Elnyomott

I.

Ann menekült. Üldözött volt a saját házában. Tudta, hogy élete közvetlen veszélyben forog. Azt is tudta, hogy egyetlen esélye, ha egérutat nyer támadója elől és kijut a házból. Olyan gyorsan futott, ahogy lábai csak bírták.

– Nem menekülhetsz! – hallotta a fenyegetést háta mögül. Ann ijedtében felsikoltott és még gyorsabban szedte lábait. Leszaladt a padlásfeljárón – hármasával szedte a fokokat. Ezután végigrohant az emeleten, nyomában a támadójával. Ann nem látta üldözőjét, de a lépcsőlejáróhoz érve tudta, hogy már a sarkában liheg. Bárki is legyen az nagyon gyors. Úgy szaladt le a lépcsőn, hogy lábai alig érték a fokokat. A lépcsőfordulóban szinte átrepült a korlát felett. A földszintre érve már látta a kijáratot. Az előtér túloldalán ott volt az ajtó. Ajtó a menekülésre, a túlélésre. Sikítva rohant át az előtéren – de nem volt elég gyors. Egyetlen pillanatra a szeme sarkából látta a támadóját, pont mikor az mellé ért. Látta, amint a kés pengéje megvillan, majd hirtelen lesújt. Ann fájdalmasan felkiáltott. Mintha villám csapott volna jobb combjába. Az erős fájdalom hirtelen szétáradt egész testében, az erő elillant tagjaiból, és tehetetlenül vágódott hasra. Rongybabaként csúszott végig a padlón egyenesen neki a nappaliba vezető ajtó félfájának, ahol feje hatalmas, tompa koppanással csapódott a félfa élének.

Azonnal elájult.

II.

Ann másnap reggel nehezen tért magához. Többször kinyitotta a szemét, a szoba néhányszor megfordult körülötte, majd ismét elájult. Csak lassan nyerte vissza eszméletét. Mikor tudata végre kitisztult, nem értette, mit keres a padlón. Ettől megijedt, mert fogalma sem volt, hogy mi történt vele, és miért töltötte a földön az egész éjszakát. Mikor megpróbált felállni kis híján visszazuhant a padlóra. Rettenetesen szédült, a feje sajgott. Úgy érezte, mintha éles fejszecsapásokkal rönköket hasítottak volna szét koponyáján. Mikor a fejéhez nyúlt, felszisszent. Hatalmas púp nőtt feje hátsó részén. Érezte, hogy fejbőre kettényílt és haja ragacsos a vértől. Ahogy az ajtófélfára nézett, eszébe villant, hogy elesett. Igen, mikor elesett beütötte a fejét és elájult. Csak így történhetett. Újra megpróbált feltápászkodni, de jobb lába nehezen engedelmeskedett. Éles fájdalom lüktetett combja külső részén. Ann a lábán keskeny, szúrt sebet látott, amiből még mindig kevés vér szivárgott.

– Istenem! – kiáltott ijedten. Rémülete csak fokozódott, amikor meglátta bal alkarját is, amit számos vágott seb borított. Némelyik felületes volt, szinte csak karcolás. Mások viszont hosszan szelték ketté a bőrt, mélyen egészen a húsig hatolva. Olyan sérülések voltak ezek, mintha védekezés közben szerezte volna őket egy olyas valakivel szemben, aki késsel támadt rá. Emlékezett rá, hogy rohant a házban. Rohant, ahogy csak bírt és ekkor esett el. De volt még valami más is, ami most nem jutott eszébe…

– Átkozott amnézia – mormogta Ann miközben fájó fejbúbját tapogatta.

Tudta, bármennyire is meg van most rémülve, nem üldögélhet itt örökké. Négykézlábra állt és úgy próbált meg elevickélni a fürdőszobáig. Miközben a fürdő felé csoszogott, észrevett egy véres kést az előtér padlóján. Ahogy meglátta a kést azonnal apró emlékképek törtek át a felejtés szürke ködfüggönyén. Már emlékezett! Nem csak szimplán rohant a házban, hanem menekült. Menekült egy olyasvalaki elől, aki üldözte őt méghozzá ezzel a késsel. Menekült, mert meg akarták ölni!

Ahogy ez eszébe villant, az amnézia és az emlékek hiánya okozta rémületet felváltotta egy gyors cselekvési kényszer. A telefonhoz evickélt, ami az előtérben volt egy asztalon. Felvette a vezeték nélküli kézi beszélőt, de a nagy izgalomban kiejtette azt remegő kezei közül. Ahogy a beszélő a padlóra zuhant az elemtartó fedél lerepült és az elemek szétgurultak.

– Az ördögbe! – káromkodott. Igyekezett mielőbb összeszedni a szétgurult akkumulátorokat. Gyorsan összekapkodta őket. Három már megvolt, de a negyediket nem találta.

– Ne – ne, ne csináld ezt… – rimánkodott, miközben mohón körbe– körbe kúszott, keresve a hiányzó elemet. Végül meglátta egy repedésbe gurulva a legalsó lépcsőfok és a parketta között, pont ott, ahonnan egy darabka szegélyléc hiányzott. Megpróbálta kivenni, de nem sikerült. Nem talált rajta fogást. Az elem hengeres alakja miatt mindig kicsúszott ujjai közül. Ekkor Ann a padlón lévő késért nyúlt, hogy a hegyével próbálja meg kipiszkálni. Így már sikerrel járt! Gyorsan a helyére csúsztatta majd tárcsázta a 9–1–1–et és a hívás gombot. Az első csörgés után azonban bontotta a hívást.

Mit is akart mondani a rendőrségnek? Azt, hogy tegnap este valaki megpróbált az életére törni a saját házában, de nem emlékszik rá, hogy ki volt az illető. Tulajdonképpen még abban sem biztos, hogy egyáltalán látta a támadóját. Mikor a bejárati ajtóra nézett látta, hogy az résnyire nyitva áll és az ő kulcscsomója lóg belül a zárban. Az ajtót – amennyire meg tudta ítélni – nem erőszakos módon nyitották ki. Következésképpen ő engedte be a támadóját. (Lehet, hogy még ismerte is őt?) Ann benézett a nappaliba. Szemével a könyvespolcot fürkészte. Látta, hogy minden könyv a helyén van. A férje, Eric azok mögött tartotta a pénzes kazettát. A fiókok is érintetlenek voltak és a műszaki cikkek sem hiányoztak. Tehát nem rablótámadásról volt szó. Akkor hát mégis mi történt? Ann összegezte magában: az előző napról nem emlékszik semmire, nem tudja, hogy ki és miért tette ezt vele. Van néhány vágott seb az alkarján, egy szúrt seb a combján, egy nyitott bejárati ajtó – de a házból nem hiányzik semmi – és egy véres kés, ami már tele van az ő ujjlenyomataival. Ann csak egy dolgot tudott biztosan: bárki is támadt rá tegnap, ma este újra megpróbálja majd megölni! Hogy ebben miért volt biztos, nem tudta. Nem emlékezett semmire, arra sem, hogy megfenyegették volna. Egyszerűen csak tudta, hogy így lesz.

Ez az összegzés elég rosszul hangzott. Ezzel mégsem hívhatja fel a rendőrséget. Még az sem kizárt, hogy őt gyanúsítanák azzal, hogy saját magának okozta a sérüléseket. Már hallotta is fejében a rendőrök cinikus kérdéseit:

– „Fogyasztott alkoholt?” „Nem állt valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt?” „Szed valamilyen gyógyszert rendszeresen?”

Nem, ezt nem akarta. Eric! A férje biztosan tudja, mitévő legyen. Ann tárcsázott és várt. Mikor már a sokadik csengés után sem vette fel férje a telefont dühösen lecsapta a kagylót.

– Átkozott időeltolódás! – dohogta. Meggyőződése szerint Eric vagy tárgyalt éppen vagy szállodai szobájában aludt. Persze mindkét eshetőség némított mobiltelefont feltételezett. Ann néhány pillanatig egyedül érezte magát, úgy gondolta nem számíthat senkire. Aztán hirtelen tettvágy és energia öntötte el. Emlékeznie kell! Ez a kulcsa mindennek! A megoldás ott van a fejébe zárva az emlékei között csak valahogy a felszínre kell csalogatnia. Kell egy kis idő, talán egy vagy két óra és minden emléke visszatér. Biztos így lesz, csak nem szabad erőltetnie. Ha majd újra emlékezni fog, akkor majd hívhatja a rendőrséget. Estig még rengeteg ideje van…

Ann a bejárati ajtóhoz bicegett és kulcsra zárta, majd a fürdőszobába ment, hogy lezuhanyozzon. A tus alatt rendezte gondolatait. Azon tűnődött vajon ki akarhatja a vesztét? Nem voltak ellenségei, sosem ártott senkinek, férjével boldog, harmonikus házasságban élt. Amennyire vissza tudott emlékezni, eddigi életében soha egyetlen embert sem haragított magára. Bár emlékeiben nem nyúlt túl mélyre vissza. Valójában életét Erickel való megismerkedésétől számította. Minden, ami azelőtt volt nem is létezett számára. Csak az elmúlt hat és csodálatosan boldog év. Ekkor felrémlett neki egy név a múltból. Egy Alex nevű nő. Úgy emlékezett, vele kellett megküzdenie Erikért. Talán ez a nő állna most bosszút? Hat év után? Nem valószínű. Bár ki is legyen, aki az életére akar törni igencsak erős és gyors. Valószínűtlen, hogy nő lenne az illető.

Ann érezte, hogy ennek a titokzatos idegennek hatalma van fölötte. Ez a hatalom a félelemből fakadt. Mert Ann életében először félt. Erős és fiatal nő volt. Rendszeresen úszott, futott és számos küzdősportban jeleskedett. Férfi edzőpartnereit mind erőben mind gyorsaságban felülmúlta. Eric gyakran ugratta is izmos külseje miatt. G. I. Jane–nek becézte. Ann most mégis alulmaradt támadójával szemben. Bár igaz, hogy támadójánál kés volt…

Ahogy eszébe jutott a kés, hirtelen felvillant egy kép, egy apró emléktöredék: a támadó balkezes volt! Ann most már tisztán emlékezett arra, hogy amikor a támadója mellé ért a bal kezében volt a kés. Mivel ő jobb kezes volt könnyebben megjegyezte a bal kezes embereket. Most ez a tény segített neki emlékezni.

