Egy új élet kezdete

Ugyanolyan napnak indult, mint a többi… Éppen két hete szakítottam a barátommal, mégsem éreztem úgy, hogy el lennék keseredve, sőt! Mintha szebben sütött volna a nap, kivirult volna a világ, és vele együtt én is. Jobban ízlett a vasárnapi krumplifőzelék, és attól eltekintve, hogy kicsit fáradékonyabb voltam a kelleténél, határozottan boldognak éreztem magam. Este, amikor lefeküdtem, valami azt súgta, nem ártana egy terhességi tesztet vásárolnom. Nem tudom miért, hogyan jutott ez eszembe, egyszerűen csak úgy jött…

Alig bírtam aludni, olyan izgatott lettem a gondolattól, hogy esetleg már nem vagyok egyedül, és lehet, hogy holnaptól megváltozik az egész életem. Egész éjjel forgolódtam, terveztem a jövőt, úgy éreztem, nem bírom kivárni, amíg reggel lesz, és megbizonyosodhatok végre arról, hogy most akkor mi is van.

Reggel nyúzottan, karikás szemmel ébredtem, már képtelennek tartottam az ötletet, ami este úgy lázba hozott. Tettem-vettem a dolgomat, már szinte meg is feledkeztem róla, amikor hirtelen belém vágott a gondolat; hátha mégis… Lerohantam a patikába és megvásároltam a tesztet, úgy éreztem az életem forog kockán az alatt az öt perc alatt, amíg megbizonyosodhattam róla; pozitív. Ridegnek tűnt ez a szó, valami jeges félelem kúszott végig a testemen, most, hogy bizonyosságot szereztem, teljesen úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Nem tudtam, mitévő legyek, kinek szóljak és kinek ne…
Még csak 21 éves vagyok, dörömbölt az agyamban, még nem akarok gyereket, mi lesz most velem, hogy fogom felnevelni, ráadásul egyedül?! Teljesen összeroppantam, sápadt arccal közöltem anyuval a hírt. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, rezzenetlenül meredt maga elé. Tanácstalanul néztük egymást, egyikünk sem szólt. Mit is lehetne ilyenkor mondani? Szó nélkül ment el dolgozni, és én magamra maradtam evvel a súlyos problémával. Most éreztem először úgy, hogy felnőtt vagyok. Vége mindennek. Teljesen meg kell változnom, nehéz döntést kell hoznom, a lehető legjobbat. Most aztán tényleg nem bírtam aludni egy percet se, egész éjjel virrasztottam, és gondolkoztam, vajon mit tegyek.
Arra a döntésre jutottam, mindenképpen közölnöm kell a leendő apukával a „jó hírt”. Képtelennek tartottam még a gondolatot is, hogy anya leszek, éppen ezért mellbevágott az öröm, amivel ezt a tényt fogadta. Igaz boldogság tükröződött az arcán, és ebben a pillanatban valahogy én is másként kezdtem látni a jövőt, ami rám várt. Természetes volt, hogy kibékülünk, magától értetődőnek tűnt, nem is gondolkoztunk rajta. Hirtelen mindenről megfeledkeztünk, csak az új élet jelenlétével foglalkoztunk, ami egyelőre még csak a hasamban volt. Rögtön visszaköltözött hozzám, és úszkáltunk a gyermekvárás boldog óráiban. Egy ideig…

Aztán gyorsan kiütköztek azok az ellentétek, ami miatt tulajdonképpen már különváltak az útjaink. Egyre kevésbé bírtuk elviselni egymást, de egyikünk sem tudta végérvényesen lezárni ezt a kapcsolatot. A születendő baba miatt kötelességünknek éreztük, hogy együtt maradjunk, hiszen immár egy családot alkottunk. Napról-napra rosszabbra fordult a helyzet, egyre sűrűbben veszekedtünk, a gyakori rosszulléteim miatt egyre ingerültebb, csalódottabb és elégedetlenebb lettem. Nem volt kedvem felkelni, gyengének éreztem magam, és már egyáltalán nem voltam boldog… Ezért természetesen a páromat okoltam, és már a látványát is nehezen bírtam elviselni. Így ment ez három hónapig, amikor egy vasalatlan ing végre feltette az i-re a pontot.

