Egy vámpír élete-V.

A Nap már jócskán elhagyta az ég közepét, amikor már a hintóban ülve tartottam Tours felé. Gyönyörű nap volt: száz ágra sütött a nap és, bár a levegőben lehetett érezni a nyár végének közeledtét, változatlanul meleg volt, s még pezsgett az élet is. Öröm volt kinézni ilyenkor a nagyvilágba, gondtalannak tetszett minden.
Így haladtunk a vörösre festett kocsiban. Kedvenc ruhámat húzhattam fel, mely sárga-kék színpárosításban pompázott. Pontosan utazásra tervezett darab volt, kényelmes, elegáns......s talán ezért is szerettem.
-Mikorra kell odaérni kisasszony?- kérdezte a hajtó.
-7 órára. Körülbelül mennyi idő múlva érkezünk meg?
-Úgy számoltam, hogy Orléans-ban a megállás fél órát vesz igénybe,...........akkor talán még 2 és fél óra.
-Remek. Köszönöm.
Minél pontosabban érkezünk meg, annál jobb......még apám is megmondta, hogy fontos.
Utunkon hegyek és erdőségek, szántóföldek és mezők, síkságok és ligetek kísértek végig minket. Miközben az úti célon gondolkodtam, eszembe jutottak gyerekkorom kedves pillanatai, melyeket Tours-ban éltem át.

Régen egy régi ismerősünké, bizonyos Harold Bergond és családja birtoka volt az a hely, ahova most tartunk. Hatalmas palota állt a területén, melyet erdő és hegy vett körül. A ház mögött hatalmas kert terült el, közepén tóval, s egy nagy hinta ágy volt a partján. Ezen az ágyon ültem minden nyáron, cseresznyét ropogtatva, miközben gondtalan életemet a tanulással rontottam. Minden áron szerettem volna könyveket olvasni, olyanokat, melyekről a dadám mesélt: arany gerincű, cikornyás betűvel írottakat, amik sárkányokról, táltos paripákról, hősies lovagokról szól, s a képzelet szülte törpékről, óriásokról......vámpírokról......
Hirtelen jeges borzongás futott rajtam végig.
-Még rá gondolni is rossz erre a szóra....nem hiszek bennük persze, csak ostoba hiedelem az egész! És még ez az a férfi is eszembe jutott.....nem, ő nem lehet az.....badarság!- tűnődtem ezen, miközben fejemet neki támasztottam az ablak keretének.
Ismerős házak suhantak el a hintó mellett, s ekkor jött a megvilágosodás.
-Elnézést!!!!!- kiáltottam fel felháborodva, miközben nyugtalanul mozogni kezdtem a kabinban.
-Mi történt?- kérdezte kétségbe esetten a hajtó, és a kocsi végén álló segítő is egyszerre.
-Mégis hova megyünk?? Nem arról volt szó, hogy Orléans-ba megyünk? Pontosabban, hogy a városba?
-Természetesen kisasszony, de előbb fel kell vennünk a kísérőjét......
-A kísérőm? Nekem nincsen semmiféle kísérőm, és az nem pont......Daniel lesz az!!- keltem ki magamból teljesen, mikor a hintó lassítani kezdett a házuk előtt.
-Sajnálom, édesapja kérése ez volt.....

