Egy vámpír élete- IX.

Az idő múlásával azonban kiderült, hogy Marius nem is olyan elviselhető vámpír, mint amilyennek hajdan megismertem. Legalábbis hosszútávon nem. És egy lakásban élés szempontjából sem. Ezt mesterem is érezhette, mert elég jól támogatott új lakás vásárlás ügyében.
-Mindkettőnknek szüksége van élettérre- hangzottal a magasztos szavak tőle.
-Na igen, neked biztosan…- morogtam magamban.
Új lakásomat viszonylag könnyen megszoktam. Olyan helyen vásároltam, ahol tudtam, hogy jól fogom érezni magam. Ez a hely pedig nem volt más, mint a Central Park mellett tornyosuló lakóházak egyike. Tökéletes kilátás, hatalmas terasz, aránylag közel volt mindenhez, amit napi rendszerességgel használok és....
-Mellesleg irdatlanul porosodik!- húzta végig az ujját a könyöklőn Marius, egy fanyalodó arckifejezéssel tarkítva.- Kár volt ide költöznöd…
-Azt hittem, megbeszéltük ezt. Különben is! A te lakásod hogy néz ki? Mint egy csatatér.

-Kérem szépen, hát szépen néz az ki! De hát, mit is mondom én annak, ki a művészeteket nem érti meg…- mentegetőzött.
-Jó, persze szép meg minden.....de a tisztaság? Csupa por ott minden! Ki kellene takarítanod!
-Az elhanyagolható részét képezi életemnek- fordult a bejárati ajtó felé, távozása szándékából.
-Rögtön gondoltam, hogy nem te vagy az urak gyöngyszeme. De azért igazán maradhatnál még ebbe a ,,porfészekbe”.
-Sajnálom kedvesem, most mennem kell. Roppant elfoglalt ember vagyok.
-Szép, hogy nem tudsz kellő figyelmet fordítani rám.......tanítványodra....Sürgős röpülhetnéked van?
-Mondhatjuk úgy is. Velencébe kell mennem.
-Nocsak......... talán elfelejtettem volna egy gyűlést?- mondtam gyors elmélkedés után.
-Ne aggódj, csupán egy régi közös barátunkat akarom ide hozni.
-Kit?- kérdeztem.
-Majd ha itt lesz, megtudod. Most pedig a mihamarabbi viszontlátásra!- lépett ki az ajtón, s csapta be maga után.
Rövid, tömör és nem nevezhetni velősnek beszélgetés volt ez.
-Jellemző...- ráztam meg a fejem.- Mindig becsapja az ajtót. Nos, lássuk csak, mit is kellene még kipakolnom, elpakolnom...
Nagy meglepetésemre az égvilágon már semmit sem találtam, amit még elkellett volna takarítanom. Ennek szívből örültem, mert most már törhettem azon a fejem, hogy mit is csináljak. Sok választásom volt, mert ugye, New York egy elég mozgalmas, izgalmas, pörgő város, egy szóval, nem az unalmasságról híres. Így esett a választásom a már jól bevált klubomra, ami mellesleg az Arizona 23 nevet viselte.
-Nagyszerű, mivel még a jó öreg Fred összejövetelére is oda érek-, láttam át optimistán a dolgot.- Mikor is kezdődik? 22 óra, ha jól emlékszem. És most mennyi is az idő?- néztem az órámra.- 21:55.