Este tíz óra lehetett, amikor észbe kapott, hogy nem készítette ki másnapra a ruháit. A kimosott inge gyűrötten lógott a vállfán, talán olyan gyűrött volt, mint amilyennek én éreztem magam… Émelygett a gyomrom, fájt a fejem, és éppen igyekeztem nem gondolni semmire, amikor rám förmedt, hogy azonnal vasaljam le az ingét, mert reggel dolgozni megy. A hangsúly, amivel ezt kiejtette, pengeként hasított a szívembe. Szó nélkül hagytam ott az inggel együtt, és sírva vonultam el lefeküdni.
Hallottam, ahogyan csapkod, (nem boldogult a vasalódeszkával), és szitkozódik. Éreztem, hogy szinte semmi nem köt már ehhez az emberhez, és fájdalmas volt a gondolat, hogy éppen az ő gyermeke fejlődik bennem. Igazságtalannak éreztem a sorsot, és nem is mertem belegondolni, vajon mi lesz, ha megszületik a baba? Hiszen egy picinek sok szeretetre, nyugodt családi légkörre van szüksége, nem gyűlölködő apára és anyára. Az a gondolat sem tetszett, hogy esetleg apa nélkül kell majd felnőnie, bár mégis csak ez a megoldás volt a legkézenfekvőbb…
Idáig jutottam a gondolataimban, amikor arra lettem figyelmes, hogy külön ágyazott meg magának…

Másnap menetrendszerűen elment dolgozni, végre volt egy kis időm, hogy egyedül szembenézzek a problémákkal. Kötelességemnek éreztem, hogy megpróbáljam helyrehozni a kapcsolatunkat, még egy esélyt adjak magunknak. Elhatároztam, hogy kedves leszek vele, megpróbálom teljesíteni a kéréseit, és megkérem, kössünk békét. Már teljesen beleéltem magam a tervbe, amikor hallottam, hogy csapódik az ajtó. Megérkezett. Nem köszönt, egyenesen a ruhásszekrény felé vette az irányt, és komótosan elkezdte szatyorba hajtogatni a dolgait. A döbbenettől először még hang sem jött ki a torkomon… Fél óra telhetett el, mire végre meg bírtam tőle kérdezni;
Hová mész?
Elköltözöm. – jött a tömör válasz.
Így ért véget a kapcsolatunk.

Az élet megy tovább…

Teltek, múltak a napok, és kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy óriási hibát követtem el. Fiatal vagyok, nincs önálló lakásom, keresetem és egyedül maradtam a bizonytalanságban.

Tudtam, hogy anyura mindig számíthatok, mégis emésztett a lelkiismeret furdalás, mekkora terhet tettem az ő vállára is. Nem tudott felhőtlenül örülni az unokájának, hiszen nem voltak meg azok a körülmények, amelyek ilyen esetben szükségesek ahhoz, hogy kényelmesen, hátradőlve várjuk az új élet érkezését. 74 éves nagypapámmal laktam egy apró lakásban, elképzelhetetlen volt, hogy ide szülessen a pici. Haragudtam magamra, haragudtam az apjára, és haragudtam az egész világra, pedig tulajdonképpen én voltam mindenért a felelős. Egyre rosszabb lelkiállapotban voltam, amikor egy szép napon halvány jelet adott magáról az a parányi kis lény, aki fenekestől felforgatta az életemet. Először éreztem az anyai szeretet halvány hullámát végigsöpörni magamon, és gyengéden helyeztem a hasamra a kezemet. Egy pillanat volt az egész, mégis hatalmas erőt merítettem ebből a néma „kommunikálásból”. Hirtelen megvilágosodtam. Semmi sem lehet fontosabb annál, hogy a pici egészséges legyen, és szeretet vegye körül, ha majd megérkezik, születtek rosszabb körülmények közé is már gyerekek, mégis boldogságban nőttek fel.

Megnyugodtam, és ettől a perctől kezdve nem idegeskedtem, nem rágódtam a jövőn, egyre mélyebbre ástam magam a különböző baba-mama könyvekbe, mindent elolvastam, amiről azt gondoltam, tanulhatok belőle valamit. Rendszeresen jártam az orvosi vizsgálatokra, egyre gömbölyűbb lett a pocakom, én, pedig kezdtem békét kötni magammal. Biztos nem én vagyok az első és az utolsó sem, aki egyedül vállal gyereket. Kezdtem kihízni a ruháimat, rengeteg sétáltam, és megtanultam felszabadultan nevetni, örülni minden apróságnak, minden kedves szónak, tanácsnak vagy éppen a felém áradó szeretetnek. Gépíróként dolgoztam egy szerkesztőségnél, ahol nagyon jó légkör vett körül, és még a munka is kellemesen hatott rám. Kezdett minden rendeződni, amikor egy reggel megcsörrent a telefon. Ő volt az…