– Ez az! Végre valami! – Ann örült az apró előrelépésnek. Remélte, hamarosan újabb részletek jutnak az eszébe, és tisztán lát majd mindent. A kezdeti sikeren felbuzdulva gyorsan végzett a zuhanyzással. Ellátta sebeit, bekötötte alkarját és combját. Mivel combja még kíméletlenül sajgott, bevett néhány fájdalomcsillapítót. Ezután rávette magát – bár minden porcikája tiltakozott ellene –, hogy rendet rakjon és feltakarítsa a vért. Munka közben gondolatban sorra vette balkezes ismerőseit, akikkel Erickel eltöltött közös éveik alatt ismerkedett meg. Eric előtti élete amúgy is homályos folt volt számára, úgyhogy csak erre a hat évre koncentrált. De bármennyire is erőlködött, senki sem jutott eszébe, akit el tudott volna képzelni, mint mindenre elszánt gyilkost. Senkire sem illet a hideg, véreskezű mészáros karaktere. Egyetlen ismerőse sem volt ennyire elszánt, ennyire könyörtelen és… ennyire hideg… mint az a hang! Ann emlékezett a hangra!

„– Nem menekülhetsz!” – Ezeket a szavakat mondta egy hideg és kemény, de… női hang! Ann kezéből kiesett a felmosó és megfordult vele a szoba.

– De hisz ez… – nem fejezte be a mondatot. Végül is miért lenne ez lehetetlen? Miért ne lehetne egy nő az, aki az életére tör? Hibásan feltételezte, hogy egy nőben nem lehet annyi erő és elszántság, hogy egy ilyen vakmerő és könyörtelen tettet vigyen véghez. Sőt, ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy egy nő képes csak igazán véghezvinni egy ilyen indulati cselekményt. De akkor mégis ki lehet az? Csak egy ember jutott eszébe: az anyósa, Mary. Eric anyja sosem szívlelte őt. Mindig ott vibrált kettejük között valami különös feszültség. A kezdeti hűvös távolságtartás először ellenszenvé, később gyűlöletté alakult. Ann tudta, hogy Eric anyja egyenesen megveti őt. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy éket verjen közéjük, és eltávolítsa tőle Ericket. Talán a fiús anyák mind ilyenek, ösztönösen gyűlölik a menyüket. De ennyire? Mary képes lenne olyan mértékű gyűlöletet érezni iránta, hogy emberfeletti erőt merítsen haragjából és kést ragadva végezzen vele? Ezt elég valószínűtlennek tartotta, főleg Mary korában. Pedig Ann a lelke mélyén szerette volna, ha ez az elképzelés igaz. Szívesen szembe szállt volna gyűlölt anyósával. Mivel Ericre való tekintettel mindig türtőztetnie kellett magát soha sem mutathatta ki valós érzelmeit. Nem olvashatta anyósa fejére gonoszságait, amiket ellenük elkövetett. Pedig egyszer már közel volt hozzá, hogy egy nejlont húzzon Mary fejére és a nyakánál szorosan… Ez már túl vad gondolat. Ann megrázta magát majd felsóhajtott. A szüleire gondolt. Ha még élnének, biztosan számíthatna rájuk. Ha nem lett volna az a tűzeset…

Ekkor kopogás hallatszott a bejárati ajtón. Ann megrezzent, de nem esett pánikba. Rövid várakozás után a könnyed kopogtatás megismétlődött. Ann ösztönösen tudta, hogy még nem jött el az idő. Az ajtó túloldalán nem az áll, akit várt. Mikor kinyitotta az ajtót, szomszédja, Mrs. Caningham megkönnyebbült tekintetével találta szemben magát. Mrs. Caningham élénk, érdeklődő szemű, alacsony asszony volt. Korban közeledett a hetvenhez, de testileg és – ami még fontosabb – szellemileg is jó egészségnek örvendett.

– Ó, Ann drágám, de örülök, hogy látlak! – kezdte drámai hangon kis kézi ásóját szorongatva.

– Igazán…? – kérdezte Ann látszólag nyugodtan. Mrs. Caninghamből kitört az elapaszthatatlannak tűnő szóáradat.

– A világért sem szeretnék tolakodni, Ann drágám, csak hát tudod, hogy van ez manapság a jó szomszédok között. Figyelünk egymásra. Mi, kertvárosi emberek csak egymásra számíthatunk. Ezért legalább annyira figyelünk a barátainkra, mint saját magunkra. Úgyszólván az ember az egyik szemét mindig a szomszédjain tartja. Már úgy értem… szóval tudod, hogy értem.

– És mit látott… – kérdezte volna Ann, de Mrs. Caningham sietve folytatta.

– Csak azt akartam mondani drágám, hogy ma reggel kicsit kertészkedtem a ház előtt… olyan csodálatos tavaszi nap van, ugye, Ann drágám? Mondtam is magamnak muszáj egy kicsit kimozdulnom a házból – és hát Harold sem éppen az az izgalmas társaság. – Mrs. Caningham sokatmondóan legyintett. – Egész nap csak a sportcsatornát bámulja a tévében.

– Szóval mit látott? – szúrta közbe Ann sürgetően.

– Tehát mint azt már mondtam, a kertben voltam – ahonnan a ti házatok is jól látszik – és nekem úgy tűnt, mintha az ajtó… mármint a bejárati ajtó résnyire nyitva lett volna. És tudod mi fordult meg a fejemben, Ann drágám? Ha ma reggel nyitva volt az ajtótok, akkor… akkor valószínűleg egész éjjel nyitva lehetett!

Itt Mrs. Caningham váratlanul elhallgatott és kíváncsi kék szemeivel Ann arcát fürkészte.

– Köszönöm az aggódását, de téved – hazudott Ann szemrebbenés nélkül. – Az ajtónk bizonyosan zárva volt ma reggel és… valószínűleg egész este is.

– Valóban? Pedig a házunkból egészen úgy tűnt… – kötötte volna az ebet Mrs. Caningham, de Ann erélyesen közbevágott.

– Az ajtónk zárva volt!

– Ó! – Az idős asszony hátrahőkölt az erélyes szavaktól. – Akkor bizonyára én láttam rosszul. – visszakozott, bár hangjából érződött, hogy nem hisz abban, amit mond.

– Akkor hát minden jót! – Ann már zárta volna az ajtót, de szomszédja betette az ajtórésbe a fejét és gyorsan megkérdezte:

– És mondd csak, drágám, Eric jól van?

Ann meglepődött a kérdésen.

– Köszönöm remekül érzi magát – felelte értetlenül.

– Jaj, drágám, én igazán nem szeretnék akadékoskodni – exkuzálta magát az idős asszony –, de hát ma vitték el a szemetet…

Ann végképp összezavarodott. Nem értette mit akar szomszédja a szemétszállítással.

Mrs. Caningham folytatta.

– Tudod, Eric hívta fel rá a figyelmem, hogy soha ne tegyem ki túl korán a szemetet, mindig csak aznap reggel, amikor elszállítják, de legkorábban is csak előző este. Azt mondta, soha sem lehet az ember elég óvatos. Manapság nagyon sok olyan visszaélés történik, amit az ember személyes adataival követnek el. Más világ ez már, drágám, nem úgy, mint az én koromban.

Hogy Mrs. Caningham nyomatékot adjon mondanivalójának, drámai hangon folytatta: – Ma már elég egy folyószámla–értesítő vagy hitelszámla–kivonat ahhoz, hogy a csalók ellopják az ember utolsó megtakarított centjét is, vagy valami haszontalan holmit vásároljanak a nevében. Az ilyen jelentéktelennek hit papírokat meggondolatlanul a szemétbe dobjuk, a csalók pedig szemfülesen kihalásszák onnan… Jaj, már megint kicsit elkalandoztam – mosolygott zavartan Mrs. Caningham. – Csak azt akartam mondani, hogy Eric is mindig a szemétszállítás napján szokta kitenni a szemetet.

– Ez így van – helyeselt Ann.

– Viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy a ti kukáitok üresek. És mivel Eric sosem felejti el kirakni a szemetet, gondoltam talán gyengélkedik.

– Semmi ilyesmiről nincs szó – hárított Ann. – Eric tegnap elutazott.

Mrs. Caninghamet szemmel láthatóan nem nyugtatta meg az iménti válasz. Sőt ha lehet, akkor most még aggodalmasabb arckifejezéssel toporgott a küszöbön és egyre erőteljesebben szorongatta kerti szerszámát.

– Bizonyára hirtelen kellett elutaznia – tapogatózott óvatosan.

– Ezt miből gondolja?

– Csak úgy eszembe jutott, drágám – legyintett –, igazából nem lényeges. Csak arra gondoltam… szóval láttam Ericet tegnap reggel. És ha már akkor tudta volna, hogy el kell utaznia, bizonyára kihozta volna a szemetet korábban.

Ann az emlékeiben kutatott.

– Igen, így volt – motyogta zavartan. – Már az esti géppel el kellett repülnie… hova is… valami fura nevű városba… Most nem jut eszembe a neve.

Ann idegesen a homlokát dörzsölte. Egyre feszültebb volt ettől a beszélgetéstől.

– Értem – mondta Mrs. Caningham hűvösen, miközben tekintete Ann bekötözött bal kezére tévedt.

– Ez csak egy apró baleset – csattant ki Annből a hamis magyarázat elejét véve a további kérdéseknek. – Gyantázás közben megégettem a karom.

Ann zavartan mosolygott, de erőltetett arckifejezése inkább vicsorgásnak hatott. Szíve szerint szabadult volna látogatójától. Gyors elköszönés után már zárta is az ajtót, amikor szomszédja hirtelen beékelte az ajtórésbe a kéziszerszáma nyelét.

– Ann drágám – szólt Mrs. Caningham az ajtó túloldaláról –, vigyázz magadra! Az ember nem lehet elég óvatos.

Ann egy gyors mozdulattal kilökte az ajtórésből a szerszám nyelét, becsapta az ajtót majd kapkodva ráfordította a biztonsági zárat. Ezután csendben, lélegzetvisszafojtva várta Mrs. Caningham reakcióját az udvariatlan elutasításra. Néhány másodpercig csak figyelt, majd fülét lassan az ajtóra tapasztotta. Mivel semmit sem hallott kis várakozás után kipillantott a kémlelőnyíláson. Megkönnyebbülten látta, hogy Mrs. Caningham apró lépésekkel távolodik a háztól.

– Micsoda egy pióca! – dohogta és végigszaladt a hátán a hideg. Úgy érezte azonnal rá kell gyújtania. Előkotort táskájából egy dobozt, amiben még volt néhány szál cigaretta. Mohón vette a szájához a rudat. Ideges ujjai között nehezen köpült szikrát a tűzkő, de második próbálkozásra végre lángra gyúlt a gáz. Nagyokat szívott a nikotinnal átjárt füstből, amitől lassan lehiggadt.

– A frászt hozza az emberre ez a vén perszóna! – morogta Ann.

