Élet - Halál

Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak…

Ez a mondat zökkentett vissza egy pillanatra a valóságba. A zord, átlagos, dekurváranincsnekemehhezkedvem valóságba. Egy olyan valóságba, ahol úgy éreztem, nekem semmi dolgom, hogy egyszerűen nem nekem találták ki.

De hát iskolába járni kell mi történne, ha nem járnék…

Viszont amíg megkezdődik az értelmetlen szenvedés, volt pár percem. Pár édes percem, amíg újra átélhetem az éjszaka eseményeit…

Úgyhogy megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni az ajtó melletti részen, és éreztem, hogy bizony nem sikerült túl alaposan megtörölköznöm, van ahol igencsak vizes maradtam. De hát semmit nem aludtam az éjjel, így hát most is túl álmos voltam, hogy ilyenekkel foglalkozzak. Inkább a verseny. Ó a verseny. Főleg az a rész amikor…

Szinte fel se ébredtem, amikor megindultam a metróból kifelé. Pont annyira maradtam ébren, hogy tudjam, ez az én megállóm, és hogy egymás után tudjam rakni a lábaimat. Lépteim tompán, erőtlenül puffantak a kövön, hiszen félig még mindig egy másik világban voltam.

Alig érzékeltem a mellettem betóduló rengeteg gyereket. Sokan hasonló állapotban voltak mint én, bár rajtuk azért látszott, hogy aludtak. De hát nekem ez az életem, nem puszta szórakozás. Ők bulizni járnak el éjjelente, én meg élni. Tiszta sor.

Gondolatban éppen egy rajtnál jártam, úgyhogy alig hallottam meg a csengőt. Na meg nem is nagyon akartam meghallani. A visító Lamborghini, és a hörgő Mustang hangja annyival szebb, főleg így a gumi kipörgéssel…

Szinte még mindig aludva, vággyal telve felsóhajtottam. Miért kellett eljönnöm? Miéééért? Ezen a költői kérdésen járt fáradt agyam, hátha talál valami megoldást. Hátha felbukkan valami remény, csak azért mert éppen 10 000-redszerre próbálom meglátni a kiutat. Na de mindegy.

Mivel pont az utolsó pillanat előtt sikerült beérnem, nem kellett túl sokat várni, amíg elkezdődik az óra. Meg az egész nap. Aminek, főleg nekem, annyi értelme van, hogy nagyon. Főleg számomra.

Akkor jöttem rá, hogy osztályfőnöki óra lesz. Illetve, inkább szó szerint ráébredtem a dologra. Gonosz vigyor, és elégedettség volt az arcán mélyen szeretett tanárunknak, ahogy belépett. De nem érdekelt. Túl voltam azon a határon, hogy bármi érdekeljen. Örültem, hogy állva tudok maradni, aztán amikor végre leülhettünk, hogy nem koppan azonnal a fejem a padon. És ez így el is érte a teljesítőképességem határát, meg azt az energia mennyiséget, amennyit én hajlandó voltam erre az egész faszságra fordítani.

Miközben az osztályfőnök beszélt, én próbáltam kitalálni valamit, hogy hogyan fogom behozni azt az iszonyatos lemaradásom, ami a suli miatt ma keletkezett. Megannyi ígéret, megannyi munka, megannyi lehetőség… ha nem járnék suliba, akkor is bőven lenne mit csinálnom. Így meg még erősen szortírozni kellett, idő, és fontosságbéli sorrendben, hogy kinek mit mikor és hogy tudok megcsinálni. És mivel ez engem valahogy jobban érdekelt, mint ez az iskola dolog, úgy együtt az egész, csak a csengetésre figyeltem fel. És már tértem is volna vissza a gondolataimhoz, amikor megéreztem, hogy fölém magasodnak. Még az is felmerült bennem, hogy olyan szinten álmos vagyok, hogy álmodok ilyeneket, de nem, mert hallottam, valahonnan messziről, hogy mintha a nevemet szólítanák. A „Megértette, fiatalember”-nél sikerült bekapcsolódjak a dologba. Utána beazonosítottam, hogy ez az osztályfőnök hangja. Mondtam rá gyorsan egy perszét, de nem lett elégedett, még mindig ott állt. Itt már érzékeltem, hogy többről van szó, úgyhogy nagy erőfeszítések árán, próbáltam felébredni, mire rá emeltem a tekintetem. Szerintem túlzottan nem sikerült, mert egy lemondó sóhajjal ismét elkezdte mondani a magáét. De most valahogy rövidebbre sikerült. És itt konkrétan a „Mennyen fel az igazgatóhoz. Most”-ra gondolok.

Magamban megáldottam a nevét, az igazgatóét, meg az egész iskoláét, többször is. De hát essünk túl rajta. Nem akarok nap végén menni, mert minél tovább rohadok itt, annál kevesebbet tudok élni. Úgyhogy hajrá.

