idő is oly komor, mint a ma rá váró esemény: a nagymamája temetése. Lassan, elgondolkozva öltözködött. Tizenkét éve nem járt abban a temetőben, és tizenkét éve nem találkozott azokkal az emberekkel, akikkel ma szembe kell, hogy nézzen. Félt. Minden porcikájában érezte a rettegést. Nem a nagymamája miatt, hanem a miatt, hogy a szemébe kell, hogy nézzen azoknak az embereknek, akiknek ő tette tönkre az életét. Pedig Trini soha senkinek nem akart ártani. Legkevésbé azoknak, akiket a legjobban szeretett. A sors fintora, hogy legelőször őket vesztette el.
Remegő lábakkal haladt le a lépcsőn, ahol már Géza várta.
- Rózsacsokor – mutatott az öregember a kezében szorongatott virágokra – Erna kedvenc virága. Ezeket ő maga ültette, még évekkel ezelőtt
- Gyere nagypapa, indulnunk kell – Trini gyengéden belekarolt a nagyapjába, és az autó felé irányította az öreget

Géza szó nélkül ült a volán mögé, és ezért Trini hálás volt, nem lett volna képes vezetni. Csendben haladtak az alsóvárosi temető felé, mindketten a gondolataikba mélyedtek. Mindketten haboztak, mikor már ott álltak a temető kapujában, és mindketten remegtek, mikor kézenfogva beléptek az ajtón. Trini nem mert se jobbra, se balra pillantani, csak szorította nagyapja kezét, és üveges tekintettel bámult előre, de így is érezte, hogy minden szem rá szegeződik, és hallotta, ahogy összesúgnak a háta mögött.
- Nem hittem, hogy még egyszer ide merészkedik…
- Hogy van képe idejönni azok után…
- Ez a nő egy gyilkos…
- Neki kellett volna meghalnia…

Trini visszatartotta kitörni készülő zokogását, nem akarta, hogy ezek az emberek fájdalmat lássanak az arcán. Géza a koporsó mellett állt. Patakokban folytak a könnyei, miközben ráborult halott feleségére, és megcsókolta az asszonyt. A sírásók Trinire pillantottak: le kell zárniuk a koporsót. Trini gyengéd erőszakkal arrébb vonszolta nagyapját, majd a pap belekezdett a beszédébe. Rövid szertartás volt, senki sem akarta hosszúra nyújtani, Gézát így is nagyon megviselte. Mikor felcsendült a kántor hangja, és a sírásók megindultak a koporsóval a sír felé, Géza a fájdalomtól összecsuklott, és Trini már nem bírta őt megtartani. Két erős, jóvágású férfi sietett a lány segítségére, de inkább csak Géza miatt. Trini zavartan nézett a két férfira, azok kerülték a lány pillantását. Jól ismerte mindkettőt, még nagyon régről. Egészen a sírig kísérték Gézát, Trini némán ballagott a hátuk mögött. Egyszer csak a nő jobbra fordult, ahogy a két férfi is. Mindhárman ugyanazokat a sírokat nézték. Jól tudták, kiket takarnak a hideg kőtömbök. A két férfi pillantása találkozott Triniével. Az egyikük szemei villámokat szórtak, feldúlt, haragos tekintet volt. A másiké együttérző, ugyanolyan fájdalmas pillantás, mint amilyet a lány tekintete sugallt.