Ebben a pillanatban kinyílt a hintó ajtaja, és bedugta rajta a fejét Dan. Nekem se kellett több, s a kistáskámmal akkorát vágtam a fejére, hogy megtántorodott.
-Na, de Jenna!- nézett rám, miközben a fejét tapogatta.- Így kell fogadni egy régi barátot?
-Régi barát???? Kiről is beszélünk? Rólad biztos, hogy nem.
-Jól van, na! Nem kell annyira mellre szívni a múltkori dolgot......
-Kérlek menj el!
-Sajnos nem tehetem- mosolygott kajánul, miközben becsukta az ajtót,- különben is: apádhoz esküm fűz.- ezekkel a szavakkal ült le elém.
Vérben forgó szemekkel néztem rá miközben hallgattam mondókáját, ezután elfordítottam a fejem. Megesküdtem, hogy egyetlen szót sem szólok hozzá.
-Ha beszélek hozzád, legalább nézz rám!- nyúlt a kezem után, de én elkaptam azt.
-Mi jogon szólítasz fel ilyenekre? Hm?
-Jól van, jól van..........kérlek, borítsunk fátylat a dologra, és indítsunk tiszta lappal.
-Az nehéz lesz.....-kérettem magam, de mivel nekem se van kőből a szívem, ezért rövid duzzogás után beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy a nagyanyja hosszas betegeskedés után elhunyt, s hogy most folynak a tárgyalások a hagyaték elosztásáról. Az bonyolítja meg a dolgot, hogy a néni nem hagyott semmiféle végrendeletet.....
-Akkor tehát nem szokott a család mostanában unatkozni.
-Igaz. Bár, én amúgy sem tenném azt.....
-Mesélj, miért?
-Talán beköszöntött életembe a nagy szerelem.....
-No, igen-gondoltam magamban,- de hányszor hallottam már ezt, nem is tudom kinek a szájából...... -És ki a szerencsés hölgyemény?
-De Falla kisasszony.
-Hm.....ismerem.......pár utcával lejjebb lakik tőlünk. Spanyol, igaz?
-Az ám, de még milyen! Gyönyörű, igéző szemei vannak, napbarnított bőre, csillogó haja......
-Na meg elviselhetetlen természete- gonoszkodtam magamban. -Áh, úgy látom, máris megérkeztünk.......persze csak Orléans-ba- mondtam.

Ahogy azt a hajtó is ismertette, fél órát töltöttünk el a városban. Ez idő alatt a hintót továbbá a lovakat is rendbe tették.
Utunkat a kényszerű pihenő után folytatnunk kellett, mivel félő volt, hogy kicsúszunk az időből. Daniel-t, amint elnéztem, jól megviselte az út: úgy aludt, mint egy kisbaba.
-Biztos kipiheni magát, nehogy a bálon kudarcot valljon. Majd én megmutatom neki- mosolyogtam.
Az egésznek az lett a vége, hogy végül én is elaludtam. Legközelebb csak 6 óra tájékán ébredtem fel, Daniel-lel egyetemben, de akkor is a hajtó szavára. A varázsszó: megérkeztünk.
Kinyílt az ajtó s ezzel együtt az inasok hada is ellepte a hintót. Kisegítettek, s egyből körbenéztem. Semmit sem változott a hely: a ház csupán újra lett festve, a tó is megvolt még, egyáltalán minden. Ennek szívből örültem, mivel legalább nem ismeretlen helyre kellett érkeznem; csupán azt sajnáltam, hogy a ház ura más lett.

A csomagokat sikerült sértetlenül levenni a hintóról, s fel is vitték a szobáinkba. Az udvarban rengeteg hintó állt, mely körül hatalmas szorgoskodás folyt. A vendégek nagy részét felkísérték a szobákba, hogy el tudjanak készülni a nyitásra.
-Nekünk is indulnunk kellene!- lépett mellém Daniel.
-Igen, igen.- mondtam kissé elkalandozva.
A lépcső felé vettük utunkat, ahol már várt egy szolgáló.
-Üdvözlöm Önöket Toursban, Mr. Foundenberg birtokán. Az uraság látni kívánja Önöket. Erre tessék!- s karjával az előszoba felé mutatott.

