Egy tündérmese

Megszülettem. Minden ezzel az apró, mégis fontos dologgal kezdődött. Amikor kinyitottam a szemem, először a virágom falát pillantottam meg. Szép sárga színe volt. Azóta is ez a kedvenc színem. Az első ruhám is ilyen színű volt.
A következő, amire emlékszem, a sötétség volt. Nem is volt igazán sötét. A csillagok világítottak, és réten millió kis izzó pont jelezte a tündérek jelenlétét. Mindenhonnan hangokat hallottam. Sugdolózást és nevetést.
Mindent egybevéve jó születésem volt. Kellemes nyári meleg volt, a szél enyhén lengedezett.
Kinyitogattam a szárnyaimat és felröppentem. Nem messze tőlem néhány szintén újszülött tündér próbálgatta szárnyait. Odarepültem hozzájuk, majd elkezdtünk beszélgetni. Így alakultak ki az első barátságok.
A következő pár percet velük töltöttem. Majd a csapatunk egyre nagyobb lett. Amikor már túl nagy volt, kettészakadt. Mindenki elment valamelyikkel. És ez így ment egészen addig, amíg el nem kezdett pirkadni.
A pirkadat meghozta a komolyabb barátságokat és az éhséget. Összeálltunk néhányan, és elkezdtünk ennivaló után kutatni. Egy bokor alján meg is találtuk, amit kerestünk. Egy csomó ruha és bogyó volt felhalmozva. Akkor még nem érdekelt senkit, hogy nem a miénk.




Felöltöztünk, ettünk, majd mentünk játszani. A kedvenc társasági játékunk a csigafuttatás volt. Ebben rengetegen részt vettek. A szervezése egyik játéknak se volt nagy. Igazából csak úgy összeálltunk, és jöttek az ötletek. Így kezdtünk el röpizni is. Én nem szerettem annyira, de a többiek élvezték. Ilyenkor elmentem virágot szedni, aminek a vége mindig az volt, hogy a fiúk megijesztettek, és elvették a virágaimat. Ebből nagy kergetőzés és nevetés lett.
A fiúk egyik kedvenc játéka a bogyódobálás volt. Mi, lányok, ezt nem szerettük annyira, mert utána mindenki olyan maszatos lett, hogy még magunktól is undorodtunk. A bújócska, amit szintén sokat játszottunk, legalább nem volt ennyire undorító. A kedvencem mégis a fáról való leugrálás volt. Ilyenkor egy levelet használtunk ernyőként, hogy ne kelljen a szárnyunkkal lassítani. Élveztem a száguldozást.
Ez volt az egyetlen játék, ami megmaradt a tini korra is. A tini kor a szoros barátságok ideje volt. Az összeverődött csoportokból kisebb és összetartóbb csapatok lettek. Így mentünk el felfedezni a világot. Gyönyörű és félelmetes helyeken egyaránt jártunk.
A csapatból az egyik fiúval egyre többet voltunk kettesben. Szerettem vele lenni. Jó volt vele beszélgetni, és ő mindig figyelmesen hallgatott. A leggyönyörűbb tájakat is vele fedeztem fel. A többiekkel sokszor összefutottunk egy rejtett tavacska partján, és elmeséltük az élményeinket.
A naplemente mindenki számára a legfontosabb időszak volt. Ilyenkor választottuk ki a párunkat. Aki ilyenkor pár nélkül maradt, annak nem lettek utódai. Sajnáltam az ilyen barátaimat.
A hely, ahol a szerelmemmel rájöttünk, hogy mi egy pár vagyunk, egy tenger volt. A naplemente aranyló fénye bevont mindkettőnket, és csillogó árnyékot vetett a földre. Itt csattant el az első csókunk. És utána elszabadult a pokol…
Már jócskán benne jártunk az éjszakába, mire a petéink elég nagyra nőttek ahhoz, hogy keressünk nekik egy virágot, és magukra hagyjuk őket. A megfelelő virág megkeresése nagyon fárasztó volt, mivel minden utódunknak más-más virágot kellett keresnünk. De megérte. Jó volt látni, ahogy a kis világító pontok benépesítik a mezőt. Arra gondoltam, hogy egy napja még én is élettelenül feküdtem egy virágban. Milyen régen is volt…
A napfelkeltéig pihentünk. Utána egy szülői megbeszélést tartottunk a régi barátainkkal. Rájöttünk, hogy az étel, az ital és a ruhák nem termettek ott maguktól. Elkezdünk gyűjtögetni, mivel már tudtuk, hogy nekünk is ez a dolguk. Mindent ugyanúgy tettünk, ahogy velünk történt. A fiatalok nem vettek minket észre, de így is jó érzés volt látni, ahogy növekednek, és olyanokat játszanak, amilyeneket mi is játszottunk.
De ők is felnőttek. És mi is megöregedtünk. Amikor elkezdték felfedezni a világot, mi pihenőbe vonultunk. Újra összejöttek a régi társaságok, de inkább már csak beszélgettünk. Már nem voltunk olyan aktívak, mint régen. Én elkezdtem megírni ezt a kis történetet. Mindenkinek volt valami hasonló műve. Volt, aki festett, vagy verset írt.
Aztán eljött a következő naplemente. Már szürkületkor elkezdtek eltűnni az idősebb barátaink. Tudtuk, hova mentek. És tudtuk, hogy mi is odajutunk. Ha eljön az ideje.
És eljött az én időm is. Tudtam, hova kell mennem. Ezt minden tündér tudja. Velünk születik az utolsó percünk is.
A mező szélén egy félig összedőlt ház állt. Amíg kicsik voltunk, nem mertünk a közelébe menni. Féltünk tőle. Most már inkább tisztelettel közeledtem a ház felé. Az ablakai betörtek, az oldala mohás volt. A fák, mintha félnének tőle, alig nőttek a közelébe. Félelem nélkül szálltam be a félig nyitott ablakon, de még így is elakadt a lélegzetem.
A lemenő nap narancs fénye beesett a koszos ablakon, és vérvörös fénybe vonta a milliónyi halott tündér hófehér csontvázát. A látvány félelmetes volt, de ez volt az utolsó kép, amit láttam.
Odarepültem az egyik ablak peremére, és néztem, ahogy a nap utolsó sugarai is eltűnnek a dombok mögött.