Nagyot dobbant a szívem, amikor meghallottam a hangját. Nem tudom miért, talán az állapotomból fakadó túlzott érzékenység miatt, talán még mindig nem volt közömbös számomra valahol legbelül. Viccesen kérdezte, egyben vagyok-e még, de kényszeredettre sikerült a hangja. Zavart csend következett, az idegességtől megint elkezdett émelyegni a gyomrom, pedig már hetekkel ezelőtt elmúltak a reggeli rosszulléteim.
Találkozhatnánk? – kérdezte halkan.
- Nem tudom mi értelme lenne.- mondtam, és egyre erősebben szorítottam a telefont.
- Látni szeretnélek, mindjárt ott vagyok.- mondta, és választ sem várva megszakította a beszélgetést.
- Ezzel a hívással kezdődött el egy olyan kapcsolat közöttünk, amit a mai napig nem tudnék minek nevezni. Nem voltunk egy pár, nem haragudtunk egymásra, tehát ellenségek sem voltunk, a barátságnál azonban mégis erősebbek voltak a szálak, amik összekötöttek minket. Rendszeresen találkoztunk, sétálni mentünk, beszélgettünk, volt hogy ott is aludt nálunk, de a három lépés távolság mindig megmaradt közöttünk. Soha egyikünk sem utalt rá, hogy lehetne ebből valami több, azt hiszem mind a ketten ráébredtünk arra, hogy nem illünk össze, és kár volna egy könnyelmű kibéküléssel elrontani ezt a kapcsolatot, hiszen egy-két héten belül újra összevesznénk, és talán soha többé nem találkoznánk.

Úgy tűnt, lassan minden jóra fordul, sorra kaptuk ajándékba a különböző babaruhákat, a szomszédtól kezdve a kolléganőkig mindenki kedveskedett valami aprósággal. Anyunak sikerült megspórolnia annyi pénzt, hogy mindent meg tudjunk venni, ami elengedhetetlenül szükséges. Megkezdődött a boldog vásárlás időszaka, ami az egyik legszebb emlékként él bennem még a mai napig is. Amikor először fogtam a kezembe az első rugdalózót, amit én választottam Neki, a vastag puha takarót, amellyel képzeletben már ezerszer megóvtam a hidegtől, és azt a parányi kis zoknit, ami akár tízszer is elfért volna a tenyeremben. Vártam, boldogan, izgatottan, türelmetlenül…

A lakásprobléma is „megoldódott”, 5 hónapos terhes voltam, amikor anyu átengedte nekem az albérletét, tulajdonképpen helyet cseréltünk. Egymással szemben van az otthonunk, így közel maradtunk egymáshoz, és nem éreztem magam egyedül. Szép lassan berendezkedtem, színes lufikat festettem a falra, hatalmas Micimackó falvédőket vásároltam, és egyre jobban éreztem magam ebben a kis baba kuckóban, amit én alakítottam ki. A kiságy össze volt szerelve, felette a gyönyörű égszínkék baldachin, már csak a baba hiányzott belőle. Valahogy biztos voltam benne, hogy kisfiam lesz, és mivel kedvenc színem a kék, ez dominált az egész lakásban. Már választottam nevet is, a Richárd állt a szívemhez a legközelebb, nem tudom miért pont ez, de már kiskorom óta tudtam, ha fiam lesz, így fogják hívni.

Elégedett voltam mindennel, csak a meg növekedett súlyfeleslegemmel nem… Úgy éreztem magam, mint egy kisebb fajta tehén, és az önbizalmam bizony nagyon megcsappant. Az orvosom diétára fogott, pedig közeledett a karácsony, és nekem egyre nagyobb étvágyam lett a töltött káposzta és a bejgli gondolatára. Tény és való; rengeteget ettem. 58 kg volt az eredeti testsúlyom, most pedig már 75!-öt nyomtam, és még hátravolt 4 hónap. Állandóan bedagadt a bokám, fájt mindenem, és napról-napra rosszabbul éreztem magam, de ha nem ettem rögtön szédülés fogott el, és ájulás környékezett.

