Éjszakai Látogató

Egy éjszaka arra ébredtem, mintha valaki nézne engem. Olyan volt mintha a szobám minden egyes szögletéből ártó szemek tekintete lesett volna rám. Ijedten a takaróm után nyúltam, s mint a kisgyerekek, védelem képen tetőtől talpig betakaróztam. Nyugtatgattam magam, hogy csak rosszat álmodtam, és ez még mindig az álom hatása. Senki sincs a szobámban rajtam kívül. De valami mégsem hagyott nyugodni. Sosem féltem a sötétben igazán, de még így is, lassan felnőtt ként is megrémisztett.

Álmos voltam, de a félelemtől nem mertem lehunyni a szemem. Folyton arra gondoltam, hogy hirtelen egy kéz a semmiből felém nyúl és lerántja rólam a takarót. Ilyenkor, mikor az ember félálomban van, és retteg, képes furcsa dolgokat látni vagy hallani a sötétben. Olyan dolgokat melyek nincsenek is ott, csupán a valóság keveredik holmi rémképekkel.
Próbáltam lenyugodni, és nem gondolni semmire, de önkénytelenül is hallgatózni kezdtem, mert képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy valaki itt áll a szobámban és engem bámul. De képtelen voltam bármit is meghallani, mert a szívem az izgalomtól és a félelemtől olyan hevesen dörömbölt a fülemben, hogy minden kis zajt elnyomott.

De egyszer csak meghallottam valamit. Halk motoszkálást az ablakom felől. Nem… nyugtatgattam magam, biztosan csak a radiátor pattogott a hő miatt. Aztán hirtelen megint hallottam a zajt, majd hirtelen finom léptek zaja ütötte meg a fülemet. Elakadt a lélegzetem, és bár még mindig nem tudtam álom e vagy valóság, képtelen voltam megmozdulni. Pedig akartam… meg akartam fordulni a hang irányába és megnézni, vajon tényleg közelít e valaki felém, de a félelem lebénított. Nem mozogtam… nem vettem levegőt, csak füleltem, de hirtelen csend lett. Néma csend, mely máskor nyugtató most még is idegesítően félelmetes volt. Nem tudtam, hogy a képzeletem játszik velem vagy valaki tényleg közelített felém az imént. Majd hirtelen erőt vettem magamon, és lassan megfordultam az ablak felé. Összeszorítottam fogaimat, szemeimet pedig tágra nyitottam és fókuszáltam. Nem láttam semmit, s ez némileg megnyugtatott. Mintha ezernyi lánc hullott volna le rólam, melyek gúzsba kötöttek és nem eresztettek. Izmaim melyek görcsösen összerándultak a félelemtől, hirtelen elernyedtek, s elült rajtam a nyugalom. A szívverésem lelassult, és úgy éreztem elmúlt a lidércnyomás. Végre aludhatok.

De ekkor hirtelen egy kéz nyúlt elő a semmiből, mely egyenesen a számra tapadt, megakadályozva hogy felsikoltsak. De szükségtelen volt, hiszen a rémülettől nem hogy moccanni nem bírtam, még sikítani sem. Megmerevedtem, mintha valami hipnotikus erő uralta volna a testem. A félelem volt az. Hirtelen a sötétből két izzó szempár jelent meg felettem. Dühös és fékezhetetlen tekintetével mélyen a szemembe nézett, úgy mintha fel akart volna falni. Ahogy fölém hajolt kirajzolódtak előttem arcának vonalai. Egy férfi volt az. Olyan volt, mint egy tökéletesre kiöntött gipszmaszk. Az orra hegyes és vékony, az ajkait pedig mintha megrajzolták volna olyan tökéletesen dúsak és íveltek voltak.
Megbénított a tekintetével, hiába is akartam menekülni valami különös érzés járta át a testem. Megnyugtató érzés. Az izmaim ismét ellazultak, és mintha semmi sem történt volna, az álom is visszatért a szememre. Minden elsötétült körülöttem, de a távolból mintha hallottam volna valaki hangját. A nevemen szólított valaki. – Liza… Liza… - Válaszolni akartam, de képtelen voltam. Védtelenül sodródtam bele egy ködös álomba, mely nehezékként ereszkedett rám. – Liza… - Szólalt meg ismét a hang. – Nem lesz semmi baj… Ne félj! – Suttogta, majd elnémult, és nem hallottam többé.

Olyan mély álomba merültem, melybe még sosem volt részem. Nem tudom, meddig aludhattam, s álmomba mi történt velem, de mikor felébredtem éles fájdalom hasított a fejembe. Forgott velem a világ. Szédültem és eszméletlen hányingerem volt. Még csukva volt a szemem mikor erőtlenül megpróbáltam felülni, de már ekkor észrevettem, hogy valami nem stimmel. Hideg nyirkos levegő keringett körülöttem, és büdös áporodott szag terjedt a levegőben. Mintha egy dohos, régi szobában lennék, ahol már évek óta nem szellőztettek. Kis idő múlva kinyitottam a szememet is, s ekkor eszméltem fel rá, hogy már nem otthon vagyok. Egy sötét szobában voltam. A falak régies tapétával voltak befedve, néhol egy két hanyagul felrakott képpel. A szoba közepén egy régi, szépen megmunkált bár ütött kopott íróasztal állt. Rajta pedig egy pislákoló szintén antik lámpa volt, meg pár szétszórt fiola, és egy hatalmas kés, melyen mintha vérnyomok lettek volna. A földön egy egérrágta vörös szőnyeg volt, melyen szétdobált újságpapírok hevertek szanaszét. A szobában az volt a legfurcsább hogy nem volt egyetlen ablaka sem, csak egy ajtó vezetett ki belőle, mely azzal az ággyal volt szemben melyen én feküdtem.

Mikor már teljesen elszállt a bódító álom hatása a fejemről, és hirtelen föleszméltem hol vagyok, el akartam menekülni. Bevillantak az éjszakai képek a fejembe, ahogy azok az izzó szemek felém meredtek, és elkábítottak. Hirtelen vegyes érzelmek öntöttek el. Az egyik a gyűlölet és harag keveréke volt, amiért olyan gyönge voltam, hogy nem voltam képes védekezni a támadóm ellen, a másik pedig a rettegés volt. Az arcomba temettem a kezeimet, és sírni kezdtem. Kavarogtak a gondolatok a fejemben, de képtelen voltam valami értelmes dolgot is kitalálni. A fejem hasogatott, és az álmosság ismét úrrá lett rajtam. Tehetetlennek éreztem magam, és nem tudom miért, de valahogy éreztem, hogy számomra ez volt a vég. Teltek a percek, és talán órák mialatt én szüntelenül csak sírtam és sírtam, mígnem elaludtam. Ismét mély álomba szenderültem, s álmomban ismét megjelent előttem az a sötéten izzó szempár mely az éjjel magával ragadt. Lassan közel hajolt hozzám, szinte éreztem, ahogy az arca hozz ér az enyémhez. Olyan hideg volt, és merev. Egyre lentebb haladt egészen a nyakamig. Állával éreztem, ahogy a vállamat súrolja. Majd hirtelen ellökött magától, zuhanni kezdtem, majd egy láthatatlan kéz visszarántott a valóságba és felébredtem.

A fejem még mindig sajgott. Az arcomon izzadság cseppek gyöngyöztek, s a szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Vettem egy mély levegőt, s közben arra gondoltam, hogy mindez egy rossz álom volt, és még mindig a saját szobámban vagyok. Ám ekkor ismét megcsapott az-az áporodott szag, és szemeimet kinyitva hirtelen ráeszméltem, hogy mindez valóság.