Életem

Annyira tudnék szeretni, annyit tudnék adni. De nincs kinek. Akinek adom, nem tud vele mit kezdeni. Nem tud viszonozni, nem tudja elfogadni.

Arra vágyom, amim nincsen, de ami nem lehetetlen. Aki azt érzi, amit én, azt akarja, amit én, arra vágyik, amire én. Számból adni szájába az élet vizét, a legszebb dolgot, amit ember csak adhat. Szívünk egyszerre dobban, mikor először kimondjuk: kedvesem. Lelkemből fakadt kedvesem. Te vagy, akire vágytam, én vagyok, akire vágytál. Ne keressünk tovább, mert a keresés értelmét vesztette. A cél, a boldogság. Életünk értelme itt áll előttünk, és csak minket akar. Adjuk hát meg neki, amire vágyik. Adjuk meg magunkat, nincs értelme a harcnak. Mert az a harc az, ha két fél mást akar, és mi ugyanarra vágyunk. Csak testünk háborúzik.

Kezünkben a kard saját karunk, mellyel nem vágunk, sebzünk, hanem örömet, gyönyört nyújtunk. Ágyúgolyóink a szavak, melyek nem falakat döntenek le, hanem építenek. A hidat építik, amely bennünket egymáshoz közel repít. A csónak, amely az ellenséges partot megközelíti, szánk legyen, a testünk a tenger, akadályt bőrünk pórusai gördítsenek elénk, amit nyelvünkkel simítunk el. Ebben a háborúban nincs vesztes, csak győztes. Vágyom ölelésre, csókra, szerelemre, simításra. Elnyújtani, kitolni, izzadt testünk egymásnak feszíteni, csak szemeink beszélnek. Kérnek, követelnek, sírnak a gyönyörért, elismernek, becéznek, simítanak. Ajkainkat megbénítja a gyönyör, csak sóhajra telik. Bőrünk minden rezdülést érez, kiteljesítve az élményt.

Csak az idő csillapítja vérszomjunkat, és a háború lassan elcsitul. Visszavonulunk a csatamezőről, és új háborúba kezdünk. Itt már nem ugyanaz a cél. Útjaink már nem egy irányba futnak, külön utakon járunk. Már nem azonos sem az irány, sem a cél.

Más területeket hódítunk meg. Karunk, a kard, már sebez! Ágyúgolyóink, lerombolják a hidat! A hidat, mit közös erővel építettünk fel. A csónak az ellenséges partot eléri! A tengert felhasítja, és nyelvünkkel az akadályt nem elsimítjuk, de feltornyozzuk! Szavaink felsebzik lelkünket.

Dühvel esünk egymásnak, szakítjuk a ruhát, a kemény földre döntjük egymást, szó, és csók nélkül egymásba hatolunk, bőr csattan a bőrön, hajadba markolok, és te mellembe markolsz, hogy fájjon. Gyorsan végzünk egymással, utána szégyen ég szemünkben, elfordulunk, feladjuk a harcot, idegen lelkekként bolyongunk a lakásban, nem keresünk örömöt, közönybe burkolózunk, legjobb barátunk a csend lett.

Elmegyünk egymás mellett. Nem fordulunk vissza! Az ajtót nyitva otthagyjuk, fülünkben visszhangzanak az elmondottak. Felszállunk a vonatra, remélve, hogy megtaláljuk Őt, akit szerethetünk, és aki viszontszeret, aki elfogadja a szerelmünket.

És elkezdjük végre élni, a nagybetűset.