1 hónap elteltével újabb 4 kg-ot sikerült magamra szednem, és fizikailag egyre rosszabbul éreztem magam. Annyira fájt a hátam, hogy éjszaka alig bírtam egyik oldalamról a másikra fordulni. A hasam hatalmas lett, mintha ikreket vártam volna. Közeledett az újabb ultrahang időpontja, és én izgatottan készültem erre a napra. Kicsit tartottam az orvosom szigorától (a plusz kg-ok miatt), de már nagyon szerettem volna „látni” a kicsit.
Ezen a napon ért a terhességem alatti egyik legnagyobb meglepetés; Nem kisfiút várok, hanem kislányt.

Várni, várni, várni….

Mindenki megdöbbent a hír hallatára, eleinte nem is tudtuk felfogni hogy kislány lesz. Nem mintha nem örültünk volna neki, csak mindenki kisfiúra gondolt, ezért nagy volt a meglepetés. Rögtön tudtam; Bernadettnek fogom hívni. Ettől kezdve Ricsi baba helyett Betti babának szólítottam, és próbáltam elképzelni, hogyan fog kinézni, vajon kire fog hasonlítani?

Semmilyen kép nem lebegett a szemem előtt róla, egyszerűen halvány fogalmam sem volt, milyen színű lesz a haja, a szeme? Egyre nehezebb volt elképzelni, hogy egy élő kisember rugdossa a pocakomat belülről, akit néhány hónapon belül a kezemben fogok tartani. Szép lassan kezdtek előtörni belőlem újra a negatív gondolatok (nem tehetek róla, ilyen vagyok), honnan fogom tudni, mit tegyek ha sír, ha beteg, ha fáj valamije? Anyu éjszaka dolgozott, és tudtam hogy a bajok mindig éjszaka kezdődnek. Mi lesz velem? Honnan fogok mindent megtanulni? Nem fogok-e valamit végérvényesen elrontani a nevelésében? Tele voltam kérdéssel, tanácstalansággal, és egyre inkább félni kezdtem a szüléstől, és attól ami utána következik.

Megint kezdtem boldogtalannak érezni magam, és mindenen sírva fakadtam. Barátság ide vagy oda, mégiscsak lányanya lesz belőlem. Összeszorult a torkom, ha sétáló párt láttam, amint büszkén tolják a babakocsit, benne az aprósággal, akit ketten közösen vállaltak. Miért pont velem fordult ez elő? - tépelődtem magamban.
Tél volt, a világban és a lelkemben egyaránt.
Nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy mostantól csak saját magamra számíthatok. Már nem bírtam dolgozni, annyira fájt a hátam, éjjel nem bírtam aludni, nem volt türelmem hogy egy tv-műsort megnézzek. Állandóan unatkoztam, nem tudtam magammal mit kezdeni. És eközben folyamatosan ettem! Ettem, ha szomorú voltam, ettem ha egyedül éreztem magam, ettem éjjel, nappal, és egyre kövérebb lettem. Már 82 kg-ot mutatott a mérleg, de nem bírtam rávenni magam a diétára. Az összes kismama kertésznadrágot kihíztam, amit a nővéremtől örököltem, és nem volt kedvem kimozdulni a lakásból. Így ment ez napokon, heteken keresztül, csak vártam, vártam hogy végre eljöjjön a nagy nap, de ólomlábakon járt az idő. Egyfolytában a naptárt nézegettem, a napokat számolgattam, türelmetlenül, ingerülten, vajon mikor leszek már túl rajta.

Áldott állapot? Egyszerűen nem tudtam elképzelni, más hogyan tudja élvezni a terhességét?! Megfogadtam, csak ennek legyen vége, és soha többet nem leszek terhes! Minden éjjel a fájásokat véltem érezni, pedig csak a fejem fájt a türelmetlenségtől, amivel nem tudtam mit kezdeni. Reszkettem a szüléstől, és mégis mindennél jobban vártam, hogy végre túl legyek rajta. Ezerszer elképzeltem, milyen lesz ha majd karomban tartom végre a babát, és eltűnik ez a nagy has és súlyfelesleg, ami ennyire megkeseríti az életemet. Nem tudtam felfogni, más hogyan vállal két-három gyereket?! Tényleg ennyire gyenge jellem volnék?