Minden esetre Mrs. Caningham szavai nyomán Ann agyában motoszkálni kezdett egy gondolat. Vajon mit akarhatott velük mondani? Mire akarta figyelmeztetni? Kitől kéne óvakodnia? Talán sejthet valamit ez az öreg boszorkány. Ann mindig is úgy gondolta, hogy szomszédja eszesebb, mint amilyennek mutatja magát. Rövid hezitálás után úgy döntött, hogy nem árthat, ha megfogadja a tanácsot és a biztonság kedvéért aktiválja a riasztót, hogy senki se tudjon észrevétlenül bejutni a házba. Miután bepötyögte a kódot a riasztó kijelzőén egy hibaüzenet jelent meg: Nyitott ablak – Pince

Ann tudta, hogy a riasztót nem lehet bekapcsolni, amíg a hibaüzenet meg nem szűnik. Ehhez viszont minden ablakot be kell zárni – a pinceablakot is. Ann megborzongott. Nem szeretett lemenni a pincébe. Az idejét sem tudta, hogy mikor fordult meg a ház alagsorában utoljára. Ha szükséges volt, Eric ment le a pincébe megjavítani a kazánt, elzárni a vizet, vagy visszakapcsolni az áramot. A mosó– és szárítógépeket bejárónőjük, Mrs. Abbott kezelte. (Ann ügyes és bátor asszonynak tartotta. Annak kellett lennie, ha le mert menni oda és soha sem panaszkodott miatta.) Most Annen volt a sor. Be kellett zárni azt az ablakot, különben itt marad kiszolgáltatva támadójának egy riasztó nélküli házban.

Ez a tudat elhatározásra bírta és a pincelejáróhoz bicegett – bár irtózott attól, ami odalent várt rá. Utálta azt az érzést, amikor a mennyezetről lógó ragacsos pókhálófonalak beleragadtak az arcába, mint az elszabadult vattacukorszálak. Szíve szerint már rég kidobta volna azokat a poros dobozokat és zsákokat is, amikkel Eric mennyezetig telezsúfolta a pincét, és amiket folyton kerülgetni kellett. Olyan volt, mintha egy labirintusba tévedt volna az ember. Az árnyékok egyenesen rémisztőek voltak. Az egymásra szórt lomok és használaton kívüli ruhafogasok mind ijesztő árnyakat vetettek. Mintha a lámpafényben ezerkarú, amorf testű lények táncoltak volna a falakon. De legjobban azt a sűrű, állott levegőt utálta, ami odalent terjengett. Utoljára akkor érzett ehhez hasonlót, amikor egy római kirándulásuk alkalmával Erickel lemerészkedtek a katakombákba. Soha sem fogja elfelejteni az egymásra hányt csontokra rakódott évszázados penész szagát. Mindezek ellenére erőt vett magán, lenyomta a pinceajtó kilincsét és kinyitotta az ajtót. Hirtelen éles huzat vágódott ki az ajtón. Ann kezével eltakarta az arcát, de így is telement a szeme porral. A nyitott pinceablakon keresztül befújó szél sebesen suhant át a pincén, majd a nyitott ajtón át a házba tódult. Az ablakon befújt és a huzatban felkavart falevelek hangosan karcolták végig a pince padlóját. Miután a szél elült, Ann kinyitotta a szemét és letörölte arcáról a port.

– De utálom ezt – mondta mély undorral, majd felkapcsolta a villanyt. Az izzó néhányszor felvillant, ezután halk zizegéssel kisérve egyre halványodó villódzásba kezdett. Végül halk pukkanással végleg kiégett. A pince újra sötétségbe borult.

– Ez nem lehet igaz! – mondta dühösen. – Ilyen is csak velem fordulhat elő.

Ann hamar kerített egy elemlámpát és azzal indult el a pincelejárón. Óvatos lépésekkel haladt lefelé a lépcsőn a zseblámpa sápadt fényét követve. A lépcső aljára érve ismét eszébe jutott, hogy miért is irtózott ide lejönni. Érezte, hogy a pince mennyezete a vállára nehezedik és a ház teljes súlyával lassan összepréseli. Nem akart sokat időzni odalent ezért lámájával az utat keresve elindult a dobozokból és tömött faládákból épített szűk labirintusban. A mennyezetről alálógó pókhálók hirtelen meglebbentek, elárulva ezzel a nyitott ablakhoz vezető utat. Az ablak a pince túl végén a sarokban volt, a lehető legmesszebb a pincelejárótól. A lesötétített ablakokon keresztül beszűrődött némi fény így Ann – kisebb bukdácsolásokat leszámítva – biztonságosan átverekedte magát a lomok közt. Az ablak egy keskeny bukóablak volt közel a pince mennyezetéhez. Az ablaktól vékony rúd vezetett egy karhoz, ami a falra volt erősítve. Ann meghúzta a kart az ablak pedig bezárult. Azonban mikor a kart elengedte az ablak ismét kinyílt. Többször újra próbálkozott, de nem járt sikerrel, az ablak nem maradt a keretben. Arra gondolt, hogy talán egy ág vagy egy falevélcsomó szorult az ablak és a keret közé. Lábujjhegyre állva próbálta elérni az ablakot, de az túl magasan volt. Körbevilágított a pincében valami segédeszköz után kutatva. Egy faládát szemelt ki. A falhoz tolta, majd ráállt és így próbálkozott újra. Ezúttal sikerrel járt. Egy keskeny gallyat tapogatott ki a keretbe szorulva. Miután kipiszkálta belökte az ablakot, ami ezúttal már a keretben maradt.

– Na végre! – mondta megkönnyebbülten, amikor hirtelen a doboz teteje nagy reccsenéssel összeroskadt teste súlya alatt. Azonnal tudta, hogy bajban van. Kétségbeesetten próbált kapaszkodót keresni, de hiába. A körmei húsáig szakadtak, ahogy végigszántotta ujjaival a sima, porózus falfelületet. Végül tehetetlenül a sarokba zuhant. Esés közben fájdalmasan felkiáltott, mikor bordái az egyik doboz sarkának ütköztek. Háttal érkezett a földre majd karjait maga elé tartva igyekezett védekezni a nagy robajjal rázúduló lomáradattól. Pillanatok alatt maga alá temették a nejlonzsákok és a nyirkos, szétszakadt papírdobozokból kiömlő kacatok. A mellkasára nehezedő súly és a felkavarodott por miatt fulladni kezdett. Zsigerig hatoló rettegés kerítette hatalmába, csak a menekülésre tudott gondolni. Egy pillanatra nagyon is valóságosnak tűnt az a félelme, hogy örökre elnyomja egy láthatatlan sötét erő, ami alól sosem fog tudni szabadulni. Minden erejével küzdenie kellett azon, hogy kikecmeregjen a kupac aljáról, miközben kétségbeesetten szorította zseblámpáját. Zihálva lelökdöste magáról a zsákokat és valahogy talpra állt. Gyorsan a pincefeljáró felé indult. A nagy igyekezetben egyre–másra döntötte fel a lomhalmokat és a doboztornyokat, miközben a fojtó köhögéstől nem kapott levegőt. A lépcsőhöz érve a fájdalommal és a légszomjjal nem törődve kettesével vette a fokokat. Ahogy felért a földszintre, becsapta maga mögött a pinceajtót, és térdre rogyott. A heves, kínzó köhögés még percekig gyötörte. A pulzusa az egekben volt a levegőt, zihálva kapkodta. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy soha többé nem teszi be a lábát a pincébe.

Csak lassan nyerte vissza önuralmát és nehezen tudott lehiggadni. Mikor sikerült, a riasztóhoz ment. A hibaüzenet már nem villogott a kijelzőn. Erélyes gombnyomásokkal beütötte a kódot. Az – Élesítve felirat villant fel a kijelzőn és három rövid sípolás hallatszott. Ann dühösen visszacsapta a riasztó fedelét és a fürdőbe bicegett, hogy megmosakodjon.

III.

Miután végzett a fürdőben és átkötötte a sebeit újra megpróbálta elérni Ericet telefonon – nem járt sikerrel. De nem idegeskedett emiatt. Ez gyakran megesett, ha Eric kiküldetésben volt. És különben is Eric felnőtt férfi, tud már magára vigyázni. Ann inkább az este miatt aggódott. Bár még csak délelőtt volt és egy újabb támadás lehetősége meglehetősen távolinak és valószínűtlennek tűnt mégis feszült volt. És ahogy közeledett az este ez a feszültség egyre csak fokozódott.

Egész nap egy falat étel sem ment le a torkán, nem reggelizett és nem is ebédelt. A fájdalomcsillapítókat viszont marokszám szedte és az egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Sehol sem találta a helyét a házban. Folyton az utcát figyelte az ablakból, a riasztót negyedóránként ellenőrizte. Mikor a sok járkálástól már elviselhetetlenül sajgott a lába, leült a nappaliban. Egy könyvet vett a kezébe, megpróbált olvasni. Egy olcsó ponyvát választott – puha papírfedél, rajzolt borító, vékony, matt papír, kötelezően hatszáz oldal terjedelem. Egy nőről szólt, akit a férje akart az őrületbe kergetni bosszúból egy régi, elfeledettnek hitt sérelem miatt. Néhány oldal után azonban félredobta, nem volt türelme koncentrálni. A távirányító után nyúlt. Remélte, hogy talál olyan műsort a tévében, ami leköti a figyelmét. Gyorsan lapozta végig a több tucat csatornát. Végül aztán a haszontalan bóvlit áruló TV Shop–csatorna, és egy kibeszélő–show között kapcsolgatott, felváltva nézve néhány percig hol az egyiket hol a másikat. Egyik sem érdekelte igazán, inkább csak bambult a képernyőre. Egyre nehezedő pillákkal nézte a lézerrel élezett szeletelőkéseket tukmáló korosodó, fülbevalós, kopasz férfit, és a családi problémáikat kiteregető házaspárt. Egyszer csak elernyedt, kezéből kicsúszott a távirányító, és feje előrebillent. Ann észrevétlen elaludt.

IV.

Ann mikor felébredt összerezzent. Riadtan, álmos szemekkel pislogott körbe. A nap már régen lement. Az utcáról a közvilágítás fényei derengtek be az ablakon. A házban is koromsötét volt. A nappaliban a hunyorgó tévé fénye szűrődött át a megrekedt sűrű cigarettafüstön. Az órára nézett. Néhány perc múlva tizenegy óra.

