Éjjel

Halkan zörren a kulcs a kezében. Egy pillanatra megáll és körülnéz. Átöleli a sötétség és az utcai lámpák fényéből lakmározó félhomály. Lábujjhegyen lépdel a folyosón, ilyen későn alszik az egész ház. Szinte hallani lehet az ablakok lezárt szemhéja alól a szuszogást.
Megáll az ajtó előtt. Félmosoly játszik az ajkain. Nem várják, nem virrasztanak miatta, csak a csend figyeli őt félrehajtott fejjel. Összemosolyog a sétáló Holddal.
Beilleszti a kulcsot a zárba, és halkan benyit. Igyekszik minden zajos mozdulatot kerülni, hogy ne ébressze fel az alvót.
Leteszi a táskát, kibújik a gyötrő cipőkből. Húrként feszül minden porcikája, alig várja már, hogy beljebb léphessen. Derengő félhomály szűrődik ki a szobából – ég az éjjeli lámpa. Közös szokásukká vált, a meleg halovány fény mellett elaludni – vagy épp egymás testét kutatni lázas sietséggel, elmerülve egymás szemének fényében.
Alszik a Kedves. Arca kisimult, nyugodt, nem gyötrik a napi gondok. Karja a feje mellett, takarója félig a földön. Lecsukott szemeire álomfüggönyt csókolt az Éjszaka.
Áll. Áll az ágy mellett, és gyönyörködik a szívének oly kedves arcban. Feldereng az első találkozás, a rettegett. Feldereng az első mosoly, az első csók, az első éjjel, ott, akkor, amikor a lezárt szemek mögött felütötte fejét egy pillanatra a Csoda.
Sietve dobálja el ruháit, csúszik a takaró alá, közben ébred az arc, éled a kar, mohó ujjak kutatják, keresik megszokott helyüket, szomjas ajkak követelik a magukét. Észrevétlen csúszott az álom éberlétbe, a sóvárgás hevében ugyanilyen gyorsasággal esik vissza fél- eszméletvesztésbe. Összesimul a két test, fokozhatatlanná téve a gyönyört.
Halk sóhajok, apró nyögések, szótlan eggyé válás a végtelenben.
Hazaért hát.