Untam az egész terhességet, a magazinokat, amelyek szerint a nő teljesen kivirul, és újjá születik a várandósság alatt. Úgy éreztem haldoklok, és csak idő kérdése még, meddig bírom ezt tovább. Hétről-hétre nyomon követtem a „szülőszoba” című műsort, és féltékeny voltam mindenkire, aki már megszülte a gyermekét, ugyanakkor rémülten figyeltem a keserves szenvedésüket, amely a vajúdással járt. Már egyáltalán nem tudtam magammal mit kezdeni, amikor ráadásul az influenzába is beleestem. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? - gondoltam magamban - engem minden csapás elér ami a világon létezik? 38 fokos lázzal feküdtem, megmozdulni sem bírtam, de gyógyszert nem vehettem be, mert ártott volna a babának. Liter számra ittam a teát, amitől viszont olyan nyugtalan lett, hogy majdnem kirúgta a bordáimat a helyéről. Majdnem egy hónapig tartott a betegségem, az idegrendszerem ezalatt rendesen meggyengült. (legalábbis én így éreztem)

Nem bírom tovább! - ezzel a gondolattal feküdtem és keltem, mindenkit kikészítettem a nyavalygásommal a környezetemben. Egy biztos; a terhességem nemcsak nekem volt kínszenvedés. Nehezemre esett a vérvétel, éhgyomorra, az nst vizsgálatok, az ultrahang, és minden amiért fel kellett kelnem, vagy meg kellett mozdulnom. Utáltam magamat, és szívem szerint elbújtam volna a világ elől. Hiába vígasztalt anyu, hogy félév és minden olyan lesz mint régen, nem hittem neki. Fájdalommal hajtogattam a régi ruháimat, és biztos voltam benne hogy soha többet nem fogok beleférni a parányinak tűnő farmernadrágokba. A miniatűr kis nyári toppok tovább fájdították a szívemet, és úgy éreztem végleg elveszítettem régi önmagamat. Teljesen el voltam keseredve, amikor újra elbotorkáltam az ultrahangra és vártam a csodát, hogy talán percek kérdése és világra hozhatom a babát. Ehelyett rettenetes hírt kellett hallanom;
A pici nem fordult meg, és jelentős az esélye hogy császármetszéssel kell a világra hoznom.

A nagy nap

Teljesen összeomlottam a hír hallatán, hiszen a szülésből műtét lesz, ráadásul még semmit nem olvastam róla, mire számíthatok, mekkora kockázattal jár, egyáltalán életben maradok-e?

Azonnal összevásároltam mindent, amiben a császármetszésről szó volt, és próbáltam felkészülni erre a szörnyűségre. A család teljesen el volt keseredve, hiába próbáltam megnyugtatni őket, még megfordulhat a baba, igazából én sem igazán hittem benne. Hirtelen mintha gyorsabban teltek volna a napok, mire feleszméltem már az utolsó ultrahangos vizsgálaton voltam a rendelőben.
- Három, három és fél kg körül lehet a pici, kislányoknál ez elég ritka - hallottam az orvosom hangját, aki közölte velem azt is, hogy elment a nyákdugó, ami azért is furcsa, mert első terhességnél nem szoktak előbb szülni a nők. Gyorsan összeegyeztettük újra az időpontokat, és kiderült, hogy egy héttel elszámítottuk a szülés napját.
- Máris írom a papírokat, holnap reggel feltétlenül be kell feküdnie a kórházba!

Majdnem szörnyet haltam az ijedtségtől! Pedig ezt a pillanatot vártam 9 hónapja. Akkor most miért nem örülök? - kérdeztem magamtól, de nem tudtam rá a választ. Anyu olyan izgatott lett, hogy még beszélni is alig tudott. Rögtön elmentünk megvásárolni a kórházba szükséges ruhaneműket, mindenáron mindenből újat akart venni. Lassan az ő öröme rám is átragadt, kezdtem én is boldog lenni, igen ezt akartam, hamarosan túl leszek rajta!
A nővéremnél töltöttem az éjszakát, reggel ő kísért be a kórházba. Segített kipakolni, elrendezte a dolgokat körülöttem, majd magamra hagyott, hiszen várta a munka.
18-a volt, és 23-ára volt megállapítva a nagy esemény. Ehelyett az első vizsgálat után (ami rettenetes volt), közölték velem, hogy holnap elvégzik a műtétet, tulajdonképpen nincs mire várni. Nagyon boldog lettem, bár féltem is, szerettem volna már megismerkedni a kis pocaklakóval. Az jutott eszembe, hátha még szerencsés is vagyok, hogy mindez így alakult. Nem kell végigkínlódnom a vajúdást, és a szülés borzalmait. Kapok egy epidurális érzéstelenítést, és fájdalom nélkül, tíz perc alatt kint lesz a baba.
Hatalmas nyugalom szállt meg, és egész nap átszellemült mosollyal jártam keltem, végre eljött az én időm! Körbetelefonáltam a családot, szóhoz se jutottak a döbbenettől. Már korábban megbeszéltük anyuval, hogy bejön a műtét idejére, de még aznap látni akartak „egyben”. Elhalmoztak finomságokkal, üdítőkkel, jó tanácsokkal, majd mindenki magamra hagyott. Elmentem zuhanyozni, jól szemügyre vettem a pocakomat, és próbáltam elképzelni, hogy holnap ilyenkor már nem lesz ott semmi. Mosolyogva hajtottam álomra a fejemet.