– Az ördögbe! – Dühös volt magára, amiért elaludt. Egy pillanatra védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Elnémította a tévét és feszülten figyelt. Nem hallott semmi gyanúsat. Ezután az előtérbe bicegett és feloltotta a lámpát. Ott is mindent rendben talált. Nem látta nyomát annak, hogy bárki is járt volna a házban. A bejárati ajtót is leellenőrizte. Zárva volt, pontosan úgy, ahogy hagyta – kulcsai a zárban lógtak. Azonban amikor a riasztóra pillantott, megszédült a rémülettől. A riasztó ki volt kapcsolva!

A pulzusa hirtelen az egekbe szökött, homlokát verejték öntötte el. A gondolatai kaotikusan kavarogtak agyában. Biztosan tudta, hogy bekapcsolta a riasztót. Határozottan emlékezett rá, hogy a rendszert élesítette, még a pincébe is lement miatta. És most mégis inaktív. Nem fogta föl, hogy ez miként lehetséges. Néhány pillanatig tanácstalanul állt, majd ösztönösen beütötte az élesítő kódot. A rendszer újra élesítette magát – semmi hibaüzenet. Ann egyre tanácstalanabb volt. Rajta kívül csak a férje Eric, a házvezetőnő Mrs. Abbott, és az anyósa Mary tudta a kódot. Talán egy idegennek sikerült manipulálnia a rendszert? És ha igen akkor hogyan jutott be a házba? Hiszen mindenhol riasztó és mozgásérzékelő van a házban… kivéve…

– A padlás!

Ann tudta, bárki is hatolt be a házba csak is a padláson át tehette. Rövid habozás után úgy döntött, utánajár a dolognak. Fogta az elemlámpát és a konyhába ment, hogy egy kést vegyen magához – csak a biztonság kedvéért, jobb az elővigyázatosság.

Ahogy felkapcsolta a konyhában a lámpát, rögtön látta, hogy idegen járt a helyiségben. Valaki átrendezte a konyhapultot. A mikrohullámú sütő a pult közepén volt, a hálózati kábele pedig egy közeli konnektorhoz kanyargott. A dugó a konnektorhoz egy időzítő kapcsolón keresztül csatlakozott. Ann felismerte az időzítőt. A kerti locsoló szivattyúját kapcsolta a beprogramozott időpontokban. Óvatosan közelített a konyhapulthoz. Csapdát sejtett, de tudni akarta, hogy mi történik. Először az időzítőt vette szemügyre. Az aktiválási idő este tizenegy órára volt állítva. Eszébe villant az óra a nappaliban. Az időzítő mindjárt kapcsol! Már nyúlt volna az időzítőhöz, hogy kihúzza az aljzatból, amikor az nagyot kattant és sütő bekapcsolt. A mikróban felgyulladta a lámpa, és hangos búgás közepette működni kezdett. A sütő kijelzője húsz másodperctől kezdett visszafelé számolni. Ann tisztes távolságból gyanakvón figyelte, hogy mi történik. Rövidesen halk, pattogó hang hallatszott a sütőből, amik egyre gyorsabban követték egymást.

Még tizenöt másodperc.

Ann közelebb lépett, hogy szemügyre vegye a mikrohullámú sütőt. A forgótányéron néhány henger alakú tárgy látszott. Nem látta jól, de mintha flakonok vagy festékszóró sprayk lettek volna. Közben a sűrű pattogó hang folyamatos cicergéssé alakult, amit a hengerek között végigfutó majd a mikró oldalához kicsapó elektromos ív hallatott.

Még tíz másodperc.

Az elektromos ívek egyre vastagabbra híztak, ahogy a hengerek oldalán felkúsztak, majd azok peremén körbetáncolva átugrottak egy másik flakonra végül pedig a mikró belsejében valamelyik fém alkatrészre. Hirtelen hangos sziszegés hallatszott majd festék és hígító szag áradt szét a konyhában.

Még öt másodperc.

Ann már nyúlt, hogy kikapcsolja a sütőt, amikor annak hátuljából vakító villanás és hangos csattanás kíséretében hatalmas szikrák törtek elő. Ann hátrahőkölt és a konyhaasztal mögé bújt. A szikrák után elektromos ívek csaptak ki a sütő borítása alól, a belsejét pedig a felgyülemlett energia vakító fehérséggel töltötte be. A konnektorból szikrák hulltak, a házban a lámpák hunyorogni kezdtek. Abban a pillanatban, amikor lejárt a sütő és egyet csengetett hatalmas robbanás tépte le a mikró ajtaját. Ann feje felett a szétrobbant flakonok darabjai, mint éles repeszek röpültek el. Az egész ház sötétségbe borult majd tömény festékszag terjedt szét a levegőben.

Miután elült a robaj előbujt a fedezéke mögül és elemlámpájával körbepásztázta a konyhát. A padlót és a bútorokat színes festék borította. A teljesen megsemmisült mikrohullámú sütő alkatrészei szétszóródtak, a konyhapulton pedig néhány szétnyílt szórófejes flakon hevert. A levegőt átjárta a szúrós, nehéz hígító szag. Annt elöntötte a düh. Senki sem művelheti ezt vele a saját házában! Megelégelte ezt a macska–egér játékot, amit támadója űz vele. El akarta kapni ezt az arcnélküli embert – és azt is tudta, hogy hol kell keresnie. Magához vett egy éles kést és elindult az emeletre.

A lépcső alján úgy döntött nem rohan fel ész nélkül a tetőtérbe. Levette papucsát és kikapcsolta az elemlámpát. Kellett néhány másodperc, amíg szeme alkalmazkodott a sötétséghez. Puha, nesztelen léptekkel indult meg felfelé. Jól ismerte a házat. Tudta, hova kell lépnie, hogy ne nyikorogjon a padló és melyik lépcsőfokot kell átlépnie, hogy a parketták csikorgása ne árulja el jöttét. Számolta a lépcsőfokokat így a sötétben is tudta mikor ért a lépcsőfordulóhoz és hány lépcsőt kell még megmásznia. Az emeletre felért anélkül, hogy a legkisebb neszt is hallatta volna. A folyosón szorosan a fal mellett lépdelt kerülve a nyikorgó padlódeszkákat. Egy nyitott szobaajtón keresztül némi holdfény szűrődött az emeleti folyosóra megvilágítva a padlásra vezető keskeny lépcsősor alsó néhány fokát. A lépcsősor teteje teljes sötétségbe veszett. Ann egy pillanatra elbizonytalanodott.
Úgy érezte, nem ez a legjobb megoldás lezárni ezt az ügyet. De már nem volt visszaút. Remegő lábakkal lépett az első lépcsőfokra. A vérében lüktetett az adrenalin és az izgalomtól összeszorult a torka. Egyre inkább nehezére esett halkan, egyenletesen lélegezni. Már csak pár lépés választotta el a padlástól, nem akarta magát hangos zihálással elárulni ezért visszatartotta lélegzetét. Mikor a legfelső lépcsőfokra ért látta csak meg, hogy a padlásajtó kissé nyitva van. A résen át bedugta a fejét és körbenézett. Szinte koromsötét volt. Valószínűleg felhők úsztak a hold elé ezért nem világította be a holdsugár az amúgy széles ablakokon keresztül a ferdetető alatti padlásteret. Ann behúzta a hasát és besurrant az ajtórésen. A lámpát maga elé tartotta, hogy szükség esetén elvakítsa vele ellenfelét, a kést pedig döfésre készen, szorosan fogta. Átgondolta, vajon hol rejtőzhetne el egy idegen a padláson.

Számos hely szóba jöhetett. Az ajtótól jobbra és balra néhány zárható faláda volt egymáson. Távolabb több, nem használt bútor zsúfolódott rendezetten egymás mellé tolva. A padlás túlsó végén egy régi, ormótlan kétajtós szekrény terpeszkedett, amitől férjének nem volt szíve megválni. Bármelyik megfelelt alkalmi fedezékként. Annek nem volt más választása, az egész padlást át kellett fésülnie. Ruganyos léptekkel indult meg előre és közben minden érzékszervével arra koncentrált, hogy időben el tudjon hárítani egy esetleges támadást. Felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban történhet valami váratlan esemény. Azonban ami ekkor következett teljesen felkészületlenül érte.

Mikor a padlás közepére ért, hangos roppanás hallatszott talpa alól és ezzel egy időben hasító fájdalom nyilallt talpába. Nem kiáltott fel. Erősen ajkába harapott és gyorsan félreugrott. De a helyzete csak rosszabb lett. Most a másik talpa alatt hallatszott hasonló tompa roppanás, amit az előbbihez hasonló éles fájdalom követett. A néma csendben a tompa, karcos ropogás fülsüketítő lármának tűnt, a fájdalom pedig úgy hatott, mintha a talpa kettéhasadt volna. Ann nem bírta tovább és a fájdalomtól felkiáltott. Ösztönösen bekapcsolta az elemlámpát, hogy lássa mi történt. A padlón vékony, félgömb formájú üvegszilánkokat látott szerteszét. Azok, amelyekre az imént rálépett apró darabokra törtek, a szilánkok éle véres volt. Most a padlástér lámpáira világított. Látta, hogy az izzók mindből hiányoznak. Rögtön tudta, hogy nagy bajban van. Valaki az izzók darabjait szórta szét a padlón azért, hogy a koromsötétben is pontosan tudja, hogy Ann éppen hol áll. Helyzetét tovább rontotta, hogy a felhők elúsztak a hold elől. A tetőablakon át besütő holdsugár úgy világította meg Annt, mintha egy kereső reflektor fényében állt volna. Azonnal cselekednie kellett. Két nagy szökkenéssel átvágott a padláson, majd a nagy, kétajtós szekrény mellé vetette magát, hogy fedezékként használja a robosztus bútordarabot. Érezte, hogy mindkét szökkenésnél mélyebbre hatoltak a szilánkok talpában és eközben apróbb darabokra törtek. Tudta, nem szabad most a sérüléseivel törődnie. Meg kell találnia támadóját, aki még mindig a sötétben lapult. Ezért a szekrény mögül előbújva, kapkodva körbeforgatta zseblámpája fényét a padlástérben. A kezdeti fölénye, ami a meglepetés erejéből fakadt a semmivé lett. Most ő volt szorult helyzetben, míg támadója élvezte pillanatnyi helyzeti előnyét. Hirtelen halk zajt vélt hallani az egymáshoz tolt bútorok mögül. Zseblámpája fényét azonnal a zajforrás felé irányította és feszülten figyelt. A zaj nem ismétlődött meg, és a falon táncoló remegő árnyékokon kívül semmit sem látott. Ann úgy döntött, taktikát vált.

