Egyedül a világ ellen - Előszó

Kedves Naplóm!
Agatha Christie azt mondta: "Ön, mint író, nagy előnnyel van másokkal szemben (...). Az írott szó erejével könnyíthet a lelkén. A tollával hatalma van az ellenségei fölött."
Ennek alapján tanácsolta a pszichológusom, hogy vezessek naplót, így könnyebb lesz feldolgoznom az életemben bekövetkező változásokat.
Igen, pszichológust mondtam. Egy kicsit problémás gyerek vagyok, de nyugi, azt hiszem nem vagyok ketyós.
Szabó Anna vagyok, 17 éves. 4 éves koromig Magyarországon éltem, majd a szüleimmel elmentünk "nyaralni" Amerikába úgy kb mostanáig folyamatosan, tehát odaköltöztünk.
Először honvágyam volt, nem ismertem a nyelvet és kiragadtak a megszokott környezetből.
De a gyerekek tanulnak,én is ezt tettem: minden évben évfolyamelsőként végeztem, a hétvégéimet pedig különböző intézetekben töltöttem, ahol  megismertem a magyar irodalmat, történelmet, nyelvet és kultúrát.
A szüleim mindig magyartudatosan neveltek, sosem mondhattam, hogy amerikai vagyok, otthon magyarul beszéltünk, anyu magyar ételeket főzött, mintha tényleg csak nyaralnánk.
Egyébként a szüleim egész szép kis vagyonra tettek szert, így mindent megkaptam, amire csak gondoltam. Tökéletes életem volt, népszerű voltam, szép és okos. Ez vezetett életem legnagyobb hibájához.
A város egyik állami gimijébe járt, fekete volt a haja, kék a szeme, magas volt és Justinnak hívták. ő volt a suli rosszfiúja, aki mindenkinek kell, de neki én kellettem, csak én.
Persze a legtöbb lány abban a tévhitben él, hogy majd ők megnevelik a fiújukat, meg minden, de mára tapasztalatból mondom, hogy a rosszfiúk nem válnak kezesbárányokká.
Együtt jártunk bulizni, cigiztünk, piáltunk, jó volt, de többet akartam. És mit csinál, aki megemhedheti magának? Drogot vesz. Igen, minden hétvégén buliztunk és együtt kerültünk öntudatlan állapotba. És ha éppen nem buliztunk egy hétvégén, akkor lementünk a tóparti nyaralójukhoz és szeretkeztünk.
Persze minden rossz, ha a vége rossz: annyi lett a kitűnő átlagomnak, a legjobb barátaim mind kerültek, és ami a hab a tortán, balesetet szenvedtünk.
Egy buli után mentünk haza, négyen ültünk az autóban, amit Justin vezetett. Belénkhajtott egy kamion, a 2 hátul ülő barátunk meghalt, én borda és kartöréssel, belső vérzéssel kómában kerültem az intenzívre.
Justinnak szinte semmi baja nem lett, megreped a singcsontja. Azóta nem beszéltünk, nem keresett, nekem pedig eszembe se jutott, mivel az életem utolsó 6 hónapjára nem emlékszem, anyu mesélte ezeket. Az orvosok azt mondták, hogy adjak hálát, amiért ennyi maradandóval megúsztam, anyu szerint pedig örülhetek, hogy nem emlékszem.
5 nappal ezelőtt végződtek a kezeléseim az elvonóval együtt, ma hajnalban pedig leszállt a gépünk Ferihegyen. Délre már a nagyszüleimnél voltunk Lesenyben, egy kis faluban kb 80 kilométerre Pesttől, ahol 5000 emberből 5-600 mévg mindig hívő katolikus és ez nagy dolog.
Jut eszembe, mi is ideköltöztünk. A szüleim új életet akarnak kezdeni, mert az nyílván egy jel, ha a gyereknek emlékezetkiesése van, persze.
És most itt ülök a szobámban, naplót írva, hogy mindezt feldolgozzam. Nem vagyok normális, de legalább nem ment kárba az a sok különóra.
Nem fogom túlélni a nyarat, lehetetlen, de legalább ha valaki egyszer elolvassa ezt a naplót, akkor megosztja másokkal és majd példálózhatnak velem a gyerekeknek. Lássuk!