Beléptünk a házba, ahol jól eső hűvösség fogadott bennünket. Nem nagyon néztem szét, mivel nagyjából tudtam, hogy mi hogy néz ki. Nem úgy mint Daniel: tátott szájjal, szinte minden egyes festménynél, tükörszoba közepén megállt, úgy nézett körbe.
-Hogy nem nézel körbe a házban?- súgta oda nekem.
-Ha nem tudnád itt nőttem szinte fel, s lesz elég időnk körbe nézni, ne aggódj.
Nemsokára egy hatalmas ajtó elé értünk, amin a szolgáló kopogtatott, majd belépett. Mi is sorban beléptünk, s ekkor váratlan meglepetés fogadott. A nagy karosszékben Harold Bergond ült, s mosolyogva figyelte a reakciómat.
-Herold bácsi!- futottam oda hozzá, s szinte feldöntöttem, miközben felállt.
-Isten hozott gyermekem! Remélem nem bánod, hogy itt foglak marasztalni egy pár napra.
-Pár napra?- néztem rá kérdő tekintettel.
-Igen, igen. Apád nem említette a dolgot? Pedig küldtem neki még postát is, hogy tudassam vele a dolgot. Mindegy. Mi a válaszod?
-Persze, hogy maradok!- vágtam rá egyből.
-Gondoltam.....-mosolyodott el.
-Csak egy kérdést engedj meg: miért mondta mindenki, hogy Foundenberg, mikor téged Bergond-nak hívnak?
-Tudod Jenna, a családunknak kettős neve van: Bergond- Foundenberg, csak utóbbit inkább mellőzöm, ha lehet.
-Jól megtréfáltatok!
-Minden bizonnyal. De most a legfontosabb a bál. Menjetek fel a szobátokba, s kezdjetek el készülődni. 7-kor szeretnénk kezdeni.
A szolgálóval elöl elindultunk, hogy megtudjuk, hol fogunk lakni. A két legszebb szobát kaptuk meg, közvetlenül egymás mellett.
-Reméljük megfelel Önöknek…
-Viccel?!? Hiszen ez mesés!- ámuldozott Daniel.
Csak nevetni tudtunk rajta, tán innen vette észre, hogy enyhén a nevetség tárgyát képezte.

Fél 7-kor aztán megindult a nagy készülődés. Segítségemre jött egy egész szolgálólány had, akik belesegítettek a fűzőbe. Szinte már majd megfulladtam a szorításában, de muszály volt felvennem. Ezután került fel a merevítő, a rengeteg alsó szoknya, majd a vörös és fekete színben pompázó ruha. Miután minden a helyén volt, már csak az arcfestés és a hajformázás volt hátra. Röpke negyed óra alatt készen is voltam. Daniel is elkészült, s miután felvettem a nyakékemet elindultunk a báli terem felé.
Óriási tömeg gyűlt össze. A legtöbbjét Párizsból már jól ismertük, de akadtak ismeretlenek
is. Ezeknek Harold bácsi bemutatott minket, s vagy beszélgetést kezdeményeztünk velük, vagy
odébb álltunk. Térültünk-fordultunk a tömegben, de én egyre csak a titokzatos férfit kerestem.
-El kell, hogy jöjjön!- mondogattam magamban.
Hamarosan elkezdődött a bál. Bevezetésként az érkező vendégeket név szerint bejelentették,
mikor beléptek az ajtón. Mikor mindenki bekerült egy nyitótáncot táncolt a jelenlévők egy része, s közben, akik tartózkodtak a mulatságtól azok az asztalokra terített étkek közül tudtak választani. Volt mindenféle, a sült malactól, a sajtkülönlegességeken át a legkiválóbb borokig.
Szívesen ettem volna belőlük egy-két falatkát, de rengetegen hívtak táncra, s ilyenkor illetlenség lett volna visszautasítani. Úgy a tizedik táncra kérés után már tényleg pihennem kellett egy kicsit. Egy székre leültem, s onnan figyeltem a tömeget. Eszembe jutott, hogy Daniel is rendesen eltűnt, nem is láttam szinte az egész hátralévő időszakban.
-Vajon hova lett?- tűnődtem magamban.