– Mit akar tőlem? – kiáltotta el magát. Bármennyire is szerette volna leplezni hangjából kicsengett, hogy fél. – Itt vagyok, tessék! Ha engem akar, jöjjön elő és mutassa magát! Nem félek magától, hallja? – Néhány másodpercig csak várt, hátha választ kap, de hiába. – Semmit sem ér el ezzel a kisded bújócskával! Úgy sincs semmi esélye! – provokált tovább. – Már kihívtam a rendőrséget. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.

Hosszú másodpercekig újra csend, aztán hirtelen:

– Tudom, hogy hazudsz, kicsi Ann! – súgta fülébe a tegnapi hideg női hang.

Ann ijedtében hatalmas ugrással kivetette magát a szekrény mögül, átgurult a vállán majd szorosan lehasalt. Mire visszafordította zseblámpáját már senkit sem látott a szekrény mellett, csak annak jobb oldali ajtaja billegett kissé. Gyorsan talpra ugrott. Mivel minden lépés fájdalmas volt lábujjhegyen és talpélen bukdácsolt. Lámpáját a szekrényre szegezte és kését szorosan markolva feje fölé emelte.

– Elég a játékból! – kiabálta miközben lassan a szekrény felé araszolt. – Nem hallja? – ordította. – Azt mondtam azonnal jöjjön elő! Az istenre esküszöm, végzek magával, ha rákényszerít!

Halk, pimasz kuncogás hallatszott a sötétben.

– Mit ártottam én magának? Miért szórakozik velem? – kérdezte Ann dühvel és félelemmel vegyes hangon miközben alig tudta a lámpája remegő fényét a szekrényen tartani.

Ann elért a szekrényhez, lassan a jobb oldali ajtó felé nyúlt. Minden idegszála lüktetett, szíve zakatolt, testét elöntötte a hideg verejték. A kést olyan szorosan markolta, hogy ujjai belezsibbadtak. Végül vett egy nagy levegőt és hirtelen felrántotta az ajtót.

Ekkor egy női test lódult Ann felé. Csak egy pillanatra látta a női arcot a zseblámpa fényénél, de ez is elég volt ahhoz, hogy halálra rémüljön tőle. Vérben forgó, dülledt, gödréből szinte kifordult szemek néztek Annre. Az arcot vicsorgó száj és groteszk mimika torzította. Ahogy Ann ijedtében hátraugrott megcsúszott és elvágódott a padlón. Az elemlámpa és a kés kirepült a kezéből. A kés végigszáguldott a padlón és valahol a bútorok alatt állt meg, a lámpa a földre esett, majd sebesen körbeforogva végigpásztázta fényével a padlást. Ann igyekezett minél előbb visszanyerni önuralmát. Gyorsan felkapta az elemlámpát, és abba az irányba fordította, ahonnan a támadást várta. De nem történt semmi. Várt néhány pillanatot majd feltápászkodott. Mikor látta, hogy a szekrényben még mindig nincs semmi mozgás lassan visszabukdácsolt, és óvatosan újra kinyitotta az ajtót. Először a mozdulatlan női testet pillantotta meg, ami mereven állt, és szinte kidőlt a szekrényből. Ann immár látta, hogy a test élettelen és csak azért nem borult rá az imént, mert a hóna alatt átfűzött kötéllel felkötötték ahhoz az erős keresztrúdhoz, amin hajdan a ruhák lógtak. A torz mimika amit Ann először grimasznak vélt, valójában az áldozat arcára fagyott utolsó halálsikoly volt. Most látta csak, hogy az áldozat fejére vastag, átlátszó nejlonzsákot húztak, amit a nyakánál szorosan elkötöttek. Ahogy jobban megnézte felismerte az ellilult arcú nőt.

– Uramisten, Mary! – súgta Ann, majd baljóslatú sejtéstől vezérelve kinyitotta a szekrény bal oldali ajtaját is. – Istenem, Eric! – kiáltotta el magát, amikor meglátta férjét az ajtó mögött.

Eric arca rezzenéstelen volt, vonásai kisimultak és semmilyen érzelem nem látszott rajta. Feje kissé előrebillent, szemei lehunyva. Első ránézésre úgy tűnt, mintha békésen aludna. Ahogy hozzáért a testhez az megbillent, és majdnem a nyakába borult. Eric testét is csak az az erős kötél tartotta vissza attól, hogy kidőljön a szekrényből, amivel a keresztrúdhoz kötötték. Ann lélegzete szó szerint elakadt és talán még szívverése is kihagyott. Csak állt és kővé meredten bámulta a férje mellkasából kiálló csillogó pengéjű kést. A férfi mellkasán a ruha vértől volt átitatva.

– Ez hogy tetszik kicsi, Ann? – kérdezte súgva a hideg női hang, amely oly közel szólalt meg Ann füléhez, hogy szinte érezte a hideg leheletet az arcán.

Ann ekkor pánikrohamot kapott. Fülsüketítően tört ki belőle a sikítás. Öklével a női hang irányába ütött, de nem talált el semmit.

– Segítség! Gyilkos! – ordította artikulátlan hangon. Annben elhatalmasodott a menekülési ösztön. Nem törődve a talpában és combjában lüktető fájdalommal, átrohant a padláson, majd le a padlásfeljárón az emeletre. Ezután végigszaladt az emeleten, majd a lépcsőn lebukdácsolt a földszintre. Eközben torkaszakadtából sikított és segítség után könyörgött.

– Nem menekülhetsz! – hallotta a fenyegetést háta mögül. A hangból úgy vélte, hogy támadója jócskán lemaradt mögötte. Ahogy a földszintre ért a telefonhoz futott, és felkapta a kagylót. Azonnal tárcsázott, de hiába, a telefon süket volt. Azonnal rájött, hogy a kézi beszélő akkumulátorról működik, de a beltéri egységet hálózati adapter táplálja. Mivel a házban nem volt áram, így az üzemképtelen volt. Habozás nélkül szaladt a pincelejáróhoz, hogy késlekedés nélkül visszakapcsolja az áramot. Ahogy az első lépcsőfokra lépett a véres talpán megcsúszott, elveszítette az egyensúlyát és elesett. Ezután megállíthatatlanul gurult le a lépcsőn egészen a pince aljáig. Az elemlámpát esés közben elejtette, ami a falnak csapódva darabokra tört.

Ann a pince alján találta magát koromsötétben. Semmit sem látott, még árnyékokat vagy körvonalakt sem. Teljesen elveszítette az irányérzékét. Fogalma sem volt, hogy merre induljon, vagy mit csináljon. A pánikrohamot felváltotta a félelem. Félelem attól a sötét erőtől, ami ránehezedik, és maga alá temetve örökre elnyomja. Zihálva kapkodta a levegőt, mégis úgy érezte, menten megfullad. Oly hangosan hörgött, hogy visszhangzott bele az egész ház.

– Hol bujkálsz, Ann? – hallotta távolról támadója hangját. – Előlem nem tudsz elrejtőzni. Úgyis megtalállak!

Ann szorosan szájára tapasztotta kezét. Megpróbált csendesebb lenni. Talán még nem árulta el magát, talán még van esélye. Feltápászkodott és széles karmozdulatokkal tapogatózva elkezdett lépdelni arra, amerre épp állt. Szerencséje volt. Jó irányba indult. Kezével kitapogatta a falat. Tudta, hogy a fal mentén haladva elér majd egy dobozhoz, amiben a biztosítékok vannak. Óvatosan oldalazott kezével a nyirkos falat tapogatva. Ez volt számára a sötétben az egyetlen biztos támpont.

– Miben mesterkedsz, kicsi Ann? – kérdezte a hang, ami még mindig távolinak tűnt. Talán az emeltről szólhatott.

Ann ekkor elérte az elektromos dobozt. Kitapogatta rajta a kart, amivel az ajtó nyílt. Miután felnyitotta a fedelet a dobozban kezdett babrálni. Csupa szögletes formát érzett, aminek a közepén apró billentyű ágaskodott felfelé. Ann olyat keresett, amelyiken lefelé áll a kallantyú. Mivel csak a tapintására hagyatkozhatott, nem volt könnyű dolga a kusza kábelekkel teli, csupa egyforma alakú automatával szerelt dobozban. Végül ráakadt egyre, amin lefelé állt a kis kar. Amint felbillentette, görcsös, parázsló fájdalom rántotta össze izmait a karjától mellkasán át egészen a lábáig. Ann elvesztette uralmát teste felett. Nem tudta elengedni az egyik kábelt, amit épp markolt. Az égető, parázsló érzés minden porcikáját gyötörte, minden ideget és izmot átjárt. Rövidesen a görcs elkezdte összehúzni teste nagyobb izmait. Szerencséjére ettől kibillent egyensúlyából és elkezdett hátrafele dőlni, míg végül hanyatt nem vágódott, mint egy kivágott fatörzs. Bár a fájdalom, amit az áram okozott elmúlt, a görcsös rángás nem szűnt meg. Szíve ütemtelenül hánykolódott a mellkasában. Rekeszizmai fokozatosan egyre összébb préselték a tüdejét, kiszorítva belőle a levegőt. Lábában és karjában minden izom görcsösen rángatózott. Mikor az egyik megfeszült a másik elernyedt. Ann az önkéntelenül rángó végtagjai felett nem tudta visszanyerni az uralmat. Mellkasa szinte összeroppant, a tüdejéből kiszorult minden levegő, és lassan véréből is elfogyott az éltető oxigén. Szája és nyelve zsibbadni kezdett, tarkóján a bőr megfeszült. Lassan egész testén bizseregni kezdett a bőre. Bár feküdt, úgy érezte, szédül, és forog vele a világ. Néhány nagyobb rángás futott át a testén egyszerre megfeszítve az összes izmát. Ann mindvégig tudatánál volt, nem veszítette el az eszméletét. A fulladásos halál szélén lebegve biztosra vette, hogy számára elérkezett a vég.

Ekkor szeme sarkából fényt látott. Meleg, hívogató fényt, ami egy nyitott ajtón át vakítón áradt szét. Az ajtóhoz meredek lépcső vezetett keskeny korláttal. Ann tudta, itt az idő, indulnia kell. Fel kell jutnia azon a lépcsőn, és át kell lépnie az ajtón. A földszinti lámpák szúrós fényei pont a szemébe világítottak a nyitott pinceajtón keresztül. Az utolsó nagyobb görcsös rángás összerendezte Ann idegpályáin az elektronokat. Izmaiból kiállt a merevség, szíve ütemesen kezdett kalapálni és rekeszizmai kitágultak. Tüdeje megtelt friss oxigénnel, majd néhány mély levegővétel után tudata is kitisztult. Bár szíve még hevesen kalimpált, teljesen visszanyerte uralmát a teste felett. Ekkor a feje felett a padlódeszkák megreccsentek és távoli kiáltás hallatszott:

– Szedd össze és mutasd magad, Ann!

