Egy vámpír élete-VI.

Aznap este a szerencse minden bizonnyal mellénk állt: Velencébe pár perc leforgása alatt eljutottunk, de ehhez nagy erőfeszítés kellett.
-Remélem, nem késtünk el- mondta Abbie, amikor egy, a Tanács-csarnokhoz közel eső sikátorban ki fújtuk magunkat.- Bár nagyon gyorsan jöttünk.
-Meghiszem azt!- válaszoltam két pihegés közt.
-Mikor ajtót nyitottál, elég álmosnak tűntél......
-Azelőtt ébredtem fel.
-És, álmodtál valamit?- kérdezte a beszélgetést fenn tartva.
-Igen. Furcsa mód, visszaálmodtam a régi életem. Amikor még halandó voltam, azt, amikor Marius-sal először találkoztam. Aztán, paff, hirtelen visszatértem 2003-ba.
-Hiányzik?- kérdezte felbuzdulva.
Kicsit haboztam a válaszadással, s végül ezt böktem ki:
-Nem tudom.

Néma csend lett, nem volt kedve egyikünknek sem beszélni. Végül társam megpróbált témát váltani.
-Szerinted mi lesz ma a téma?
Vállat vontam, s a hideg falnak vetettem a hátamat, úgy bámultam bele tovább a sötétségbe. Egy idő után rá akartam nézni barátomra, de sehol nem láttam. Alapos keresgélés után felfedeztem, amint egy kuka tetején ült, s fejét lelógatva nézett valamit.
-Te meg mit csinálsz ott?- s el akartam indulni felé.
-Ne, ne, ne! Maradj ott. Éppen vadászok.....
Ekkor vettem észre, hogy egy patkány futkorászik előtte.
-Ugyan már, ilyen éhes vagy?

Szinte be sem fejezhettem mondani valómat, már le is csapott rá. Kis vártatva, már intett is, hogy mehetünk.
-Ez gyors volt......- mondtam, miközben kifordultunk a nyílt utcára.
-Az. Miért, órákig kellett volna ennem?
-Nem azt mondtam, de ha már nem fogadtad el, amit kínáltam neked......
-Te?!?- kérdezte kicsit felháborodva.- Nem is kínáltál meg semmivel.
-Nem?- sápadtam el, már amennyire az én esetemben lehet.- Bocsáss meg.
-Természetesen nem haragszom, hiszen tele ettem magam előtte.
-Ha így folytatod, vérhasat fogsz növeszteni.
-Hehehe, nagyon vicces........... Inkább legyen az a kérdés, hogy hol van a te mindent tudó madarad.
-Megtalál, ha akar, s hidd el: a legjobb időben fog jönni- válaszoltam nyugodtan.

Megszaporáztuk lépteinket, s hamarosan egy hídhoz értünk. Szépen kidolgozott híd volt, annyi biztos: kőből volt ugyan, de a padlózatát fagerendával burkolták, s végig lámpák, virágos ládák ékesítették. A híd két végénél kovácsoltvas oszlopok álltak, amikbe zászlók voltak állítva. Keskeny volt ugyan, de könnyen elfértünk, mivel alig álldogált rajta pár ember, akik az alattuk átsuhanó gondolákban gyönyörködtek. Végig sétáltunk rajta, majd gyors irányváltoztatással betértünk egy szűk, és igencsak rövidecske utcába.
-Itt is volnánk- mondta Abbie.- Belépőket kérem előkészíteni.
Mindketten előkerestük a ruhánk századik bugyrából a megjelenhetésünket igazoló ,,kulcsot”, miközben kopogtattunk az ajtón.
A kulcs a vámpírok életében sokat jelent, mivel- mint említettem,- ezáltal nyerünk bejutást a Tanácsba. Ez az egyszerűség kedvéért egy akár láncon is hordható medálnak is megfelelne, mivel pontosan 5 cm hosszúságú. Amit ábrázol, az természetesen változó, az adott vámpír klánjának jelét mutatja. Jelen esetben a miénk egy jogar, ami a Ventrue, a legtekintélyesebb klánnak jele.