Na, gyerünk! Gyorsan magamra kanyarítottam a kabátom, s kirohantam a folyósóra. A kulcsot megpróbáltam kivakarni a zsebemből, de pont ma nem sikerült egyszerűen kiszednem. Vagy 30 másodpercnyi drága idő veszett így oda. Sikeres ajtózárás után tovább rohantam, s közben megpróbáltam valahogy megigazgatni a ruhámat, hogy legalább kinézzek valahogy, ha már emberek közé merészkedem. Lerohantam a lépcsőn, onnan ki az utcára, át a zebrán, be a Central Parkba. Huh, úgy mentem, mint egy eszeveszett. Többen meg is szóltak, hogy miért nem vigyázok jobban, még fellökök valakit...ez van!
Kb. 10 perc múlva már a jól ismert sikátor szájánál voltam. Újra gyors ruhaigazítás, frizura belövés és már felszegett fejjel lépkedtem is a bejárathoz. Furcsálottam, hogy nem érzem a vámpírok jelenlétét, de gondoltam, ennyi futás után már mit is várok magamtól. Ám az ajtóhoz érve enyhén szólva leesett az állam, mert egy kis táblácska várta az idelátogatókat: Ma ZÁRVA!
-Micsoda??? ZÁRVA???? Ezek nem normálisak! Ilyet se hallottam még a 300 évem alatt.
Persze, rendesen kimorogtam ott az ajtó előtt magam, de mivel ez úgysem változtathatott volna sokat a helyzeten, inkább elindultam vissza a biztonságot és csalódásmentességet jelentő lakásba. Nem voltam azért letörve, megpróbáltam pozitívan felfogni a dolgokat, nem drasztikusnak beállítani. Ez elvekben sikerült is, de a gyakorlatban.....

Újra elértem a Central Parkot, újra átmentem a kedvenc kishídomon, mikor is arra lettem figyelmes, hogy a fák, bokrok lombjai valamiért furcsán mozogtak. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mit láttam, talán ahhoz hasonló volt, mint amikor erősebb szelek fújdogálnak és a fák lombjai hajlongnak. De akkor szinte nem is fújt a szél! És az a furcsaérzés.......VÁMPÍROK! Abban a pillanatban valaki nekem ugrott, s ledöntve a lábamról a földre estem. Az idegen is velem együtt elesett, de ő ezzel semmit sem törődve rámfordult és lefogva a kezeimet a nyakam akarta megkörnyékezni. A fejem egyfolytában arra hajtottam, amerre ő akart volna támadni, s a kezeimet is próbáltam kiszabadítani. A körmeit belevájta a húsomba, s iszonyatos fájdalom nyilalt belém. Ezért nagyerőt véve a lábammal átdobtam magamfölött, egyenesen bele a folyóba. A gond csak az volt, hogy a kezemet makacsul szorította, s magával rántott. Nagy loccsanással értem földet, egyenesen bele egy pár centis vízbe. Támadóm tőlem jóval messzebb ért talajt. Mind a ketten amilyen gyorsan csak tudtunk talpra szökkentünk, s ekkor ellenfelem szíve fölött egy nyíl fúródott át. Meglőttem. Meglőttem egyetlen gyors manőverrel, amit a már az előző részekből említett faragott fadarabbal tettem meg. Voltaképpen ez nem volt más, mint egy nyílpuska.

Működési elve igen egyszerű: a fadarabot csak meg kell tekerni egyszer, s az oldalából kijön a vasból készült íj, ezzel egyidőben a fadarab tetején egy is kampó, s végül a vas íj alatt maga a nyíl. Ezután már csak meg kell húzni a ravaszt, s máris életet mentett. Mint ahogy most is.
Térdre esett a vízben a vámpír, s megpróbált levegő után kapni, de ebből csak hörgés lett. A vére nagy lenyomatotthagyott sötétbarna kordbársony kabátján, s ahogy megpróbálta kihúzni magából végzetét a kezét is ellepte. Haláltusát vívott hősies kitartással, pedig tudta, hogy ha nem segít neki valaki, sérülésébe belehal. Küzdelme kezdte felemészteni utolsó erőtartalékait, mert- mint egy súlyos zsák,- eldőlt. A víz talán képes volt enyhíteni hidegségével a fájdalmán, de erre nem vettem volna mérget.
Semmit nem éreztem. Eltompult körülöttem a világ, minden perc óráknak tűnt, amíg mozdulatlanul, leeresztett nyílpuskával álltam. Képtelen voltam agyam valamely porcikáját gondolkodásra bírni, egyszerűen bénultnak éreztem magam. Most vajon mit tegyek? Segítsem a túlvilágra, vagy hagyjam, hadd szenvedje el élete utolsó, keserves másodperceit? Meg kell mentenem! A vámpír-nemzetségnek össze kell tartania! Nem bonthatom meg pont én az egyezséget! Nem bonthatom meg......