Ann minden maradék erejét mozgósítva négykézlábra állt, majd a fal mellett feltápászkodott. El kellett jutnia a telefonhoz, segítséget kellett hívnia! Tudta, hogy ilyen állapotban nem veheti fel a harcot támadójával szemben, és elfutni sem tud. A telefon maradt az utolsó reménye. Két kézzel kapaszkodva húzta fel magát a lépcsőkorláton, és megküzdött minden lépcsőfokkal. Combján átvérzett a kötés, már nadrágján is átütött a vér. Minden lépésnél úgy érezte, hogy újra megforgatják combjában a kést. Talpát felszabdalták a szilánkok. Minden lépcsőfokon megrogyott a fájdalomtól, ahogy egyre mélyebbre fúródtak húsában az üvegcserepek. Pulzusa az egekben volt, és még nehezen kapott levegőt, de nem adta fel. Összeszorította a fogait, és bár az eszméletvesztés határát súroló fájdalmak kínozták, sikerült feljutnia az emeletre.

Már látta a telefont. Lépésről lépésre bukdácsolva küzdötte le a távolságot, ami elválasztotta attól, hogy segítséget tudjon hívni. A falra támaszkodva haladt, míg el nem érte az asztalkát az előtérben, rajta a telefonnal. Rögvest felemelte a kagylót, de tárcsázni már nem tudott. A hirtelen rémülettől teljesen lebénult. Szeme sarkából látta, hogy támadója ott áll mellette. Pontosan ott és pontosan úgy, ahogy tegnap is látta azt a nőt miközben menekült. Ott állt mellette teljes életnagyságban az, aki már két napja is meg akarta ölni.

– Szervusz, Ann – szólt a nő hideg kimért tónusban.

Ann erősen behunyta szemét és nem felelt. Nem mert oldalra fordulni sem. Könnye kicsordult és ajkai remegtek a félelemtől – mintha állkapcsa csak a hidegtől vacogott volna.

– Gyerünk, Ann! Nézz rám! – sürgette a hang. Ann összerezzent, de nem mozdult. Már egész testében remegett a félelemtől.

– Azt mondtam, hogy nézz rám! – ordította a hang.

Ann engedelmeskedett. Oldalra fordult és kinyitotta a szemét. A látványtól, ami szeme elé tárult halkan felsikoltott.

V.

Ann az előszobai tükörrel szemben állt. Magát látta benne mezítláb, combján átvérzett kötéssel, kezében a telefonnal. Látta poros ruháját, pókhálótól ragacsos haját, maszatos arcát. A saját tükörképét látta... kivéve a szemeit. Mert azok a szemek nem az övéi voltak. Soha sem látott még ilyen hideg és gyűlölettel teli szempárt, mint ami a tükörből nézett vissza rá. Gyűlölet, harag és megvetés egyszerre sugárzott Ann szemeiből. Egészen pontosan ezek nem Ann szemei voltak, hanem már valaki másé.

– Szervusz, kicsi Ann! Alex vagyok. Emlékszel rám? – kérdezte a hang. Ann látta a tükörben hogy a szája nem mozdul, de mégis hallotta a hangot – de nem a fülével. Most egészen közelinek érezte a forrást. A fejében szólalt meg az a hang, ami már két napja kísértette.

– Mi ez az egész? – hebegte halkan Ann.

– Semmit sem értesz, igaz? – kérdezte gúnyosan a hang.

Ann nem volt képes felfogni azt, amit lát. Szívét rémület, torkát félelem szorongatta.

– Ez csak álom… – súgta Ann. – Igen, ez csak álom lehet. Csak álmodom… csak álmodom…– ismételgette Ann – Ez nem valóság, csak álom… csak álom…

– Hallgass! – zengett Ann fejében az utasítás. – Az idegeimre mész! – Ann felé áradt a szemekből a gyűlölet.

Ann megmozdította a kezét, hogy lássa tükörképe követi–e a mozgást. Tudni akarta, hogy nem csak egy rossz tréfa-e az, amit lát. Nem az volt. Tükörképe hűen követte minden mozdulatát. Ezután megérintette az arcát. Bőre hideg volt és érzéketlen. Úgy érezte, mintha már nem is a saját teste része lenne. A szemek, a gyűlölet és a rideg arcvonások nem a valós érzelmeit tükrözték. Az az érzése támadt, mintha egy idegen ember nézne vissza rá a tükörből.

– Mi ez? – kérdezte Ann aki úgy érezte menten elsírja magát, de nem jött könny a szemeiből. Könnycsatornái nem engedelmeskedtek akaratának. – Mi történik velem?

– Hogy mi történik veled? Azt hiszed, hogy itt te vagy az, akivel kiszúrt az élet? Azt hiszed, hogy te vagy az áldozat? Te még mindig nem értesz semmit.

– Ez nem én vagyok. Ez nem lehetek én! Biztos a sok fájdalomcsillapító mellékhatása az egész! – győzködte magát Ann. – Csak meg kell várnom, amíg elmúlik. Biztos, hogy a gyógyszerek az okai mindennek. Én nem vagyok… olyan…

– Milyen? Skizofrén? Tudathasadásos? Flepnis? Kattant?

– Ez akkor sem történhet velem! Nem… ez nem én vagyok!

– Hagyd már abba a siránkozást és fogd már föl végre, nincs olyan, hogy te és én. Itt csak mi vagyunk!

– De hát miért? Ki vagy te és mit akarsz tőlem?

Ann látta, hogy az eddig közömbös, rideg arcvonások megtelnek érzelmekkel. Harag és gyűlölet formálta át őket.

Ann megmozdította a kezét, hogy lássa tükörképe követi–e a mozgást. Tudni akarta, hogy nem csak egy rossz tréfa-e az, amit lát. Nem az volt. Tükörképe hűen követte minden mozdulatát. Ezután megérintette az arcát. Bőre hideg volt és érzéketlen. Úgy érezte, mintha már nem is a saját teste része lenne. A szemek, a gyűlölet és a rideg arcvonások nem a valós érzelmeit tükrözték. Az az érzése támadt, mintha egy idegen ember nézne vissza rá a tükörből.

– Mi ez? – kérdezte Ann aki úgy érezte menten elsírja magát, de nem jött könny a szemeiből. Könnycsatornái nem engedelmeskedtek akaratának. – Mi történik velem?

– Hogy mi történik veled? Azt hiszed, hogy itt te vagy az, akivel kiszúrt az élet? Azt hiszed, hogy te vagy az áldozat? Te még mindig nem értesz semmit.

– Ez nem én vagyok. Ez nem lehetek én! Biztos a sok fájdalomcsillapító mellékhatása az egész! – győzködte magát Ann. – Csak meg kell várnom, amíg elmúlik. Biztos, hogy a gyógyszerek az okai mindennek. Én nem vagyok… olyan…

– Milyen? Skizofrén? Tudathasadásos? Flepnis? Kattant?

– Ez akkor sem történhet velem! Nem… ez nem én vagyok!

– Hagyd már abba a siránkozást és fogd már föl végre, nincs olyan, hogy te és én. Itt csak mi vagyunk!

– De hát miért? Ki vagy te és mit akarsz tőlem?

Ann látta, hogy az eddig közömbös, rideg arcvonások megtelnek érzelmekkel. Harag és gyűlölet formálta át őket.

– Mit akarok? Hogy mit akarok? – zengett Ann fejében a dühös hang. – Kezdek nagyon bepöccenni, Ann! És annak nem lesz jó vége, ha én dühbe gurulok! Azt hiszed, hogy én vagyok a te elnyomott, lelked mélyére száműzött gonosz erő megtestesülése, aki most a felszínre tör, hogy átvegye a tested felett az uralmat?

– Nem fogom hagyni, hogy ezt tedd velem! – kiabálta Ann és indult volna ki a házból, hogy segítséget hívjon, de lábai nem mozdultak. Mintha csak elzsibbadtak volna tagjai. Még a fájdalmat sem érezte, ami eddig kínozta.

– Elég volt belőled! – üvöltötte a hang. Ann megrettent, mert már nem csak a fejében hallotta a hangot. Fülével is érzékelte a hideg hang dühödt kitörését. A tükörben is látta, hogy akarata ellenére szája is mozgott. Ann próbált mozdulni, de nem tudott. Teljesen elveszítette a hatalmát teste felett, ami tőle független önálló életre kelt. Tehetetlen szemlélőjévé vált az eseményeknek. Arca, hangja gesztusai, de még a testtartása is megváltozott. Ann már nem saját magát látta a tükörben, hanem egy felbőszült, eszelős tekintetű nőt ökölbe szorított kézzel, és aki úgy fújtatott, mint a bika, aki épp támadni készül.

– Az én nevem Alex A. Whitmore! Ez az én testem! – az ordítástól zengett a ház, a falak megremegtek a hang erejétől. – És te ott a fejemben, kicsi Ann, te vagy az, aki elloptad a testem! Te vagy az, aki hat évvel ezelőtt a felszínre törtél. Te vagy az én elnyomott énem… de most ennek vége… Leszámolok veled, soha többé nem nyomsz el újra! Nincs hatalmad többé a testem felett! – Alex ekkor a tükörre tette a kezét és gyengéden képmását simogatta – Ó, istenem, de hiányzott ez! – motyogta kielégült hangon – Végre a saját arcomat láthatom. Mennyire csodálatos érzés! Nem kell többé néznem a mimóza képedet, kicsi Ann. – majd halkan súgva folytatta: – Végre véged!

Alex hirtelen szorosan fülére tapasztotta a kezét

– Hallgass! Hallgass el! Fogd be a szád! – kiáltotta. – De igaz, nem hazudok! Mit mondasz?... Hogy mit? Te tévedsz, Ann!... Valóban?... Valóban ezt hiszed? Akkor gondolkozz el azon, hogy mi életed első emléke!... De igen gondolkozz csak, nem volt az olyan régen!... Csönd legyen és gondolkozz!

Alex néhány másodpercig csak hallgatott és várt majd kajánul elmosolyodott.

– Így van, a füst. Sűrű, fekete, gomolygó füst. Tovább! Gondolkozz még!

Alex újra elhallgatott majd rövidesen egész közel hajolt a tükörhöz és úgy folytatta.

– Okos kislány vagy, Ann… Ó, ne sírj. Nem a te hibád. Te nem tehetsz semmiről. Tudod, nagyon kemény napom volt akkor hat évvel ezelőtt.

