Egy vámpír élete-IV.

- Nem megy! Nem igaz!- morogtam félhangosan, miközben felültem az ágyamban. –Már rég elmúlt éjjel fél 12 és én még ébren vagyok. Hihetetlen......... pedig holnap lesz a bál! Muszály pihennem.
Hiába próbáltam meg álomba szenderedni, csak forgolódás és hánykolódás lett belőle. Kínomban már az ablakot néztem. A függöny helytelenül volt behúzva, így a végénél kilehetett látni a szabadba. Láttam a szemben levő fa körvonalait, lombját, amint a szél játszadozik vele.

Hiába próbáltam meg másra gondolni, tétlenségem már a tetőfokára hágott. Így gondolatomnál fogva felvettem köntösömet, lábbelimet, és elindultam a konyhafelé. Nem akartam senkit sem felébreszteni, így lábujjhegyen osontam. A lépcsőnél sajnos nem szegődött mellém a szerencse, mivel haladásom alatt állandóan megreccsentek a fokok.
Az egyik félig nyitott ajtóban fény gyúlt, s egy álmos fej bukkant elő rajta.
-Kisasszony, miért nem tetszik aludni?- kérdezte a cseléd, majd ásított egyet.
-Csak egy kis vízért jöttem.....
-Ó, miért nem szólt, felvittem volna!
-Nekem is van lábam, meg tudom tenni ezt a kis távot. Menjen inkább vissza és feküdjön le. Holnap úgyis szükségem lesz magára.

Nem szólt semmit, csak meghajolt és már ment is vissza. Mozgása nehézkes volt, olyan, mint egy valóban fáradt emberé. Mit is vártam volna éjfélkor? A konyhába érve kerestem egy poharat, s megtöltöttem vízzel. Jóízűen megittam, majd újra megtöltve elindultam vissza a szobámba. Ám a hallba érve furcsa hang ütötte meg a fülem: mintha valaki kopogna. Egy pillanatra megálltam, hogy megtudhassam, honnan jön ez a zaj. Kicsit rémülten az ajtó felé tekintettem, de nem törődve vele elindultam a lépcső irányába. Tépelődtem magamban, hogy megnézzem-e ki lehet az.
-Ha ugyebár betolakodó lenne, akkor Jakon nem engedte volna be, különben is: itt van a segítség egy karnyújtásnyira......

Lassan, bizonytalan léptekkel elindultam a bejárat felé. Útközben letettem a poharat a hall közepén álló asztalra. Mikor odaértem neki támaszkodtam az ajtónak, s halkan elfordítottam az ajtóban a kulcsot. Nagy levegőt vettem, majd kitártam. Nem is tudom igazából, hogy mit vártam, meglehet még a legrosszabbra is felkészültem. Ehelyett nem volt ott semmi sem, csupán a hűvös levegő tódult be. Megkönnyebbülve kiléptem, hogy megbizonyosodjak igazamról, s ezután már csak a magyarázatot kerestem. Arra sem kellett sokat várni, mivel megfordulásom után már meg is pillantottam, a kopogtatót. Elmosolyodtam, és alig hallhatóan nevetni kezdtem saját félénkségemen. Csak a szél űzött velem egy bolondos tréfát. Visszazártam az ajtót, majd megindultam a szobám felé.

A visszafelé úton végig követtem az elvem, miszerint ne csapjak zajt. Érdekes módon most még a lépcsőfokok hangját sem hallottam.
A kis kaland során már el is sikerült álmosodnom, és alig vártam, hogy belebújhassak a pihe-puha ágyacskámba. Mikor beléptem, friss, hűsítő levegő fogadott. Rögtön megláttam, hogy az ablak tárva-nyitva áll, s a függöny lebeg.
-Biztosan csak rosszul van becsukva az ablak, vagy a cseléd feljött és kinyitotta.
Odamentem, hogy becsukjam de valamin megakadt a szemem. A terasz egyik pillérjén volt egy piros tárgy. Nem láttam pontosan, mi lehet az, ezért kiléptem a kövezetre. Kicsit fújt a szél, ezért összébb húztam magamon a köntösömet. Izgatottan mentem a pillérhez. Oda érve egy piros rózsát találtam. A szárán egy fekete selyem szalag volt gondosan átkötve. Lehunytam a szemem, s beszívtam a virág illatát, melyen érzett, hogy friss. Nem rég vágták le valahonnan. Szemem visszatévedt a pillérre. Volt ott még valami, méghozzá egy levél. Hófehér borítékba volt beletéve, s még a régi korok mintájára vörös viaszos pecsétet is nyomtak rá. Mindig is odavoltam ezekért a dolgokért, nem szívesen bár, de mégis feltörtem. Hihetetlenül kíváncsi voltam, vajon mit írhattak rá. Első pillantásra elég rövidnek tetszett, de nem a mennyiség a fontos, hanem a tartalom...... Mohón olvasni kezdtem a cikornyás betűket:
,,Remélem kegyed is eljön a bálra, így lehetőségünk nyílna hosszabb társalgásra is. Hódolattal: M. R.”

Mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Legszívesebben ugrándoztam volna örömömben.
-Holnap! Találkozok vele! Mennyire vártam már ezt a pillanatot!
Újra és újra elolvastam a tintával írott levelet. Nem tudtam szinte elhinni, hogy megtörtént ez. Mérhetetlen boldogság tört rám. Így állhattam ott vagy egy órán keresztül, mikor is magamhoz tértem eme révületemből. Visszasiettem a szobába kezemben az ,,értékekkel”, s még mielőtt becsuktam volna az ablakajtót, körbenéztem.
Minden nyugodt volt, és csendes. Semmi jelét nem láttam, hogy bárki is járhatott volna itt. Az ágyamba lefeküdve jól eső fáradság tört rám. Egyre nehezebben tudtam már pislogni, mígnem álomba szunnyadtam. Sokáig húztam az időt az elalvással, már szinte hajnalodott is.
Pár óra múlva már a nap első sugarai megpróbáltak maguknak utat törni az égen, hogy fényt adjanak a világnak. Minden éledezni kezdett: a fák lombjai, a virágok, az állatok. A hajnali pára jelei még ott voltak a bokrok levelein, a fűn, mindenen. A reggel hangjába emberek vidám beszéde, madarak csicsergése keveredett.

A szobámban a komor sötétség kezdett oszlani, mindinkább világosság támadt. Beszűrődtek a szolgálók hangjai is, ugyanis a házban is elkezdődött az élet. A cselédség már régen talpon volt, hogy apám segítségére legyenek a csomagolásban. Csak úgy sürögtek-forogtak. Cipőkopogások zaja hallatszódott be, melyektől előbb-utóbb felébredtem. Jó kedvem volt, a tegnap este eseményei még élénken bennem éltek.

Felültem, majd kinyújtóztattam tagjaimat. A madárcsicsergéstől kedvet kaptam az ablaknyitáshoz. El is húztam a függönyt, majd kitártam. A szobát fényesség öntötte el, a hangok csak úgy törtek be. Elnéztem a távoli hegyeket, a parkban nyíló virágok kelyheit, az éppen akkor begördülő kocsi szépen lefestett külsejét. Jobban kihajoltam, hogy kinézhessek, mi is történik. Mindenki a pakolásban segédkezett. A komornyik pakolta fel a hintóra a csomagokat, furcsamód még apám is segédkezett. Soha nem láttam még ilyet tőle, mondhatni szokatlan volt. Egy finoman öltözött úriember.......segédkezik ilyenben........ Elmosolyodtam a látottakon. Mintha tapasztalt kocsi hajtóval állnánk szemben, úgy rögzítette a csomagokat. Lassacskán már minden felkerült a hintóra, csupán a helyreigazítást kellett még elvégezni.

A hintótól mindenki eltávolodott, s elégedetten törölgették homlokukat az emberek. Kicsit elkalandoztam a gondolataimmal, mikor is egy hang szólt hozzám:
-Jenitácska! Te már ébren vagy?
-Igen, nem tudtam igazából aludni tovább.
-Csak nem vagy izgatott a bál miatt?
-Én? Ugyan! Ez is olyan, mint a többi.- hazudtam szinte már hihetetlenül. Már ha csak abba belegondoltam, hogy ős is ott lesz..... hú.
-Ez nem jól áll itt!- mondta apa, s elkezdte cibálni az egyik rögzítő zsinórt.
Ez a mozdulata nekem túl mesterkélt volt, talán azért mert szerette volna megmutatni, hogy ő ilyenekre is képes.
-Ne! Az még nincs rögzítve!- kiabálták többen is, már rohanva a kocsihoz.
Késő volt. Az egyik hatalmas utazóládát lerántotta egyenesen magára, s ő eszméletét vesztve elterült a földön.
-Uramisten! Apa!- sikkantottam fel rémületemben, s már futottam is az ajtó felé.- Valaki, segítséget!
Mindenki, aki eddig a szobákban volt kijött, hogy mégis mi folyik itt. A lépcsőfokokat szinte már nem is léptem, hanem repültem őket. Odaérkezésemkor már felemelve hozták be a házba.
-Erre!- intettem nekik, s a szalonba vezettem őket.
A kanapéra fektették, s párnákat helyeztünk a fejéhez.
-Miss Egelloc! Kérem, hivassa ki az orvost, de tüstént!
-Igenis.- s elsietett a cseléd.

