Első szerelem!

Én, aki eddig a karomban tartottam a szerelmet, most elvesztem. Hagytam, hogy a szerelem tartson engem a karjaiban. Mint gyermek bújtam oda hozzá. Önként, boldogan adtam meg magam Neki és dalolva vertem magamra rabláncot! Nem mertem elhinni, hogy létezik, mégis ragaszkodtam hozzá... Selymes bőréhez, finom illatához, gyengéd, szerető csókjaihoz. Vágytam rá, hogy egyszer a szemébe nézhessek úgy, ahogyan azt Ő tette! Pillantásával a lelkemig látott... Olyan gyengéden... Ahogyan az arcomat érintette... És ahogyan a lehelete simította a bőröm... Minden pillanatban körülvett a biztonsága! Átölelt és úgy szorított magához mintha az élete lennék... Mintha megtalálta volna bennem a másik felét és nem akarná, hogy többé elvesszek... Csak benne... Eggyé olvadva.

És ilyenkor azt kívántam, hogy örökké így maradjunk. Hiszen úgy éreztem, hogy nincsenek határok, nincsenek falak, amik körülvesznek minket. Amik mögé elbújtunk. Megszűntek, hisz nincs rájuk szükségünk. Szabadok vagyunk! Erősek vagyunk!
Saját testünkkel védjük a másikat kőtől és széltől, ha kell! És azokat a sebeket, amik esnek rajtunk a könnyünkkel mossuk, és a csókjainkkal gyógyítjuk...

Sokszor egymást ölelve ért minket a reggel és egymás karjaiban vártuk, hogy lemenjen a nap. Nem engedtünk a szorításból! Virrasztottunk egymás felett. Néztük, ahogyan a másik a fáradt szemeit emeli ránk. Nem szóltunk egy szót sem! Tudtuk, hogy minden együtt töltött perc ajándék... Így vártuk az éjszakát. Hogy eltűnjön a fény és elvigye magával azokat a dolgokat, amiket nem szerettünk volna látni! Gyermek módjára azt hittük, hogyha a sötétség beborítja őket, már nem is léteznek tovább. És ha behunyjuk szemünket a gondok felett, akkor ezzel elbújhatunk előlük! Nem találhatnak ránk...

És mégis egy óvatlan pillanatban megszunnyadtunk. Kicsúsztunk egymás karjai közül. Hirtelen kellett feleszmélnünk! De mire kinyitottuk a szemünket, késő volt. Ismét reggel, ismét fény!
És újra ott voltak Ők... A félelem, a féltékenység, mások rosszalló tekintetei, szavai... És nem tudtuk többé úgy megölelni egymást, mint azelőtt. A csend, ami eddig nyugtató volt, most nyomasztóvá vált! Elszakadtunk. Végleg...
Nehéz volt elhinni, hogy amit mindketten éreztünk az elveszett... Be kellett látnunk, hogy hiába akarjuk mindenáron visszahozni, végérvényesen eltűnt! Egymást hibáztattuk azért az egy pillanatért! Pedig mindketten megszunnyadtunk...

És mikor újra lement a nap az éjszakát már távol töltöttük egymástól... Búcsút sem vettünk. Azóta sem öleltük egymást, nem fogtuk egymás kezét! Nem is fogjuk már soha...
Mert nincs már könny és nincs már csók ami begyógyítaná ezt!
Ma is ha látom Őt, még mindig vágyom rá... Hisz belőle csak egy van! Nem lesz soha más, aki átvehetné a helyét!
Mondhatom Neki, hogy gyűlölöm! Állhatok rajta ezer keserű bosszút! Mind nem ér semmit. Tudja, hogy csak magamat bántom és a szavaim mind csak gyenge hazugságok, hogy könnyebben elfelejthessem Őt. Bár azt csak én tudom, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Hisz Ő az első szerelem!