Hátat fordítva a haldoklónak, elmentem onnan. Döntöttem, s döntésem súlyát, következményét még nem is mérlegeltem ekkor. Felül kerekedett bennem vámpír-ösztönöm, s hagytam, uralkodjon csak el rajtam, hiszen ha megakadályoztam volna, nekem esett volna bajom.
Lassan kiértem a parkból, de valami visszatartott attól, hogy még hazamenjek. Bolyongtam az utcákon, magam sem tudtam néha hol is voltam, így értem el egy szépen gondozott utcasarokhoz, ahol egy templom állt. Régebben szerettem templomba járni, imádtam a kórus már-már angyali karhoz hasonlatos hangját, de sajnos, kárhozottként, már nem tehetem be a lábam efféle helyekre.......vagyis nem próbáltam még, de azt mondják, ha egy vámpír bemegy, többet onnan már nem tér vissza. Mendemondák keringenek arról, hogy pontosan mi is történik odabent: valaki azt állítja, elporladnak, valaki azt, az ördög csatlósai láncra verve leviszik a Pokolba, valaki azt, Isten angyalai szállnak le érte. Ami azt illeti az előbbi teória hangzik a legjobban, de hogy mennyi igaz ezekből, nem tudom.
Szóval, ott sétáltam el a templom sarkánál, amikor is furcsa hangokat hallottam. Mintha valaki suttogna. Először tompán hallottam, s úgy mintha csak egy valaki mondaná, majd ez fokozatosan erősödött, s egyre többen mondogattak valamit. Felnéztem a templom homlokzatára, ahol angyalszobrok díszelegtek, s magasra emelt valamelyik egy kulcsot, valamelyik egy kardot, s egy kezében volt egy kétágú fuvola is. Ezeknek a feje hirtelen felém fordult, s úgy, hogy én is meghalljam elkezdték hajtogatni:

-Lucifer angyala! Lucifer angyala!
-Miért kövezitek azt, ki nem tett semmit? Nem követem a Sátánt, tisztelem az Urat!- mondtam.
Rövid ideig nem kaptam választ, ám ezután kórusban folytatták a válaszadást:
-Segíts az élőn, hogy éljen! Segíts az élőn, hogy éljen!
-Mégis miért? Életem vette volna!- kiáltottam mérgesen,- amúgy köszi, hogy válaszoltatok a kérdésemre, nagyon leköteleztetek.
Az angyalarcok hirtelen mogorva arcot mintáztak.
-Oké, bocsánat, ez egy kicsit durva volt!
Hirtelen azonban elfordultak a park felé, mintegy mutatva, hogy nézzek arra.
Megtettem, s amit láttam indulásra késztetett: tekintetem átszelt mindent, házat, fát, bokrot, mindent, s a folyóban fekvő alakra ért. Még élt, de nem sok időm volt hátra, ha meg akartam menteni.
Tudtam, mit kell tennem, s egyből futásnak is eredtem. A szobrok ezután visszanyerték eredeti alakukat, s már csak az égiek tudták, hogy, mi fog ezután történni.
Tehát nem végeztem vele, hagytam benne életet. De miért történt meg velem mindez? Máskor is hagytam már tehetetlenül haldoklót....mégis ki ez? Majd kiderül.....

Mivel kihalt utcákon rohantam végig, a magasba emelkedve röpültem tovább célom felé, hogy versenyt futhassak az idővel. Pár másodperc töredéke alatt értem így a parkba, s egyből a folyóhoz rohantam. Valóban ott volt még a támadóm, s mikor meglátta, hogy újra felbukkantam, összerezzenve hátrálni kezdett fektében. Óvatos lépéseket intéztem felé, de még így is félelmet keltettem benne. Nem is csodálom.
Amit eddig el tudtam róla mondani, hogy férfi volt, kb. 38 éves körüli lehetett, sötétkék farmert és hozzá fekete pólót, sötétbarna kordbársonyt viselt, ami persze csupa sár és vér volt már. Arca makulátlannak tetszett, 1 centis szakáll keretezte arcának vonalát, s középhosszú barna haja volt.
-Nem akarlak bántani, segíteni akarok- guggoltam le mellé, s szánakozva néztem végig rajta.
-Segíteni?- mondta egy köhögéssel kísérve.- Az előbb még.............még nem így tűnt.
-Nincs időm a formaságokra! Most velem kell jönnöd, különben az Ébredés napja véget vet életednek, s sebeidbe is belehalsz- ezzel karon ragadtam, s óvatosan felsegítettem. Alig haladtunk valamit, hisz óriási szenvedései voltak.