Közben előkerült a konyhából némi jég, amivel vissza tudtam szorítani a fején lévő púpot. Vizes borogatással mostam az arcát, mire éledezni kezdett. Először csak mimikája tanúskodott minderről, majd a szemét is kitudta nyitni. Szegényke, csak foltokat látott, majd látása egyre élesedett.
-Jenna.......
-Itt vagyok, nyugodj meg!
-Mi történt?
-Nagy ütés érte a fejed, s te elájultál.
-Ahajajj! De fáj a fejecském!- mosolyodott el.
-Nem is vagy te olyan rosszul!- pimaszkodtam vele.
Ekkor lépett be a doktor. Fekete ruhát viselt, s megszokott táskáját is magával hozta. Letette a kanapé mellett álló kicsike asztalra, majd hozzám lépett. Készségesen átadtam a helyemet, majd csendesen figyeltem őket.
-Mr. Castle! Mit hallok? Ön beteg?- próbált meg tréfálkodni.
-Miért, nem lehetek az? Különben is! Ez nem betegség Mr. Froin. Csupán egy szerencsétlen baleset áldozata lettem.

Gyanúsan nézett az orvos apámra, majd rám sandított, s a tekintetéből szinte olvasni tudtam: ugyan, pont ő, akit mindentől óvnak? Mosolyra húztam a számat, s bólintottam egyet. A továbbiakban végzett a doktor néhány vizsgálatot, majd pihenésre ítélve a beteget, a szobájába kísérték.
-Köszönöm, hogy ide fáradt.- kezdtem bele.
-Igazán nincs mit, ez a dolgom. Azonban kisasszony, tudnia kell valamit: a ma esti bankettról lemondhatnak. Legalábbis a Lord.
Tágra nyitott szemekkel néztem az őszülő emberkére.
-Nem igaz..........lesz még valami a mai napon?- gondoltam magamban.
-Tudom, hogy már jó előre elterveztek mindent, de most mégis muszály lesz mindent megváltoztatni.
-Természetesen megértem, és készséges vagyok mindent elkövetni ez érdekében.

Mivel elbeszélgettük az időt, már indulásra volt kényszerítve a doktor úr. Felvette a kabátját, majd elindultunk az ajtó fele.
-Ám még mielőtt elfelejteném: meg ne forduljon a fejében, hogy nem megy el!
Most minek kellett mondania...........már éppen ezen gondolkodtam. Hiába, a doktorok úgy látszik, még a fejbe is belátnak.
-Természetesen elmegyek, döntésem változatlan. Tudja egy ígéretem fűz......
-Tudod, tudom. Hallottam. Higgye el nekem, nem fogja megbánni.
-Majd meglátjuk. Még egyszer köszönöm a segítséget! Hirsch!- kiáltottam el magam.
-Igen is hölgyem?
-Kérem, kísérje ki az urat a hintójához.
-Parancsára.- s már meg is indultak az ajtó fele.
Oda kinn még állt a hintónk, a csomagok alatt roskadozva. Már csak a lovászok fogták be a lovakat a hintóba, hogy minél hamarabb indulásra készen legyenek. Nem is tudom......olyan jó érzés volt őket nézni.......ám ennek varázsa elmúlt egy óvatlan pillanatban. Az egyik lovászfiú éppen az ajtó előtt haladt el, mikor is bepillantott. Mosolygása ébresztett rá arra, hogy egy szál köntösben vagyok. Elpirulva s mosolyogva mentem fel a lépcsőn, miközben még jobban összehúztam magamon. Még nem is öltöztem fel............még nem is reggeliztem............még nem is.........nem is teszek egyáltalán semmit! Az indulás is itt van már, s én még.............inkább hagyjuk.
- Jenna, igyekezz már a reggelihez!- hallottam egy hangot a lépcső tetejéről.
Édesanyám volt az. Gyönyörű, fodrozott ruhában volt, amit aranyszegélyekkel díszítettek.
- Gyerünk, gyerünk kicsim! Igyekezz!- pirított rám.

Nem is szóltam már semmit, csak tettem a dolgom. Öltözködésnél szükségem volt segítségre így egy szolgálólányt is felhívattam a szobámba. Éppen a fűzőbe próbáltam meg beleférni, mikor is egy erős húzás miatt a fűző kötője elszakadt. A lendülettől hátratántorodott a lányka, s éppen hogy csak megbírt kapaszkodni valamiben. Mindketten némán egymásra néztünk, s hangos kacagásba kezdtünk. Ennél rosszabb már biztos hogy nem lehet!
Nagyon vártam már, hogy úton lehessek, magam mögött hagyva ezt a megkavart reggelt.