Az ablakból figyeltem. Ott állt az iskola kapujában, és várt valakit. Lazán nekidőlt a kerítésnek, a csőnadrág és a kockás ing kompozíciója remekül állt neki. Arra gondoltam, talán mindig ilyen ruhákat kellene hordania. A haja félhosszú volt, és a szemébe hullott. A telefonját babrálta, talán éppen üzenetet írt az illetőnek, akire várt.
Nem tudom, mi lehetett az, ami megfogott ebben a fiúban. Talán a lazasága, vagy az, hogy ő volt az egyik legnépszerűbb diákja az iskolának. Vagy talán az átható, tengerkék tekintete. Szó, mi szó, egyszerűen csak megfogott. Nem kellettek okok ahhoz, hogy érezzem, ő kell.
De én nem voltam hozzá való. Őt körülrajongták a fiúk, és a lányok egyaránt, engem pedig nem. Én csak egy szürke kisegér voltam, ugyan mi oka lett volna éppen velem járni, ha az iskola legszebb lányait is megkaphatta volna?
Már alig volt valaki az iskolában. Azon gondolkoztam, hogy igen, ma odamegyek, megmondom neki, hogy szeretem, és nem érdekel, mi lesz a következménye. Vagy mi nem lesz... De nem mertem megtenni. A csempe, amin ültem, egyre hidegebbnek érződött. Észre sem vettem, hogy leültem a fal mellé, és azt sem, hogy homályosan látok a szememben gyűlő keserű könnyektől. Borzasztóan utáltam magam azért, amiért nem voltam se szép, se okos, se népszerű. Őt is utáltam, amiért soha nem vett észre...Felálltam. Az angolórának már régen vége volt, csak azért maradtam tovább, hogy őt láthassam. Mint minden kedden. A lábam remegett. Elindultam, a kezem már a kilincsen volt, és tudtam, hogy nem fogok megfutamodni. Kinyitottam az ajtót. A fény először fájt, ahogy a szemembe vágott, de nem álltam meg. Nekimentem egy fiúnak, bocsánatot kértem, és rendíthetetlenül haladtam előre. Amikor a kapuhoz értem, a gyomrom görcsbe rándult. Két fiú állt mellette, gondolom az aktuális barátnőjéről cseréltek eszmét. Amikor elhaladtam mellettük, köszöntek.
- Szia Liz. - Majdnem összeestem, tudja a nevem! Köszönt, jesszusom, tudja, hogy ki vagyok!
- Szia. - A szívem a torkomban dobogott, de továbbmentem.
- Kellemes hétvégét! - kiabálta utánam, én pedig az ájulás környékén ugyan, de visszakiáltottam neki. Amikor már biztosan nem láthattak, futásnak eredtem, és egy boldog vigyor terült el az arcomon. Tudja a nevemet, tudja, hogy létezem! Észrevett, engem, a szürke kislányt, abban a nagy tömegben! Talán mégsem olyan lehetetlen az egész... Hiszen tudja, hogy a világon vagyok. Tudja, hogy ki vagyok...