Akkor már rég óta figyeltem Ericket az edzőteremben. Rögtön kiszúrtam magamnak, pont olyan fickó volt, akit kerestem. Határozott és kemény jellem, igazi férfi. Látszott rajta, hogy a bőre alatt is dohány van. Dongtak körülötte a nők, de őt nem érdekelték a felfújtszájú plasztik cicák. Nem vonzódott a felszínes nőkhöz. – Alex hangja hirtelen komor és csalódott lett. – Én marha, azt hittem, hogy csak rám vár. Egy igazi belevaló, kemény csajszira. Végül aztán odamentem hozzá és megszólítottam. De tudod mi történt? Észre sem vett! Az sem tűnt fel neki, hogy a világon vagyok. Mikor megszólítottam átnézett rajtam, simán faképnél hagyott az a bunkó! Ettől kicsit kiborultam. Na jó, nem kicsit, hanem nagyon. Törtem–zúztam dühömben. Kis híján az egész házat darabokra szedtem otthon. Ekkor apám előállt azzal, hogy anyámmal kinéztek nekem egy remek rekreációs programot, ahol megtanulhatnám, hogyan uralkodjak az állandó dühkitöréseimen. Igaz, hogy gyakran elpattant nálam a cérna, és ez az Eric dolog is rontott a helyzeten, de ez akkor is meredek! Diliházba akartak záratni a saját szüleim! Mégis mit képzeltek? Önként bevonulok a gyogyósok közé önfegyelmet tanulni? Ezt nem hagyhattam! Még aznap este megbabráltam a gázt és vártam, hogy a légkondi motorja bekapcsoljon. Nagy bumm volt, az egyszer szent! Amint a sűrű füstben kifelé evickéltem a házból, egyre inkább úgy éreztem, hogy kívülről látom magam, mintha csak egy tévében nézném azt, ami velem történik. A fejemben minden teljesen szétcsúszott. Ekkor születtél meg te, Ann. Akkor törtél te a felszínre és vetted el tőlem a testemet. A tűzben minden elégett, ami engem a múlthoz kötött. Iratok, fényképek a családom… és én is. Alex A. Whitmore bennégett a tűzben, hogy aztán feltámadhasson, mint A. Ann Whitmore. Az volt, kicsi Ann életed első napja. Mit gondolsz, miért nem emlékszel semmire az Eric előtti életedből? Apropó, Eric.

Rögtön felfigyelt rád, igaz? A szegény, árva és elesett Annre, aki csak arra vár, hogy valaki a szárnyai alá vegye. Ez kellett neki, egy nő, akit pátyolgathat. Csak erre várt az a féreg – Alex hangjából megvetés áradt. – Egy béna tyúkra, akit ver az élet. Kellettél neki, hogy férfinak érezhesse magát, hogy uralkodhasson feletted, mint a teremtés koronája! Nos, az uralkodása tegnap véget ért. Ó, igen, a tegnapi nap csodálatos volt – Alex sóváran nagyot sóhajtott és kéjesen mosolygott. – Hosszú évek után újra szabad voltam. Nem tudom, hogyan történt. Mikor tegnap reggel felébredtem újra önmagam voltam. Egyszerűen csak átkapcsolt valami az agyamban. Fogalmam sincs, hogy mi változott. Szimplán felébredtem és kész. Te viszont aludtál tovább, kicsi Ann. Ha azt hiszed, hogy azért nem emlékszel semmire a tegnapi napról, mert amnéziád van a fejsérülésed miatt, akkor nagyon tévedsz. Egész nap aludtál, mint a bunda. Eric sem utazott sehová, csak te hitted azt, hogy megint üzleti úton van. Hol máshol is lehetne, ha nincs itthon, igaz? Folyton a világot járja, biztos most sincs ez másképp. Szegény Eric, ha láttad volna az arcát, amikor elmondtam neki az igazat rólad és rólam… azaz rólunk. Látod, még én is összezavarodok néha… Mi?... Hogy miért? Azért, kicsi Ann, mert nem volt más választásom. Meg kell mondjam, Eric ritka nagy bunkó. Nem tudom, hogy te mit ettél rajta annyi éven át. Rögtön pszichiátert akart hívni! Azt mondta talán átmeneti elmezavarban szenvedek és tud egy remek klinikát ahol kifejezetten az ilyen betegeket kezelik. Természetesen mindent ő fizet. Tisztára, mint a szüleim! Szerinted mit tehettem volna? Annyira a szívembe vágott, amit mondott nekem – gúnyolódott Alex. – Kénytelen voltam viszonozni neki ezt a gonoszságot… Ne sírj már! Hagyd ezt abba! Szétrobban tőled a fejem. Egyébként is, nincs miért aggódnod, hiszen te nem tehetted… végül is te ott sem voltál – Alex jót nevetett a megjegyzésén. – Ezt nem kérdezheted komolyan, Ann! Téged valóban érdekel Mary sorsa? Nagyobb képmutató vagy, mint gondoltam. Csak azt kapta, amit megérdemelt. Ne mondd, hogy neked még soha sem fordult meg a fejedben, hogy helyre tedd azt a nőt. Kicsit túllőttem a célon ez igaz, de vigasztaljon a tudat, hogy sokat szenvedett mielőtt megfulladt – Alex hangja újra hidegen csengett, szeméből könyörtelen elszántság sugárzott. – Egyszer még a nejlont is levettem a fejéről, hogy újra kapjon egy kis levegőt. Először az életéért könyörgött. Szánalmas volt, úgy visított, mint egy malac. Később, mikor már tudta, hogy meg fog halni, már csak azt várta, hogy vége legyen. Láttam a szemén, hogy nem akart tovább szenvedni… De most elég, sok a beszéd. Kissé elfecserésztük az időt. Hogy mi nők mennyit tudunk pletyizni.

Alex elhallgatott, hátralépett a tükörtől és cinikus arckifejezéssel folytatta: – Tudom, hogy miben sántikálsz – majd ujjával a fejére mutatott. – Ne feledd, egyek a gondolataink! Ugye, ezt akarod? – kérdezte a tükörnek mutatva a telefont. – Ezt szeretnéd igaz? Talán fel szeretnél hívni valakit? – incselkedett Alex. – Tudom, hogy kit hívnál. A 9–1–1–et, igaz? Lássuk csak, ad–e vonalat.

Alex a füléhez tartotta a beszélőt.

– Nahát, újra van vonal. Ugye te is hallod? Az ügyes Ann volt olyan bátor, hogy lemerészkedjen a pincébe visszakapcsolni az áramot. Jut eszembe, nagyon mérges vagyok ám rád. Kis híján ott hagytad a fogad. Nem sokon múlt, hogy agyoncsapjon az áram. Érted nem lett volna kár, na de mi lett volna velem? Rám nem is gondolsz, te kis önző. Ha már itt tartunk – Alex lehalkította a hangját és úgy folytatta –, hogy tetszett az a kis móka a mikróval meg az izzókkal a padláson, hm? Addig hoztam össze, amíg te a tévé előtt aludtál. Gondoltam szórakozok veled egy kicsit, mielőtt átvágom a torkod.

Alex gúnyosan felnevetett.

– Jaj, de mocskos a szád, Ann. Nem is gondoltam volna, hogy te ilyen cifrákat is tudsz mondani. Jó, rendben, igazad van. Kissé tényleg elvetettem a sulykot. Majdnem belehaltál. De ez csak azért volt, mert pancser voltál. Úgy, mint tegnap este is. A legrosszabbkor trappoltál bele a képbe. Már épp kezdtem élvezni a játékot a padláson, amikor neked megint dominálni támadt kedved. Úgy látszik, te mindig akkor jelensz meg, amikor igazán elememben vagyok. Ilyenkor persze mindig meghal valaki… Csak most esett le, Ann? Elég lassú a felfogásod. Előlem menekültél tegnap este. Én akartalak megölni, és én vágtam a lábadba a kést is. Simán átvágtam volna a torkod, ha nem esel el és nem veszíted el az eszméletedet. Szerencséd, hogy ma reggel te ébredtél fel és nem én, különben befejeztem volna, amit elkezdtem. Na de, hol is tartottunk az imént? Hát persze, a telefon.

Alex sorban beütötte a számokat: 9–1–1, majd ujját a hívás gomb felett lebegtette.

– Szeretnéd, hogy megnyomjam? – kérdezte Alex incselkedve. – Nyomd meg te, ha tudod! Gyerünk Ann, most mutasd meg, mit tudsz!

Alex arcára gonosz vigyor kanyarodott.

– Nem vagy elég erős hozzám, Ann! Érzem benned a félelmet. Gyenge vagy és félsz attól, hogy örökre elnyomlak, és csak szemlélője lehetsz saját nyomorúságos életednek. Nem én vagyok az, akit nem tudsz legyőzni, hanem saját magad! Képtelen vagy szabadulni ettől az érzéstől. Rab vagy a saját elmédben, ahol a félelmeid tartanak fogva.

Alex teste megborzongott, mintha a hideg szaladt volna végig a hátán.

– Jó! – kiáltotta Alex – Jó vagy, jobb, mint hittem! De nem eléggé. Majd én segítek neked – súgta Alex majd lenyomta a hívás gombot. Ezután teátrálisan felemelte a kezét és széttárta ujjait. A telefon a földre hullt, az elemfedél lepattant és az akkumulátorok szétgurultak.

– Hoppá! Hogy mennyire ügyetlen vagyok! – ezután Alexből hangos önelégült nevetés tört ki. – Úgy látszik Ann, ketten maradtunk. Csak te és…

Alex nem fejezte be a mondatot. Arcán hirtelen egy síró nő arckifejezése futott át. Majd mintha ez a nő erőlködött volna. Teste minden izmát megfeszítve küzdött volna egy hatalmas teher ellen, ami a vállát nyomta. Fogait összeszorítva erőlködött, arcizmai remegtek, szeméből könny szökött elő. Úgy tűnt, hogy a síró nő végül felülkerekedik, és lassan sikerül felegyenesednie.

– Nem félek tőled! – sziszegte fogai közül, majd ökölbe szorította kezét és minden erejét egyetlen ütésbe sűrítve hatalmas ökölcsapással bezúzta az előszobatükröt.

Ann teste hirtelen elernyedt és erőtlenül, kimerülten rogyott térdre. Röviddel ezután hosszú, fülsüketítő sikítással szakadt fel Ann lelkéből a fájdalom, ami fékezhetetlen sírásba torkolt. A hullámokban feltörő és egyre erősödő agónia szinte szétfeszítette a ház falait. Az egyre hangosabb és fájdalmasabb sírás bejárta a ház minden zugát a pincétől a padlásig. Ahogy az apró réseken keresztül a vér és a könny beszivárgott a padlódeszkákba, úgy itta be magát a fájdalom a falak pórusaiba örökre elátkozva a házat. Ann végkimerülésig zokogott. Miután kisírta magából minden fájdalmát, erőtlenül kuporgott a földön. Révetegen meredt maga elé. Nem tudta hogyan tovább. Az élete – ha volt egyáltalán – darabokra hullt. Így látta viszont magát az összetört előszobatükör darabjaiban. Egy jövő és múlt nélküli ember volt, széttörve, szilánkokra hullva – jéghideg gyűlölettel teli szemekkel.