A temetés után Trini és Géza még sokáig álldogált Erna virágokkal borított sírja mellett. Az ismerősök lassan mind elmentek, miután részvétükről biztosították Gézát. Volt, aki csak átnézett Trinin, mintha a lány ott sem lenne, de a legtöbben megvető pillantásokat lövelltek felé. Egy különösen zaklatott állapotú férfi nem tudott uralkodni magán, és ahogy Trini közelébe ért kiabálni kezdett:
- Gyilkos! Gyilkos! Menj vissza oda, ahonnan jöttél!
- Ferenc! Ö az unokám, és hagyd őt békén! Baleset volt, te is jól tudod! – Géza szavaira a férfi elhallgatott, kézfejével letörölt egy könnycseppet az arcáról, s miközben elhaladt a lány mellett fojtottan ezt suttogta:
- Elvetted tőlem az egyetlen kincsemet!
Trini meg sem tudott szólalni. Könnyei végigfolytak az arcán, és nézte a távolodó férfit. Egykor Feri bácsi is nagyon szerette Trinit. De a neheze még csak most jött. Az a két férfi, akik a sírhoz támogatták Gézát. Vér Kristóf lépkedett elöl. Kemény, hideg, rezzenéstelen arccal nézett Trinire. Vonásai csak akkor simultak ki, mikor Géza felé fordult.
- Géza bácsi! Őszinte részvétem! Erna néni nekem is nagyon fog hiányozni! Ha valamiben segíthetek, csak szóljon!
- Köszönöm, fiam! Nagyon kedves vagy! – Géza kezet fogott a férfival, aki ezután szinte kimenekült a temetőből. Még Trini felé fordult, habozott pár pillanatig, de a lány iránt érzett dühe kiült az arcára, Trini tudta, Kristóf nem tud neki megbocsátani.

Gellért Győző mindig is más volt. Sokkal megfontoltabb, higgadtabb Kristófnál. Ő soha nem hibáztatta a történtekért Trinit. Most, miután kezet fogott Gézával, odalépett a lányhoz, és szorosan magához ölelte a nőt. Győzőt nem érdekelte a körülöttük állók döbbent, megrovó pillantása, ő ezt a társaságot vettette meg, amiért azok tudatlanul elítélték a lányt. Trini érezve Győző őszinte szeretetét hevesen kapaszkodott a férfiba, s megállíthatatlanul zokogott.
Győző a haját simogatta, a hátát, úgy csitította a lányt.
- Semmi baj kislány, semmi baj! Gyere, hazaviszlek titeket!
Így Győző az autóján hazafuvarozta Gézát és Trinit. Géza alaposan kimerült, gyorsan lefeküdt, remélve, kialussza magából ezt az egész szörnyűséget. Győző és Trini a konyhában ülve még sokáig beszélgettek.
- Nem válaszoltál a leveleimre, pedig évekig írtam neked. – Győző hangjában semmi szemrehányás nem volt. Valahol megértette a lány miért nem válaszol, inkább azért írt, mert ő így dolgozta fel a történteket: kiírta magából a fájdalmát
- Tudom, és nagyon sajnálom. Nem akartalak megbántani, Győző! Te vagy az egyetlen, aki még mellettem áll! – Trini megfogta a férfi kezét, s hálásan nézett a jól ismert barna szempárba
- Trini ne aggódj! Most felkavart mindenkit, hogy te újra itt vagy, de majd megbékélnek, és rendbe jön minden!
- Nem! Győző te is tudod, hogy ők nem felejtenek! Ahogy én sem tudok feledni! És valahol még igazuk is van.
- Trini, legalább te fogd már fel, baleset volt! Érted? Nem a te hibád! – Győző a két kezébe fogta a lány arcát, és úgy próbált rá hatni, mint már oly sokszor, hiába.
- Éldd az életed kislány, és próbálj megfeledkezni a múltról! Ne az uralja a mindennapjaidat, hogy mi történt akkor!
- Éljem az életem? Ezt én is mondhatnám neked! Van családod Győző? Nincs! Ki tudsz menni hozzájuk a temetőbe? Nem! Miért lettél orvos? Mert meg akarod akadályozni, hogy másokkal is olyan szörnyűség történjen, mint velünk? A te életed is a múltról szól, Győző! Nekünk már ezzel kell együtt élnünk, örökre. – Trini hangjában olyan határozott lemondás volt érezhető, hogy Győző meg sem próbálta meggyőzni az ellenkezőjéről a lányt, hisz tulajdonképpen Trininek még igaza is van.
- Meddig maradsz Magyarországon? – Győző kérdésére Trini vállat vont
- Még nem tudom. Papi semmiféleképpen nem akar Amerikába jönni, ilyen állapotban pedig nem fogom magára hagyni. Szóval egy darabig még itt leszek.
- Örülök, hogy itt vagy Trini! Nekem nagyon hiányoztál! – Győző magához vonta a lányt, aki szorosan a férfihoz bújt:
- Nekem is nagyon hiányoztál!

Folyt. köv.