emlék...

...A vér ömlött a lány csuklójából. A kés és fal véres volt. A fal egy névtől melyet ő írt fel rá a saját vérével. Szerette a fiút, de ő eldobta magától. Egy újabb fiú, egy újabb csalódás. Egyszerűen csak megakart halni. Ahogy a földön feküdt rátörtek az emlékek. Ugyanebben a lépcsőházban voltak akkor is. A fiú úgy szorította, mintha soha nem akarná elengedni. A lány a mellkasára hajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Órákig ölelkeztek így. De a fiú nem szerette igazán. Csak törődésre vágyott. Kihasználta a lányt. A naív kislányt, aki sokáig nem felejtette el. Mindig rá gondolt, hiányzott neki az ölelése, az illata, és ahogy a fülébe suttogott. Sohasem értette, hogy a fiúnak miért kellett ezt tennie vele. A szakításuk után, ha találkoztak, ugyan eljátszotta a lány, hogy már nem érdekli, de a szíve mélyén, nagyon hiányzott neki. De mikor –kb. 5 hónapja - utoljára találkoztak egyszerűen nem bírta ki, és sírva fakadt. Persze gyorsan el is tűnt a fiú szemei elől. Hetekig csak erre bírt gondolni.

De ezek a hetek elmúltak és most ott feküdt a lépcsőházban, a saját vérében. Még élt, és tudta hogy a fiú bármikor jöhet, hiszen itt lakik az egyik barátja, és szinte mindennap felmegy hozzá. A lány könnyei végig folytak az arcán, ami már holt sápadt volt. A teste teljesen elzsibbadt a vér hiányától. A szíve egyre gyengébben vert. A lány nem hallotta, de a bérház ajtaja kinyílt, és a fiú lépett be rajta. Megszokott ütemében ment volna előre, de mikor a folyosó végén a lépcsőházhoz ért, megállt, és leborult a földre. Mindenütt vér és a falon az ő neve.
- Úristen! - mondta a fiú, s közben sírt. A lány utoljára azt suttogta a fiúnak:
- Egyszer te is meghalsz, és akkor újra találkozunk.
Majd a szemei lecsukódtak és meghalt.