Elviselhetetlen hőség támadt a teremben így úgy döntöttem, hogy kimegyek egy kicsit a teraszra. Kint kellemesen hűvös idő fogadott, s nem is volt kint senki sem. Rátámaszkodtam hát a kő korlátra, s úgy néztem a szél borzolta fákat. A hold megvilágította tavat figyeltem, amint a falevelek bele hullnak, s gyűrűket rajzolnak a vízbe. Ám hirtelen valaminek az árnyéka eltakart mindent. Tudtam, hogy ő az. Lassan lesétáltam a lépcsőn a tó irányába.
-Már vártam magára- mondtam, mikor odaértem.
-Reméltem- hangzott mosolyogva.
Minden tagomon reszketés futott végig, a szívem mérhetetlenül kalapált. Idegességemben össze-vissza tördeltem a kezem.
-Volna kedve velem beszélgetni egy kicsit, vagy inkább visszaóhajt menni a terembe?
-Ó nem! Természetesen volna kedvem.
Udvariasan odanyújtotta a karját, majd egy kis sétára indultunk.
- Nem olyan rég kaptam magától egy levelet, melyben egy monogramot találtam: M. D. Ez kit takar?
-Az én nevemet. Ó, kérem, bocsásson meg. Nem mutatkoztam be Önnek. Most ezt muszály lesz bepótolni.

Felemelte a kézfejem, s a szájához emelte:
-Marius Delacroix vagyok, szolgálatára- itt egy csókot lehelt rá,- és kegyed?
-Jenna..............Jenna Castle.
-Hm..........ennek igen-igen angol csengése van.
-És ez teljes mértékben igaz is.
-Egy angol Franciaországban. Mi járatban van?
-A családommal ide költöztünk egy kis időre.
-Túl hidegnek találták a jó öreg Albiont?
-A választ megtartanám magamnak…
-Nem akartam udvariatlan lenni.......csupán kíváncsi vagyok Önre.........meg akarom ismerni.
-Jó úton halad- mondtam csípősen, de magam sem tudom, hogy miért- s leoldottam a kezemet a karjáról. Távolabb mentem tőle, de hiába: mintha meghallotta volna a szívem vágyát.
-Ugyan, engem nem tud megtéveszteni a hangvételével- s lassan elindult felém.
-Nem állt szándékomban- mondtam elhalkuló hangon s a hátam már a falnak ütődött.
-Fél tőlem?- kérdezte s már alig választott el tőle valami.
-Dehogy!
-Bizonyítsa be.
-És hogyan?- incselkedtem vele.
-Találunk rá módot, ne aggódjon- s kicsit ellépett tőlem.......................

Hirtelen mindennek vége szakadt, elsötétült előttem minden. Messze, nagyon távol egy mentőautó húzott el irtózatos robajjal, hogy meg tudja még menteni az életétért küzdő beteget.
Lassan kinyitottam a szemem. Elsötétített szobában ébredtem fel, mely tökéletesen el volt kerítve a napfénytől. Elég sokat bajlódtam a vastag függönyök feltételével, de úgy gondolom, megérte......
Felültem a kanapén, s kinyújtóztattam elzsibbadt tagjaim. Ránézve az órámra megállapítottam, hogy még nem volt itt az Ébredés ideje.
-Még pár órát nyugodtan alhatok, hiszen utána temérdek dolgot kell elintéznem - motyogtam, s visszahuppantam fekhelyemre.
Az ám, de ekkor egy madár röppent be az ablak tetején lévő résen. Szárnyának suhogását szinte visszhangozta a szoba. A kanapé támláján pihent meg, s mint aki fel volna háborodva lustaságomon, mérgesen károgott egyet. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna az egészből semmit, de a madár nem hagyta ennyiben a dolgot. Most közvetlenül a fejem mellé szállt, s megkopogtatta csőrével a homlokom gyengéden.
-Szia Crow! Attól féltél, hogy elalszom?- mosolyogtam.

Egy fekete színű holló volt az a madár. Rendkívüli intelligenciával volt megáldva, bár ezen senki sem lepődött meg......senki, aki ismerte a legendát. A vámpírok társadalma, s már az embereket nem is említve, aligha hitte eme legendát.......
Crow, mint aki nagy tetet hajtott végre, s cserébe jutalmat vár, elrepült a konyha pultra, s várt.
-Ha nekem összekaparod a munkalapot, megnézheted magad!- szóltam rá.- Különben is- folytattam-, mit vársz ott?
Először rám nézett, majd a fejével a falra szerelt polcra mutatott.
-Ja, hát igen........- mondtam, majd összeszedtem magam, s elindultam a konyhába.- A jó madarak megérdemlik.....
Kinyitottam a polcajtót, s levettem egy dobozt, ami tele volt süteményekkel. Kivettem belőle egyet, s a tenyereim közé tettem. Egyetlen mozdulattal apró darabokra zúztam, s leszórtam a munkalapra.
-Jó étvágyat!- kívántam neki, s ezzel már enni is kezdte.
Pár percig néztem lakmározását, utána pedig elindultam, hogy némi fényt engedjek a szobába, ám megszólalt a csengő. Elindultam, hogy ajtót nyissak, s közben azon gondolkoztam, vajon mit akarhatnak ilyen későn...........vagy korán?