Kopogásunkra egy idősebb szolgáló jött ki. Felmutattuk neki a medalionokat, s beengedett minket. Egy kisebb méretű szobába értünk, ahol letehettük kabátjainkat. Bizonyára már mindenki megérkezhetett, mert rengeteg ruha volt már elrendezve.
A szoba nagyon egyszerűen volt berendezve, mindössze egy kanapé, és több kabát állvány volt benne. A tapéta és a szőnyeg vörös színben pompázott. Két kiút volt onnan, az egyik csupán egy vastag függönnyel volt elválasztva, onnan jöttünk be. A másik viszont már egy masszív ajtó volt, onnan mentünk tovább.
-Végre festmény cserére került a sor- mondtam nyugtázva, mikor kiértünk egy egyszerű összekötő folyosóra. Itt találkoztunk a már megérkezett vámpírokkal, s sokan üdvözöltek bennünket. Két köszönés között észrevettük, hogy a falon már új festmények lógnak.
-Kíváncsi vagyok, kik kerültek ki- mondta lelkesen Abbie.
Tavaly ő is, én is pályáztam, hogy kikerülhessenek a képeink, de neki sajnos nem sikerült. Idén is megpróbálkoztunk, s lássuk, hogy is sikerült:
-Nézd Jenna! Kitették!- lelkendezett.
-Gratulálok!
-A tiédet nem?
-Idén kihagytam ezt az egészet. Elég sok minden történt, nem volt időm festegetni. Különben sem szeretek.

Míg barátom a képében gyönyörködött tovább haladtam, s ráakadtam egy számomra érdekes képre: a tengert ábrázolta. A háborgó, sokszínű tengert. Nem volt benne semmi különleges, de mégis megbabonázott. Kíváncsiságból megnéztem, ki tud ilyet festeni, ám meglehet, hogy nem kellett volna engednem, hogy a kíváncsiságom felülkerekedjék. A név, amit a táblácska rejtett: Marius Delacroix. Ledermedten álltam, s nem tudtam, örüljek-e, avagy féljek.
Az életemből közel 200 évet nem láttam, s senki sem tudta megmondani mi történt vele. Egyik nap arra ébredtem, hogy már nincs mellettem. Elhagyott volna? Rossz tanítványa lettem volna? Pedig igyekeztem mindent a lehető leggyorsabban elsajátítani, s ez többé-kevésbé sikerült is.......
-Tehát él- mondtam, s észre sem vettem, hogy Abbidalaine a hátam mögött áll.
-Visszajött hozzád.

Meglepetten megfordultam, s már kérdőre is akartam vonni, hogy mit kutat a fejemben, de megelőzött.
-Ő akarta így, hogy ne tudj róla. Nem állt szándékában az, hogy eltántorítson a gyűlésre jöveteltől.
-De, hogyan.........- nem tudtam már befejezni, mert megszólalt a csengő, ami jelezte: befáradhatunk a Tanács-terembe.
Gyönyörű hely volt a gyűlés helye. Egy hatalmas kör alakú terem, melyet lépcsőzetesen emelkedő padok övezték, s ezek még a falra is felkúsztak. A klánoknak megfelelően ki volt osztva a pontos ülésrend, s ezt a szék támláját borító szöveten is feltűntették: beleégették a klán jelét. A pad két részre volt osztva, az ajtónyílás, és a vele szemben lévő fal volt a demarkációs vonal. Az imént említett falnál egy hatalmas, fából faragott szószék állt, amire akár öt-hat ember is föl tudott menni. A kupolából fentről egy több száz égős csillár lógott le, megvilágítva az egész, kézzel festett mennyezetet. Mellette tetőtéri nyílások voltak.
Mindenki rövid mászkálás után elfoglalta helyét, s megkezdődött a tanácskozás.
-Üdvözöllek titeket barátaim, társaim!- mondta az akkori elnök.- Halaszthatatlan ügyeink tisztázása végett muszály volt titeket ide hívnom. Bocsássatok meg. Főleg azoktól kérek elnézést, akik hosszú utat tettek meg.
-Meg van bocsátva- mondtam félhangosan, és ezzel cseppet sem vívtam ki a matuzsálemek haragját.......
-A baj forrása a Ventruek által hozott ősrégi törvény, a Maszkabál* megszegése.