Ahogy haladtam felfelé a lépcsőkön, be a fordulóba, mintha megváltozott volna körülöttem a világ. A kanyar egészen más ívű lett, az egész minden elsötétült, csak egy rész világított xenon kéken. Bőgött a motor, sípolt a turbó, a kanyarban meg felsírt a gumi. Én pedig próbáltam kiegyensúlyozni a kocsit, hogy lehetőleg ne pördüljünk meg, mert az se a padka, se pedig a mögöttem lévő másik versenyző miatt nem lenne jó.

Aztán hirtelen az iroda ajtaja előtt álltam. A kocsi, a fények, a hangok, mind eltűntek, belesimultak az éjszaka többi emlékképe közé. Én pedig gondolkodás nélkül benyitottam. Ahogy lassan becsuktam magam mögött az ajtót, éreztem, hogy egy részt itt valami történni fog, mert nagyon nem szólnak semmit, másrészt pedig hogy én itt most valamit félbeszakítottam. De egyik se érdekelt, és ez is csak éppen, hogy beletartozott a tudatos gondolataim közé, így az összeesés határán.

És aztán ők is elkezdtek beszélni. Hogy kik pontosan, azt nem tudom, az egyik gondolom az igazgató volt. Én csak azt érzékeltem, hogy a pislogások hossza kezd egyre nyúlni, és egyre elevenebbek a versenyzés előtti készülődések…

- Vagy mondjam inkább a gúnyneveden, hogy „Zsac”? – na erre már felfigyeltem.

Itt drámai csönd állt be. Vártam, hogy hadd folytassa csak, de láthatólag az én válaszomra várt.

- Úgy látom maga dühös rám, igazgató úr. A Zsac pedig nem gúnynév. – ez volt kb. a legértelmesebb, amit kitudtam nyögni.
- Dühös? Jó vicc. Hát még szép hogy dühös vagyok. A tanulmányi eredményeid a béka segge alatt, olyan, mintha számodra ez az egész iskola dolog abszolút nem lenne fontos, és mindennap úgy támolyogsz be, mintha nem aludtál volna semmit.
- Köszönöm szépen a figyelmességét a magánéletemmel kapcsolatosan igazgató úr, rendkívül elmés megfigyeléseket tett. Mondja, erre mind egyedül jött rá?
- Na, ne szemtelenkedj itt édes fiam, mert különben…
- Mert különben mi? Ugyan már, hagyjuk ezt a színészkedést, és essünk túl rajta. Tessék, miért vagyok itt? Miért pont én lettem kiemelve a majdnem negyven másik osztálytársam közül, akik szintén nincsenek nálam sokkal jobb állapotban? – a düh, az idegesség felélesztett bennem egy leheletnyi életet.
- Mert benned van lehetőség, tudom, hogyha nem lenne ez a hatalmas akadály az életedben, sokra vihetnéd.
- Ez minden bizonnyal így van. Ám hogyha ilyen mély ásatásokat végzett miattam, akkor bizonyára mindketten tudjuk, hogy ez egyszerűen nem fog megtörténni. És egyáltalán, tényleg csak a tanulmányi eredményeim miatt van ez az egész, vagy valami egészen másról van szó?

Csend. Így hát vettem egy mély levegőt, és folytattam. Élveztem a helyzetet, és már a székemben is kihúztam magam…

- Véletlenül sem az zavarja magát, hogy míg a többiek bulizni járnak, én mással töltöm az éjszakáimat? Hogy még ha csak arra a pár órára is, de élek? Hogy ez meghatározza az egész életemet? Hogy van miért élnem? Egészen véletlenül sem erről van szó? Hogy van egy kamasz gyerek, akinek volt egy álma, aki vágyott valamire. És aki megtette, amit maga nem mert: lépett. Nem érdekelte semmi más, csak és kizárólag csak ennek élt. Hogy nem érdekelték az akadályok, hogy belehalhat, hogy nincs rá pénze, hogy börtönbe kerülhet érte, hogy ezzel másokat veszélyeztet. Semmi. Megtette az első lépést ez irányba. És aztán a másodikat. És a harmadikat. És haladt tovább. Percről percre, óráról órára, mindig e felé haladt. De magát úgy gondolom nem ez zavarta. Hanem hogy elérte, amit akart. Elérte, hogy esélytelenül, legalulról indulva, részese legyen egy olyan világnak, ahová nem könnyű bekerülni. Hogy egy olyan életet él, amiért bármikor kész meghalni. És igazgató úr… maga saját magát látja bennem.

Az utolsó mondatomnál kissé hevesebb érzelmi változáson ment keresztül. De engem vitt a lendület, ha elmerülhetek a versenyzésben, akkor nem tudom honnan, de új erőre kapok. Kinyílt a szemem, hevesebben vert a szívem, szaporábban vettem a levegőt… megint nem szólt semmit, úgyhogy folytattam.