De a hajnali órákban iszonyatos fájdalmakra ébredtem. Alig bírtam felülni az ágyon, annyira görcsölt a hasam, azt hittem menten meghalok. Észrevettem hogy véres a hálóingem, és majdnem elájultam a rémülettől. Elcsoszogtam a nővérszobáig, ahol továbbítottak a szülőszobára. Nem bírtam visszatartani a könnyeimet, a fájdalmak egyre erősebbek lettek, és tudtam hogy az orvosom még nincs itt, mert 7 órára volt bejegyezve a műtét időpontja.
Ismeretlen férfi vizsgált meg, aki azt mondta, azonnal készítsék elő a műtőt. Reszkettem, hogy valami baj van a picivel, alig tudtam beütni a számokat, ahogy hívtam anyut. Azt mondta amilyen gyorsan csak tud, jön. Elfolyt a magzatvíz, és hirtelen felgyorsultak az események. Megkaptam az epidurális érzéstelenítést, amitől minden végtagom elkezdett remegni, egyszerűen nem bírtam abbahagyni.

Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Láttam anyu arcán a rémületet és a félelmet, de bíztatásképpen még egy mosolyt sem tudtam magamból kipréselni. Begurítottak a műtőbe, és innentől kezdve egyetlen emlékem az a kellemetlen fájdalom, amit akkor éreztem amikor kiemelték a babát. Tíz percig tartott az egész, de egy örökkévalóságnak tűnt. Rosszul lettem, megijedtem hogy el fogok ájulni, úgy éreztem nem kapok levegőt, és úrrá lett rajtam a pánik, de mikor meghallottam Őt felsírni, hirtelen minden elmúlt, megszűnt a külvilág létezni, csak Őt láttam anyu karjaiban. Egy pillanat volt az egész, mégis a mai napig fel tudom idézni azt a gyönyörű babaarcot, ahogy nézett rám csodálkozva. Nem sírt.

A nővérek, orvosok körbeállták
- gyere, ezt neked is látnod kell- kiáltották a kollégáknak. 3800 g-mal jött a világra, és olyan dundi volt, hogy rögtön elnevezték Döbröginének. Engem visszatoltak a szobámba, és hamarosan mély álomba merültem, egész nap fel sem keltem, zavaros kába emlékeim vannak arról, amikor néha-néha kinyitottam a szememet. Hol anyu aggódó arcát, hol a büszke apuka vagy éppen a nővérem arcát láttam, de nem tudtam felfogni mi történik körülöttem, annyira a gyógyszer hatása alatt voltam. Este megkértek, hogy próbáljak meg felülni, de olyan fájdalom nyilallt a hasamba, hogy könnybe lábadt a szemem. Félóra eltelt, mire meg tudtam mozdulni, de annyira szédültem hogy rögtön vissza is fektettek. Rettenetesen rosszul voltam, még a fejem sem tisztult ki teljesen a gyógyszerektől, de egyet biztosan tudtam;

Végre megszületett!

Az „első” találkozás

Kábult, mély álomban aludtam a külvilág megszűnt körülöttem létezni. Nem tudtam semmiről, a gyógyszerek teljesen elvarázsoltak, egy pillanatra sem ébredtem fel. Hajnali 4 óra lehetett, amikor valaki gyengéden megrázta a vállamat, és a következőket suttogta; - Anyuka, kihoztam a babát, nagyon nyugtalan volt, lehet hogy Önre vágyik. – kábultan néztem, nem tudtam felfogni a szavak értelmét. Meredten tekintettem a nőre, próbáltam összeszedni a gondolataimat, amikor hirtelen letaglózott a felismerés; hát persze! Megszületett!

Olyan ujjongó boldogságot éreztem, hogy hevesen ki akartam pattanni az ágyból, megfeledkezve a műtéti hegről, amire a hasamba nyilalló éles fájdalom emlékeztetett. - Fel bír állni, vagy tegyem oda maga mellé?- kérdezte a nővér kedvesen. - Természetesen, miért ne tudnék?- mondtam buzgón, és összeszorított fogakkal végre felhúztam magam az ágyon. Mihelyst felültem, átadta nekem az apró csomagot, és én végre először, annyi gyötrelmes várakozás után, kezembe vehettem az én kislányomat. Amikor megérintettem, minden gond, fájdalom elszállt, magamhoz öleltem, és úgy éreztem, én vagyok a világ legszerencsésebb, legboldogabb embere.