Úgy 10 perc múlva mégis már a lakásomon voltunk, s a sebesült az ágyamban pihent. Kitisztítottam a sebét s eltávolítottam a nyílmaradványit is, így mostmár nyugodtan összeforrhatott magától is. A szobám teljesen elsötétítettem, s egy pohárban még vért is vittem be neki, hogy lehetőleg felépülése után ne rögtön faljon fel. Én magam addig elővettem egy poros 17. századbeli könyvet, s olvasgatni kezdtem. Mondhatni úgyis, én voltam az őrszem. Ám hiába próbáltam meg másra gondolni, csak a szobrok bántó szavai csengtek a fülemben.....Lucifer angyala, Lucifer angyala..... Beleborzongtam.
Soha nem vetette senki sem a szememre-, bár ki vethette volna,- hogy milyen lettem, milyenné váltam. De tényleg, milyen lettem? Nem tudom megmondani, hisz erre többnyire csak kívülálló képes. Azt hiszem. Régen, más térben és más időben valószínűleg emberként okosabban, következetesen gondolkodtam, de miután a kárhozottak sorsa járt ki nekem, úgy érzem a világ üres lett számomra, s mindig is üres lesz. A családom, a tanáraim, a rokonaim, a barátaim.....mind elenyésztek az időben, s csupán emlékük maradt meg nekem a szívemben. Csontjaikra már más hantoltatott rá, más könnyek áztatják földjüket, s nekem visszatérnem nincs miért. Hogy fájlaljam tovább zaklatott lelkem? Ki tudja.....ki annyi mindent megélt mint a vámpírok többsége, az tudja talán mit érzek most. Örök vándorlásra vagyunk ítélve, hiszen a halhatatlanok kiléte nem fedhető fel. 2-3 évnél tovább én sem éltem egyetlen lakásban, házban sem, mindannyiszor elvándoroltam. Megéltem háborúkat, szerelmeket, csapásokat és örömöket, az élet szépsége azonban örökre az elmúlás pillanatai közé költözött.

-Ejnye, ilyen sötéten gondolkodni a sorsodról nem szép dolog- hallatszódott egy hang mögülem.
-Örülök, hogy végre felépültél- keltem fel a kanapéról, s visszatettem a könyvet a polcra.
-Őszintén szólva nem hittem, hogy túl élem. Ilyet még egyetlen vacsorámtól sem szenvedtem el.
-Heh, vacsorádtól? Nem hallottál még New York city hercegének törvényeiről? Sőt, ehhez nem is kell, elég ha csak az Illemkódexet alias Törvénykódexet ismered.
-Nem szokásom olvasgatni holmi törvényeket.
-Pedig nem ártana.
Összevonta szemöldökeit, s szemeit rám villantotta mérgesen. Pásztázni kezdte ezután a szobát, majd végre ellépett támaszától a faltól. A könyves polchoz lépett, ahol én is álldogáltam még egy darabig, de miután odaért, elléptem onnan.
-Kérsz enni?- kérdeztem jó vendégfogadóhoz hasonlóan.
-Nem jönne rosszul. Szabad?- kérdezte, s a könyvekre mutatott.
-Persze, hacsak nem fogod miszlikbe aprítani őket......csak vicceltem. Érezd otthon magad!