- Magának is megvolt az álma. De még mennyire, hogy megvolt. És az esélye is. Ezt tudta akkor is, és tudja most is. De nem tett érte. Hagyta, hogy a világ, az elvárások, a társadalom belekényszerítse egy olyan életbe, amit nem akart. Végül megnősült, csinált pár gyereket, tehát pontosabban fogalmazva még a húsz év rabszolgaságot is felvállalta, csakhogy valahogy el tudjon számolni önmagával. Mert mindig másokat okolt a saját helyzetéért. Egy ideig érezte, hogy hazudik. De annyi évtizeden át hazudott, hogy már szinte meg is szokta. Nem is olyan rossz dolog hazugságban élni. Hiszen a társadalom elismert része lettem, az emberek felnéznek rám, van feleségem, vannak reprodukcióim, vagy nevezhetjük gyereknek is, bár szerintem az én megfogalmazásom pontosabb, tehát mindezek megvannak, úgy hogy én boldog vagyok kérem szépen. És ezt addig hitegette magával, amíg el is hitte. Hogy képtelen többre. Hogy a kormány, hogy a szabályok, hogy a feleség, hogy a munka, hogya hogya hogya mi minden miatt nem.

Nem nem nem. És akkor jön egy hülye gyerek. Egy totális balfasz. Igen csak agresszív külsővel, és meglehetősen zűrös háttérrel. De ami a legfontosabb, hogy nem volt mit vesztenie. És ő bebizonyította magának, hogy igen is lehet. Hogy minden csak hozzáállás kérdése, hiszen ha nem úgy állok hozzá valamihez, hogy megcsinálom, akkor nem is csinálom meg. És egy ideig bírta nézni. Bebeszélt magának mindenfélét. És akkor gondolom egy idő után már annyira érdekelte a dolog, hogy utánam érdeklődött. Nem lehetett nehéz. Hiszen a nevemnek van súlya. Ezt megemlítette, és gondolom kapott reakciókat. Hiszen a hallatára ki félelemmel összerezzen, ki vágyakozva felsóhajt, ki pedig elvigyorodik. És ezt nem bírja idegekkel. Nem bírja látni, hogy míg lehet, hogy én soha nem leszek a társadalom elismert tagja, és valószínűleg nem lesz túl magas iskolai végzettségem se, és talán szakmám se, és hogy mindezek ellenére, engem nagyon sok helyen tárt karokkal várnak, mert értékelik azt a mennyiségű energiát, amit ebbe az egészbe fektettem. Nagyon sokan miattam tartanak ott, ahol. Mások pedig szintén rengeteget köszönhetnek nekem. És egy ilyen világban nem nagyon lehet fennmaradni úgy, hogy mások ellen dolgozom. És maga is tudja ezt. Nagyon gyorsan defektet kapnék amikor pont egy kanyarban sodródok, és pont egy hegyről esnék le. Tudja, hogy mindent amit elértem, azért értem el, mert ezek az emberek, akik sokat köszönhetnek nekem, elkezdtek lehetőségeket megnyitni előttem.

És ezért van, hogy én mindent az ilyeneknek, vagyis magamnak köszönhetek. És tudja, hogy ezt maga is megtehette volna. Hiszen sokkal több mindene volt a kezdéshez. Sokkal jobban szituált családból származott, sokkal jobb kapcsolatai voltak, minden téren. És nem tette, mert félt. Félt az ismeretlentől, hogy akkor mi lesz. De nem fokozatosan haladt volna, nem. Nem tett semmit. És úgy gondolom, emiatt nem akarja, hogy itt legyek, hogy maga csak élhesse a kis világát. Amit ugyan nem élvez egyáltalán, de legalább biztonságos… az egy apró részletkérdés, hogy ebbe így bele fog halni. Lehet, hogy én is, de bennem nem lesz egy hiányérzet, hogy bassza meg, nem is éltem eddig. Úgyhogy gondolom nincs mi többről beszélnünk.

Itt felálltam, kimentem a szobából, visszasétáltam a terembe ahol most már valami teljesen más osztálynak volt órája, hátamra lendítettem a zsákom, és megindultam kifelé. Tudtam, hogy egy ilyen után példa lesz belőlem statuálva, és hogy csak nagy nagy könyörgések árán engednének vissza, ha egyáltalán. De nekem nincs szükségem rájuk. Nekik pedig sokkal jobb nélkülem. Tiszta sor.

Ahogy kiértem az ajtón, mélyet szívtam a délutáni levegőből. Maga a puszta gondolat, hogy még aludni is fogok tudni, mielőtt belevetem magam az életbe, egy hálás sóhajt váltott ki belőlem. És az, hogy most már semmi nincs, ami innentől akadályozzon, pedig egy hatalmas vigyort.

A többi meg nem érdekel, hogy mi hogyan lesz. Ma este verseny…

„Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak.”

És az ajtó csapódások hanga kísértetiesen hasonlított a kuplung koppanásához, amit akkor ad, ha elrajtolok. Óh de szép a motor hangja, ahogy nyolc ezer fölé pörög…