Apró kis nyöszörgés jött ki a parányi kis száján, ezért elkezdtem ringatni, és fel alá sétáltam vele a folyosón. Az egész baba olyan volt, mint egy kis gombóc, kis pufók arca piros volt a melegtől, hajacskája koromfekete, először mindenki azt hitte, hogy kínai. Persze csak messziről. A szemecskéi még nem nyíltak ki, és engem elfogott a rémület; csak nincs valami baja, amiről engem nem értesítettek?!
Máris mentem a nővérszobába, hogy megérdeklődjem, mi lehet ennek az oka. Rövid, tömör egyszerű választ kaptam. Ilyen típusú a gyerek. Én ettől egyáltalán nem nyugodtam meg, sőt! Kezdtem bizalmatlanul méregetni az orvosokat és a nővéreket, miután kiderült egy szakkönyvből (egy tucat volt az éjjeliszekrényemben), hogy a kicsinek a szeme ödémás, ami pár napon belül el fog múlni.

Nem tudtam csillapítani a sírását, és eszembe sem jutott, hogy esetleg megpróbáljam megszoptatni, a hölgy pedig nem mondta, így hát úgy vitték vissza, hogy nem is evett szegény. A fáradtság letaglózott, és újra mély álomba merültem. 9-10 óra tájban ébredhettem fel újra, és irigyen figyeltem a szobatársaimat. Mindegyikőjük mellett ott állt a kis kosár, melyben a babájuk békésen szundikált. Azonnal siettem a nővérszobába, az én kislányomat is adják ki, el tudom látni. Kétkedve, bizalmatlanul méregettek, és közölték, hogy a császáros kismamák később kaphatják meg a babájukat. Majdnem sírva fakadtam a csalódottságtól, hirtelen erősnek éreztem magam, és igazságtalannak láttam ezt a helyzetet. Alig vártam hogy anyu jöjjön, rögtön rázúdítottam a problémákat, és hiába mondta, hogy még pihennem kellene, én ragaszkodtam hozzá, hogy kihozzák a babát.

Fél óra múlva már a szobámban volt. Édesdeden aludt, olyan gyönyörű volt, hogy nem bírtam levenni róla a szememet. Amikor felébredt, akkor sem sírt, próbálta kinyitni a kis szemecskéit, szerette volna felfedezni a világot, amely körülvettel. Este, amikor visszahozták a fürdetés után, kissé kinyílt a szeme, és hatalmas rémület fogott el; a pici kancsal volt.
Sírógörcs jött rám, annyira megijedtem, és csak összefüggéstelen szavakkal nagy nehezen tudtam elmondani a nővérnek, hogy mi bajom van. Sajnálkozva mosolygott, mintha én is gyermek lennék, majd vigasztaló hangon elmesélte, hogy az újszülötteknek általában semmilyen végtagjuk nem szimmetrikus, és nem egyforma, így a szeme sem fog így maradni, ez csak egy ideiglenes állapot. Így visszagondolva, már tudom, hogy a szülési depresszió kezdett a hatalmába keríteni, csak akkor még ezt nem ismertem fel.
Túlzottan féltettem, aggódtam érte, egy pillanatig sem tudtam pihenni, állandóan azt néztem jól van-e, lélegzik-e.

El sem tudtam képzelni, hogy hazatérésünk után kettesben maradok evvel a parányi kis lénnyel, és minden felelősség rám hárul, nekem kell ellátnom, ápolnom, ha isten ne adja beteg lesz. Éretlennek, tapasztalatlannak éreztem magam ehhez a rendkívül felelősségteljes feladathoz, és kezdtem egyre kilátástalannak látni a helyzetet, mi lesz ha nem fogom tudni megtanulni, mit, mikor, hogyan és miért kell csinálni? Anyu megígérte hogy kivesz egy hét szabadságot, de akárhogy, akármivel próbált megnyugtatni, nem sikerült neki. Mint utóbb kiderült, a félelmem nem volt teljesen alaptalan.