– Azt hiszed, ennyivel elintézhetsz? – harsogta a hang a fejében. Ann akarata ellenére felkapott egy nagyobb üvegcserepet és saját torka felé lendítette. Az utolsó pillanatban állította meg bal kezével jobb karját.

– Segítség! – kiáltotta. – Segítsen valaki!

– Senki sem segíthet rajtad, kicsi Ann! – ordította a hang. – Most végzek veled!

Ann csak lassítani tudta jobb karját, eltéríteni nem. A szilánk megállíthatatlanul közeledett nyakához, míg el nem érte a bőrét. Bár a tükördarab ék alakú volt és kissé hegyes nem volt elég éles ahhoz, hogy megvágja. Ezért a szilánk lassan egyre mélyebbre nyomódott a bőrébe. Ann minden erejét latba vetette, hogy megfékezze karját – de hiába. Bőre engedett. Halk, roppanás szerű hang hallatszott és a húsa felhasadt. Bő vérzés patakzott végig nyakán.

– Segítség…– hörögte Ann utolsó erejével, majd feladta a harcot. Bal karja erőtlenül hullt teste mellé, míg jobb markában a szilánkkal mélyen felhasította torkát átvágva nyaki ütőerét. Ann hörögni kezdett, ahogy a vér lassan elöntötte gégéjét és a tüdejébe szivárgott. Remélte, hogy gyorsan elveszíti az eszméletét.

Ebben a pillanatban három lövés dördült a bejárati ajtó előtt majd a biztonsági zár darabokban lerobbant a tokról. Ezután a bejárati ajtó hatalmas robajjal kivágódott. A riasztó fülsüketítően felvisított, amit a negyedik lövés csattanása egy pillanatra háttérbe szorított.

Ann mozdulatlanul terült el a padlón.

VI.

William Boltner professzor a Dade megyei Állami Elmegyógyintézet és Mentálhigiéniás Központ vezető professzora és egyetemi tanár első éves diákjait vezette épp körbe az intézmény folyosóin. Legalább egy tucat egyetemista, leendő pszichiáter dongta körbe a professzort. Tisztelték és nagyra tartották tanárukat, itták minden szavát. A professzor szemmel láthatóan élvezte, hogy lubickolhat diákjai rajongásában.

– Következő betegünk egy harmincöt éves nőbeteg. – vezette be a professzor mondandóját. – A neve Mrs. Roberts, született Alex Ann Whitmore. Három éve ítélte a bíróság intézetünk általi gyógykezelésre. Tipikus tudathasadásos eset. Tünetek? – nézett körbe diákjai között a professzor.

– Összefüggéseiben értelmetlen szavakat használ, üldözési téveszmék, koncentrációs zavarok, hallucinációk. – felelt az egyik diák.

– Jó! – bólintott a professzor. – Alkalmazott gyógymód? Valaki más?

– Konzervatív gyógyszeres kezelés mellett elektrokonvulzív terápia – felelt egy másik.

– Remek. Ami azt illeti, Mrs. Roberts nagyon érdekes eset – mondta a professzor. – Kiemelt figyelemmel kisérem az állapotát. Nála nagyon markánsan mutatkozik meg a két személyiség közti differencia. Egyikük átlagos hétköznapi nő, míg másikuk felettébb erőszakos és agresszív.

A professzor intett diákjainak, hogy lépjenek hozzá közelebb majd lehalkította hangját.

– Képzeljék, Mrs. Roberts három évvel ezelőtt megölte a férjét és a férje anyját. A férjét szíven szúrta egy késsel az anyósa fejére pedig egy nejlonzsákot húzott és megfojtotta vele.

A diákok felmordultak a részletek hallatán.

– De ez semmi – folytatta a professzor. – Miután végzett velük, felcipelte a holttesteket a padlásra, és berakta őket egy szekrénybe! Erről természetesen a másik személyiségnek fogalma sem volt.

A diákok elismerően bólogattak, hogy ez valóban érdekes eset.

– Saját bevallása szerint a szüleit is ő ölte meg. Rájuk gyújtotta a házat, amíg ők aludtak. Bár a rendőrség bizonyítékok hiányában ezt az állítást nem tudta igazolni. De a legérdekesebb mégsem ez! – fokozta a professzor. – Ha jól emlékszem egy idős asszony a szomszédból kihívta a rendőrséget, mivel egész nap gyanús dolgokat látott és hallott a házból. Mikor a járőr a házhoz ért és benézett az ablakon azt látta, hogy Mrs. Roberts a földön térdel és éppen egy törött tükör darabjával vágja át a saját torkát. A járőr nem látott még ehhez hasonlót, az akadémián nem kapnak kiképzést az ilyen esetekre. Ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve vállon lőtte Mrs. Robertset!

A hallgatóságon hangos moraj futott keresztül. Mindenki egyet értett abban, hogy ez valóban érdekes és izgalmas végkifejlet.

– Kétségkívül nem ez a széles körben elfogadott eljárás az ilyen betegek megfékezésére, de mint láthatjuk hatásos – mosolygott Boltner professzor a saját szellemesnek hitt megjegyzésén. – Végül is megmentette vele Mrs. Roberts életét. De jöjjenek utánam, megmutatom – intett és egy ajtóhoz vezette diákjait.

Az ajtón egy kis kémlelő ablak volt törésbiztos üvegből. Az ajtó mellett a falon egy mikrofont és hangszórót tartalmazó dobozka állt, rajta egy gombbal. A professzor lenyomta a gombot és a mikrofonhoz hajolt.

– Jó reggelt, Mrs. Roberts! Hogy érzi magát? – kérdezte. A szobában egy hangszóró kissé rekedten harsogta a professzor szavait.

A szoba ablaktalan, mesterséges fénnyel bevilágított, alig tíz négyzetméteres helyiség volt. Egy a falhoz és a padlóhoz rögzített masszív ágy foglalta el a szoba java részét. Felette egy keskeny polc, rajta néhány könyvvel. Az ágy mellett egy falra szerelt mosdótál törte meg az egyhangú, sík falfelületet. A szélén műanyag pohárban fogkefe és fogkrém, mellette némi tisztálkodó szer sorakozott. A szoba közepén egy asztal állt mellette műanyag székkel. A falak, a mennyezet, de még a padló is fehér színű volt. A szegényes berendezés, az ágynemű és a műanyag pohár is a fehér egy fakó árnyalatát viselte. Ezt a színtelen egyhangúságot valamelyest oldotta a több tucat darabból álló, színes papírból hajtogatott origami állatsereg. Az asztalnál egy nő ült. Éppen egy újabb bonyolult állaton dolgozott. Terrakotta színű papírból hajtogatott, hosszú nyakú, négylábú állat formálódott kezei között. A nő arca erősen megfakult, hasonlatos volt a falak fehérjéhez. Vonásai kisimultak, szemei nyugalmat sugároztak. Nyakán hosszú, vastag forradás futott végig. Hosszú haját copfba fogva viselte. Boltner professzor szavait hallva az ajtóhoz ment és megállt azzal szemben. Gyors mozdulatokkal megigazította az ápoltak részére rendszeresített fehér pólóját és nadrágját.

– Jó reggel, professzor úr! Jól vagyok – felelte gépiesen.

– Hogy alszik mostanában, Mrs. Roberts? Gyötrik még a rémálmok?

– Már nincsenek, jól alszom. Minden este beveszem a gyógyszert, amit kapok.

– Helyes! – mondta elégedetten a professzor. – Minden megvan, amire szüksége lehet?

– Köszönöm, nincs szükségem semmire, bár a színes papírom fogytán van.

– Majd küldetek magának az ápolókkal. Örömmel látom, hogy milyen jól elfoglalja magát. Tetszenek azok az… állatok vagy mik.

– Köszönöm, professzor úr! Úgy gondoltam kicsit színesebb lesz tőlük a szoba.

– Valóban az – mondta a professzor csekély érdeklődéssel hangjában. – Nos, Mrs. Roberts, az esti vizitnél találkozunk.

A hangszóróból jövő halk kattanás jelezte, hogy a beszélgetés befejeződött. A csoport továbbment a folyosón, élükön Boltner professzorral, aki már egy újabb érdekes történettel szórakoztatta diákjait. A nő még egy ideig mozdulatlanul állt, majd mikor a látogatók már messze jártak, hirtelen a polchoz szaladt, amin a könyvek voltak. Lekapott egy nagyalakú, keményfedeles könyvet, amiből az origami hajtogatás alapjait lehetett elsajátítani. A kemény borító belsején egy szabálytalan formájú, szakadozott szélű alufólia darab pihent. A darabka alig tenyérnyi méretű lehetett. A fóliadarabot tükörsimára préselték és elegyengettek rajta minden gyűrődést. Közepén fényesen csillogott, szélein kissé matt volt. A nő kevés fogkrémet kent az alufólia közepére majd egy papírlap színes felével óvatos körkörös mozdulatokkal polírozni kezdte. Munka közben minden zajra riadtan fordult az ajtó felé, de miután újra csend lett serényen folytatta tovább ténykedését. Néhány polírozással telt órával és számos színes papírlappal később úgy érezte elkészült. Óvatosan a csap alá tartotta a fóliadarabkát. A vizet gyengéden felitatta róla, majd mohón szemügyre vette az eredményt. Elégedetten mosolygott, látva kitartó munkája hosszú hónapok alatt megszületett gyümölcsét.

– Csodálatos – motyogta. – Mennyire szép. – Ujjaival gyengéden cirógatta az alufólia cakkos szélét, majd belenézett, mintha csak tükröt tartana maga elé. Elégedett mosolya vicsorgássá fajult. Szemeiből hideg gyűlölet sugárzott.

– Ugye, te is látod mennyire szép, kicsi Ann?... Pszt, angyalkám! Csitt–csitt! – súgta ujját szája elé tartva. – Ne kiabálj! Úgysem hall téged senki. Meglásd, ha jó kislány leszel, betartom, amit ígértem neked… Hogy mit? Átvágom a torkod, te liba! – kiáltotta torkaszakadtából. Még a zárt ajtón keresztül is visszhangzott bele az egész alagsori folyosó.

- Átvágom a torkod, Ann! - ordította. - Hallasz? Nem menekülhetsz...