Mosolyogva levett egy könyvet a polcról, elmélyülten forgatni kezdte. Első dolga a dátum megkeresése volt- ezt a fejéből olvastam ki...... TUDOM! Tudom, nem szép dolog, de most gondoljatok bele, nem lenne jó nektek is egy ilyen képesség? ;)
-Családi örökségből van, Franciaországból.
-Francia vagy?
-Hát nem hallod a francia akcentust?- vigyorogtam, s megpróbáltam franciásan beszélni.
-Nem rossz, kislány, nem rossz!- nevette el magát.
-Amúgy angol vagyok, csak Franciahonban nőttem föl.
Miután kiszolgáltam étellel, a kanapé elé, az üvegasztal túloldalára toltam egy fordított széket, s úgy ültem le rá.
-Most pedig egy kis faggatás jön.
-Csak ez hiányzott.....
-Kivagy te egyáltalán, honnan jöttél, és mi volt a célod velem?
-Huh, azt hittem húzósabb kérdést teszel fel...nos, Eric vagyok, Eric Windserhold vagyok és hát most mit is mondjak arra, hogy honnan jöttem?
-Mondhatod azt is, hogy a bokorból.......
-Hehehe, jó humorérzéked van! Szóval Londonból való vagyok. Görögországban, majd rövid ideig Magyarországon laktam. A szüleim itt Angliában haltak meg, mikor 18 éves voltam. Szinte semmim sem volt, de felszökve egy vonatra elindultam a nagyvilágba. Útközben pedig elkapott egy vámpír, s hát lettem, ami lettem. Közel 1500 éves vagyok.
-Sajnálom a szüleid.......
-Köszönöm a részvétet. Veled pedig pusztán a vacsoragondomat akartam megoldani. Most bocsánatot is kérek tőled, ha megijesztettelek. Megérdemeltem volna a halált.
-Ugyan, csupán nem akartál meghalni az éhségtől. Nem történt semmi. És hogyan tovább? Hová tartasz? Hol fogsz megszállni?
-Még nem igazán tudom, de úgy terveztem, hogy valahol kiveszek egy szobát. Nem ismerem még a várost, így nem tehetek egyebet.
-Ha nem eszel meg, itt maradhatsz az Ébredés alatt. A többit meg majd holnap elintézzük. Jó lesz neked?

Eric hirtelen felkapta a fejét, s csillogó szemekkel nézett rám.
-Nem hittem volna, hogy kapok egy olyantól alvóhelyet, akivel végezni akartam.
-Mindenkinek kijár még egy bizonyítási lehetőség. De vigyázz, mert ha mégis ellenem kelnél, kegyetlenül megtorolnák!
-Nem fogsz bennem csalódni, ígérem.
-Jó, jó hagyjuk inkább az ígéreteket. Mindjárt hozok ágyneműt, s paplant, mert itt fogsz aludni. Jó lesz?
-Mernék ellenezni bármit is?
-Merhetnél, de akkor kicsuknálak a teraszra.
-Oh...
-Holnap pedig elkísérlek valami új ruhát vásárolni, mert így mégsem mehetsz a herceg elé- dünnyögtem, miközben a garnitúrát kerestem.
-A herceghez megyünk??- akadt meg a torkán a szó.

Nem figyeltem igazán rá, mert elvoltam foglalva az ágyazással, de a szünet kicsit meglepett. Biztosan csak ivott, azért volt ilyen.
-Aham. Jó szokás nálunk, sőt, kötelező, hogy a városban vendégeskedő illetőleg letelepült vámpírok bejelentkezzenek a város hercegéhez, s engedélyt kérjen a vadászati lehetőségére- mondtam aztán oktatólag.
A falfehér Eric- nem mintha nem lenne így is fehér,- nyelt egyet, majd vicces próbálkozásként megpróbálta palástolni aggodalmát, rémületét:
-Mi van, te megtanultad kívülről a tövénycikkeket?
-Vicces.....így ni. Remélem kényelm.....-nem tudtam befejezni, mert megláttam a sápadt férfit, s azt hittem menten összeesik.- Gyere, gyorsan feküdj le, mert alig állsz a lábadon!

Gondosan betakartam (amúgy nem tudom miért jött rám ez mérhetetlen gondoskodás akkor), az asztalra is odakészítettem neki egy kis vért, ha netán éhes lenne. Mire a konyhából visszaértem, már mély álomba zuhant. Lábujjhegyen tettem le a poharat az üvegasztalra, s felegyesedve végig néztem rajta. Olyan békésnek, ártatlannak tűnt, mintha nem is vámpír volna, hanem egy hamvas ifjú.
-Istenek kegyeltje vagy......angyalok vigyázzák életed.- duruzsoltam amúgy csak magamnak.- Ki vagy te valójában?
Gyorsan behúztam a függönyöket, s még egyszer végignézve a szoba minden szegletén, én is bevonultam szobámba, hogy álomra hajthassam fejem.