Otthon, és édes otthon…

Még ma is rossz érzésekkel idézem fel a kórház utáni hazatérést. Iszonyatos fájdalmaim voltak, tele voltam félelemmel, szorongással. Tudtam, hogy egy hét, és magamra maradok a kislányommal, aki mindössze 10 napos lesz addigra.
Édesanyám amíg otthon volt, segített mindent elrendezni körülöttünk, takarított, főzött, vasalta a kisruhákat, nekem "csak" az volt a dolgom, hogy ellássam a kislányomat, aki sajnos hasfájós volt, és megállás nélkül sírt. Hamarosan a ház összes lakójának a tudomására jutott, hogy új jövevény érkezett. Sírt éjjel, sírt nappal, egy kezemen meg tudtam számolni hány órát aludtam 2 nap alatt. Azt hittem nem bírom tovább, hol majd megszakadt a szívem a szánalomtól, amiért fáj valamije, hol megmagyarázhatatlan ingerültség kapott el, amiért nincs időm enni, aludni, ÉLNI.

Amikor úgy éreztem ennél rosszabb már nem lehet, letelt az egy hét, és én arra eszméltem, hogy teljesen egyedül vagyok evvel a sikoltó kis csomaggal, akinek arca vörös a sírástól, apró végtagjai dühödten kalimpálnak, és én nem tudok mihez kezdeni vele. A fürdetés pillanatai voltak a legrémisztőbbek számomra, alig mertem megfogni olyan kicsi volt, reszkettem, hogy elejtem és komoly baj történik. Bizonytalan voltam magamban, az érzéseimben, és egyre sűrűbben tettem fel a kérdést; kellett ez nekem?!
Ma már biztosan tudom, hogy IGEN. Igen, mert nincs nagyobb boldogság annál, mint mikor először vesszük észre a sok átvirrasztott éjszakáért, a sok szenvedésért a gyermekünktől érkező hála első halvány jeleit. Egy apró, elégedett mosoly, miközben a tekintetünk összeakad, egy puha, meleg baba kéz érintése a kezünkön, egy tejszagú kis csoda, aki belőlünk fakadt, és mindörökre hozzánk tartozik.

A második fürdetés alkalmával történhetett, hogy iszonyatosan el kezdett sírni amikor kivettem a kádból, és ahogy lefektettem a pelenkázóra, a végtagjai megdermedtek, a szája tátva volt, és nem mozdult. Szörnyen megijedtem, azonnal hívtam a mentőket. Két napig virrasztottam mellette a kórházban, utána természetesen kiderült hogy nincs semmi baja.
Nehéz heteket, hónapokat éltem át, de akkor is és most is, Ő az első, és az egyetlen, akinek minden mozdulatát lesem. Nem ment egyik napról a másikra, de szépen fokozatosan rájöttem, ráéreztem, mikor mire van szüksége, mi az amit ki akar fejezni. Ez első félév eltelte után rájöttem, hogy szörnyen elhanyagoltam magam. Még mindig rajtam volt tíz kg felesleg, sminkkel egy éve nem találkozott az arcom, a kezem kiszáradt, körmeim töredezettek. Kezdtem depressziós lenni, mivel nem volt társam, aki elhalmozott a szeretetével, esetleg azt füllentette volna hogy így is szép vagyok, szép lassan nehezemre esett a tükörbe nézni. Hiába szerettem volna rátalálni régi önmagamra, nem maradt se időm, se energiám a saját "karbantartásomra".

Főznöm kellett, mosni, takarítani, a babát három óránként megszoptatni, tisztába tenni, napi rendszerességgel játszótérre vinni, hazafelé bevásárolni, éjszaka virrasztani, lassan úgy éreztem hogy lassan maga alá gyűr a sok kötelező, fárasztó, monoton napi robot. Hol volt már az a lány, aki délig aludt, lustálkodott, unottan ásítva felkelt, vékony testére húzta legdivatosabb ruháját, és elsietett a randevúra? Akinek az okozta a legnagyobb fejtörést, melyik filmet válassza ki aznap estére, menjen-e szórakozni vagy inkább maradjon otthon egy jó könyvvel? Akit körül udvaroltak a fiúk, és naponta árasztottak el különböző bókokkal?
Meghalt. Legalábbis egyelőre. Egyszerre sirattam a régi életemet, és örültem az újnak. Ellentmondásos érzelmek kavarogtak bennem, néha úgy éreztem, az is boldogság lenne, ha elmehetnék egy órára sétálni egyedül. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megterhelő egyedülálló anyának lenni, de ha nehezen is, azt hiszem sikerült megbirkóznom a feladattal.

Vége