-Szijjjja Jenna!- köszöntött széles mosollyal Abbidalaine.
Ő a vámpírok közül az egyetlen igaz barátom, benne 100%-ig megbízom. Szinte egy idősek vagyunk, talán két-három évvel idősebb nálam.
-Szia, gyere be!
Becsuktam utána az ajtót, majd hellyel kínáltam.
-Látom, kipofoztad a kéglit- nézett körbe áhítattal.
-Ráfért egy kis újítás.......
-Áh, szia Crow!- köszöntötte a hollót, aki szárnyait megmozgatva viszonozta.
-Hozhatok valamit?
-Nem kösz, hiszen úgyis indulunk.
-Valóban, jó hogy szólsz. Mi lesz az első út?- kérdeztem tőle, miközben leültünk.
-Úgy néz ki, hogy összehívják a tanácsot.
-Na ne, már megint?!?- mondtam kicsit durcásan.
-A legrosszabb az egészben, hogy nem biztos, hogy meg lesz tartva.
-Mi van?- húztam össze a szemöldököm.- Nem mondod komolyan, hogy New Yorkból el kell repülnöm Velencébe, s még azt sem tudják megmondani biztosra, hogy lesz-e valami? Nahát........ Ez is a legújabb csökevények egyike.
-Nézzük el nekik.............valakik még nálad is messzebbről jönnek.
-Na persze, de nekik gondolom nem az utolsó pillanatban szóltak........
-Nem fogunk mi sem elkésni, ha most szépen átöltözöl, s indulunk.
Kicsit nem tetsző pillantást vetettem Abbie-re, de ő csupán felhívta a figyelmemet erre. Nem tehet semmiről.
-Oké, oké, egy percet kérek.
Gyorsan bementem a szobába, s elkezdtem az öltözködést: felvettem fekete blúzom, a fekete bőrfűzőm, a fekete nadrágom. Megfésülködtem, s már indulásra készen álltam az ajtóban.
-Látom, nem tudsz leszokni a fűző viseléséről- nézett rám.
-Csupán védelmi céllal használom, tudod, sok mindent képes felfogni: ütést, szúrást.
-Most, hogy így mondod........na, tényleg menjünk.

Felhúztam a magas szárú cipőm, s magamra kanyarítottam hosszú kabátom is. Előkerestem a kulcsot, s már az ajtót akartam nyitni, mikor hirtelen visszafutottam a szobába.
-Az Isten szerelemére, gyere már!
-E nélkül?- kérdeztem, miközben a belső zsebembe mélyesztettem egy faragott fadarabot.
Elmosolyodtunk mind a ketten.
-Te mindenre felkészülsz?
-Naná! Az óvatosság a legnagyobb erény ma. Crow, gyere!
Nagy szárnysuhogással a vállamra ült, s már indultunk is. Úgy döntöttünk, hogy a karcoló tetejéről kezdjük meg utunkat, mivel ez talán kezdő lépésnek olyan lenne, mint egy tornásznak az ugródeszka. A lépcsőházban alig lehetett a lépteinket hallani, pedig sietve mentünk. A tetőre érve kisétáltunk a vízköpők mellé, s körül néztünk, nem-e figyel valaki. Alattunk a város fényei voltak, az autók mint hosszú kígyók tekeregtek a kereszteződésekben.
-Akkor indulhatunk?
Bólintottam, mire elrugaszkodtunk, s tova tűntünk a éjjeli sötétségben.