Általános moraj futott végig a teremben jelenlévők között, s a Camarilla (ez foglalja magába a Ventrue, és még 6 klánt) tagjai máris a szemüket meresztették a Sabbatra (2 klánt foglal magába) felé. Többen is bekiabálták, hogy kinek a jó voltából.
-A törvényszegők nem mások, mint a Sabbat tagjai.
A szavak kiejtése után iszonyatos kiabálás, vitázás kerekedett, ahol mindenki védte a maga igazát. A Ventruek-kal összedugtuk fejünket, s megpróbáltunk ésszerű lépést kitervelni. Mindenki egyet értett abban, hogy egy szóvivőt kell kiküldenünk, aki érvekkel támasztja alá a Maszkabál fontosságát.
-Csendet!- kiáltotta az elnök, s hangját visszaverték a falak.
Mindenki megnyugodott.
-Akkor tehát döntsön a szó értéke- mondta az elnök, s segédeivel minket vizsgáltak. Szúrópróbaszerűen akartak valakit kihívni közülünk, hogy megvédjük azt, amit évezredek alatt felépítettek elődeink, mai matuzsálemeink is. Mindenki feszengett, nem nagyon volt kedvünk ki menni egy ilyen próbatételre. Halottuk, ahogy tanakodnak, éreztük minden gondolatukat, kétségeiket. Tanácstalanok voltak ők is. Feszültté vált a levegő is, s ezt hirtelen szárnyak sebes suhogása törte meg. A kupolánál levő nyíláson drága jó Crow madaram beszállott, s engem keresett.

-Kié ez a holló?- kérdezte az elnök csodálva ragyogó ében tollait.
-Az enyém uram- mondtam, miközben felálltam a helyemről.
-Bámulatosan szép madár............s bizonyára gazdájának ékes beszéde is van. Jenna, gyere ki! Téged választunk.
-Na ne!- kezdtem a mondókámat, de a tagok bíztattak, hogy bárhogy is sikerül, büszkék lesznek rám.
Megnyugtató volt. Abbie-re is ránéztem, de tőle csak egy huncut mosoly kíséretében ennyit kaptam:
-Remek madár. Megtalál, ha akar, s pont akkor, amikor arra szükség van.

Szapora léptekkel megindultam a terem közepe felé, s útközben összeszedtem gondolataimat. A Tanács előtt meghajoltam, s bele kezdtem.
-Tisztelt társaim! Mint azt már hallottátok, veszélybe került legfőbb törvényünk, a Maszkabál. Tegyük félre ellentéteinket erre a pár percre, s gondolkodjunk most egy vámpírként, nézzük mindenki érdekét. Évezredek óta, amióta világ a világ, meglétünket ez a törvény biztosította. Nem mondom, hogy mindig, tökéletesen titok övezte, de ha nem működött volna, most minden bizonnyal, nem lennénk itt. Mit is jelent a Maszkabál?* Vámpírlétünk eltitkolását, az embereket tévhitbe való csalogatását.
-Tényeket mondjál már, ne mesélj itt nekünk!- kiabálta be egy nagyképű Sabbat tag.
-Mikor vámpír lettél, s először halottad azt a szót, hogy Maszkabál, te sem tudtad, mit jelent, szerintem még megjegyezni, sőt! Kimondani sem tudtad. Most is ülnek itt olyanok, akiket valamilyen úton-módon elhagyott a mentoruk, s nem kaphattak komolyabb tanítatást. Nekik ez most adandó alkalom.

Erre a kirohanásra mindkét oldalról bólogató fejeket láttam, s ez pozitívummal öntött el.
-Sokan megszegtük ezt a törvényt, ha jobban magunkba nézünk, legalább, egyszer mindenki elkövette, s ha még nem, hát elfogja. De ez csak egyszeri alkalom. Ezek a vámpírok nem űznek sportot azzal a jelszóval, hogy ,,mutassuk meg magunkat a világnak, mit nekünk törvények, letiporni mindet!”, hanem betartják őket.
-És mit mondasz a gondolkodásmódotokról?- kérdezte egy igencsak fiatalocska vámpír.
-No igen. Ezt sokat szokták mondogatni, hogy így vagyunk konzervatívak, úgy vagyunk konzervatívak. De hidd el, s vele együtt mindenki, hogy erre igen is szükség van. Már csak abból a szempontból is, hogy megtartsuk a törvényeket. Most megint azt kérem, hogy mindenki nézzen kicsit magába. Legesleggbelül mindenki konzervatív. Gondolkodásmódunkban, viselkedésünkben. Mert például, ha meglátsz egy csinos vámpírhölgyet, akkor ugye előre engeded az ajtónál.....

Nevetés csendült fel a teremben, még a Tanács fejei is megmosolyogták a dolgot, de legbelül éreztem: ennek nem sok értelme volt, hisz a konzervatívosság nem ebben nyilvánul meg.
-Végezetül szeretném megtoldani azzal, hogy a Maszkabál igenis fontos törvény, s ha nem tartjuk be, az könnyen a fajunk pusztulásához vezethet. Köszönöm.
Óriási ovációt kaptam, míg visszaértem a helyemre, s megfordulva meglepetten láttam, hogy még a Sabbat minden tagja is tapsol.
-Köszönöm ezt a remek érvelést Castle. Most pedig felszólítom a Sabbat szóvivőjét, hogy ő hogy vélekedik.
Rögtön a legelső sorban Dewel úr állt fel, s megköszörülve torkát csak ennyit mondott:
-Hozzáfűzni valóm nincs, ezentúl megígérjük, jobban betartjuk a szabályokat- s helyet foglalt.
Tudtuk, hogy ez a továbbiakban is gond lesz, de legalább most újabb időt nyertünk.
-Ezennel be is fejezném az ülést, köszönöm még egyszer a jelenlétét mindenkinek.
A Tanács tagjainak elvonulása után mi is felálltunk, s kifelé igyekeztünk a teremből.
-Most megkapod a magadét!- mondtam Abbie-nek, s rá ugrottam a hátára.
-Ne, ne, megígérem, hogy többet nem bántom Crow-t- mondta nevetve, s megpörgetett.
Miután leszálltam róla, gratulált nekem a szép beszédért, s felajánlotta, hogy haza kísér. Felvettük a kabátjainkat, s kiakartunk lépni az ajtón, de beszoroltunk, mert egyszerre értünk oda.

-Hogy is mondtad? Ha meglátsz egy csinos vámpírhölgyet, akkor ugye előre engeded az ajtónál? Hát jó: én látni látok egy gyönyörűséget, de előre engedni már nem akarom.
Jót nevettünk mind a ketten ezen.
-Azért azon egy kicsit mérgelődöm, hogy ennyire rövid volt a gyűlés. Máskor akár a maratoni jelzővel is illethetnénk.
-Így van, de legalább emlékezetbe vésődtek a szavak, amiket mondtál.
Igazat adtam neki s elindultunk haza. Most nem siettünk, kényelmesen repültünk, s még egy kis olasz vért is tudunk kóstolni.

Megérkeztünkkor ugyan ott álltunk meg, ahonnan elindultunk.
-Akkor én mennék is. Holnapra tervezel valamit?
-Én nem, de ha gondolod, meghívlak vacsorára. Elfogadod?
-Igen, de csak akkor, ha téged visszahívhatlak.
Megállapodtunk, majd baráti puszival elbúcsúztunk.
Halkan mentem a lépcsőházban, hogy ne verjek zajt, s lehetőleg ne is találkozzak senkivel. Nem volt szerencsém, a 200. emelet környékén találkoztam egy kedves, idős hölggyel, Mrs. Marple-lal.
-Jó estét kívánok!- köszöntem illendően.
-Viszont kisasszony. Nincs egy kicsikét késő?
Na, ezt utáltam. Az én dolgom eldönteni, hogy mikor jövök haza. Elvégre....
-Munkából jövök. Hagytak nekem valami üzenetet?
-Igen. Két levele jött, ezeket rögtön oda is adom- s ezzel átnyújtotta-, s egy úr érkezett magához.
Utóbbin egy kicsit fennakadtam, de megpróbáltam passzívnak tűnni.
-Köszönöm. Üzent valamit?
-Azt, hogy megvárja a lakásán, mert van kulcsa.
Van kulcsa..........megáll az ész. Magyarul betört az otthonomba, vagyishogy bement az engedélyem nélkül!
-Köszönöm szépen az informálást. Hálából, pedig hoztam magának valamit.
Izgatottság jelent meg a nénike arcán, s várta, hogy mi lehet az a ’valami’.
-Tessék- mondtam, miközben odaadtam a kabátom belső zsebéből egy tenyérnyi nagyságú velencei maszkot.
-Istenkém! Köszönöm szépen- s két csókot adott az orcámra.
-Nincs mit. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Persze még az is, hogy kié legyen- mondtam mosolyogva, s elköszönve indultam, hogy megkeressem a lakásom.
Mielőtt azonban tehettem volna három lépést, utánam szólt:
-Elnézést.
-Igen?- néztem fel a levelek böngészéséből.
-Ha szabadna megjegyeznem, tudok ajánlani egy jó szoláriumot, itt van nem messze, 3 saroknyira.

Összehúztam a szemöldököm, majd gondolkozni kezdtem, miért mondta ezt. Aztán leesett: a bőröm színe miatt.
-Áh- nevettem- köszönöm, majd meglátogatom.
Ezzel már tényleg elválva a lakásom felé indultam.