Egy szerelmespár fényképére

Nemrégiben kezembe vettem Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől című klasszikusát. Sosem olvastam, mint ahogyan – néhány novellát leszámítva - nem ismertem a nagy író egyik művét sem. Úgy döntöttem, hogy ideje lerónom tartozásomat a Papa felé.

Főleg a vonaton olvastam a könyvet, munkából hazafelé, és néhány nap alatt kivégeztem. Olvasás közben kissé csalódott voltam. A próza amúgy kitűnő, erőteljes, főleg a leírások, de Frederic és Catherine szerelmes párbeszédeivel nem tudtam mit kezdeni. Valahogy az egész csöpögős volt és valószerűtlen. Fredericet mísznek találtam, a lányt pedig egyszerűen csak butának. Valóban így beszéltek egymással a szerelmesek annak idején? Talán igen, de én valahogy idegennek éreztem „szívem” és „kedvesem” enyelgéseit.

Aztán rájöttem, hogy ezt a regényt azért mégsem lehet egy emancipált kor mércéjével mérni. A történetet olvasva nekem úgy tűnt, hogy a lánynak semmi más vágya nincs, minthogy megfeleljen szeretője minden igényének. Ez a gondolat manapság vérlázítónak számít. Ami meglepett, hogy talán engem sem került el a posztfeminista fertőzés: különben azonnal észrevettem volna, hogy a regényben a férfinek is egyetlen célja, hogy boldoggá tegye a nőt. Unottam olvastam a becézésekben és bókokban tobzódó lapokat. Aztán elgondolkodtam: tulajdonképpen mi is a rossz abban, ha két ember ennyire nyíltan kimutatja egymás felé az érzelmeit?

Köztudott, és mások sokkal többet tudnak róla nálam, hogy Hemingway Agnes von Kurowskyról mintázta Catherine alakját, arról a lányról, aki Olaszországban ápolta őt, miután megsebesült a harcokban. Igazság szerint ez a tény sokkal jobban lekötött, mint maga a regény. Még pontosabban: a borítón lévő fénykép nyűgözött le. Ernestet és Ágnest ábrázolja: az egyenruhában feszítő leendő író dacosan néz a kamera lencséjébe, Agnes pedig kedvesen mosolyog a fehér ápolónői ruhában. A második világháború előtti időkben bizonyosan eszményi párt alkotott két ilyen ember. A férfi azon a képen nagyon férfi, a nő pedig nagyon is nő. Van ebben az összemontírozott felvételben valami kérlelhetetlen szépség. Ez még a magamfajta embert is megérinti, aki vak az egyenruha állítólagos méltóságára.

Nagy szerelem ihlette tehát a nagy regényt, de mi lett a szerelemmel? Véget ért, valamikor, valahogy. Utána olvashatnék, mi történt, de nem tartom fontosnak. Hemingway a húszas évek elején megházasodott, azután elvált, majd mindezt megismételte vagy négyszer. Kidolgozta remek stílusát, novellákat írt, és 1929-ben megjelentette ezt a regényt, amely világhírűvé tette. Nyilván méltán, noha életműve felett kissé eljárt az idő. Nem volt egy polkorrekt ember, az már biztos. Ha valamit elbaszott, azt mondta: ezt elbasztam, nem pedig azt, hogy a dolog elbaszásra került. Hemingway, ha ma élne, a feministák és az állatvédők legrosszabb rémálmait szintén megtestesítené.
Mindezt azonban csak úgy mellékesen jegyeztem meg, nem szándékozva kisiklatni a témát. Egyet nem vonhatok kétségbe: a szavai még mindig ütnek, mondatai, akár a késpengék. Semmi tulajdonképpen, habár, alighanem, ha onnan nézzük. Sorai szikárak és kérlelhetetlenek, olykor egyenesen ridegek. Csak a szív volt forró, amely az íróban dobogott.


Jó regény a Búcsú a fegyverektől. Hiszen végigolvastam.
Csak azok a párbeszédek. Azokat nem tudom megemészteni.
Be kell hogy valljam, magam sosem szólítottam egyetlen barátnőmet sem kedvesemnek, sem szívemnek. Nem vittem nekik ágyba a reggelit, és nem érdeklődtem percenként arról, hogyan érzik magukat. De nem menekültem velük, értük háborús éjszakákon, vérrel borított mezőkön keresztül sem, és főleg nem kockáztattam életükért az életem.
Azt hiszem, ez volt a problémám a Papa könyvével.
Hogy sohasem viselkedtem úgy, mint ő.
Hogy sosem cselekedtem úgy, ahogyan egy férfinek cselekednie kell.
A regény utolsó lapjait a vonaton olvastam ki, odakinn zúgott a hideg októberi szél. Miután becsuktam a könyvet, hosszan meredtem a borítójára. És döbbentem éreztem arcomon a sós nedvességet.
Néztem a nőt, aki édesen mosolyog fehér köpenyében, a nőt, aki több mint harminc évvel túlélte kedvesét. És néztem a férfit, a század egyik legnagyobb íróját, aki köztudottam rettenetesen bánt későbbi feleségeivel, aki a kalandot kergette mindenfelé, gigászi háborút vívott az alkohollal és idővel egyre rosszabb könyveket írt. Ezen a képen még fiatal és borotvált az arca, szemei tiszták és tekintete kemény. Nem kell ahhoz lányregényeket bújó nőnek lennem, hogy feltegyem a kérdést: miért? Miért nem maradtak együtt?
A regényből teljesen világos, hogy a fiatal író mennyire szerette Agnest.
És az is sejthető, hogy Hemingway szerint a világon talán a legnagyobb kincs az igaz szerelem. Más kérdés, hogy óhatatlannak látja, hogy a világ elpusztítsa azt.
Ne feledjük azonban, hogy a regényt jó pár évvel a kapcsolatuk vége után írta. És utólag könnyű dramatizálni az erős érzelmeket.

De ez nem fontos: nem én éltem a helyükben. Engem csak a fakó, megsárgult kép érdekel, rajta egy férfivel és egy nővel, akik egykor, nagyon régen, szerették egymást. Ahogyan nézem őket, tábori kórházakat látok, fáradt katonák, asszonyok tömegét. Hallom az ágyúk dörgését, a haldoklók panaszát, és egy fiú kiáltásait, amellyel kedvesét szólongatja. És felsejlik Ernest és Agnes karcsú alakja a szakadó őszi esőben, ahogyan kéz a kézben állnak egy kastély parkjában, vagy titkon összebújnak egy ágyon, míg odakinn az éjszakai eget villámfénnyel sorozza meg a lövegek tüze.
Ezt látom, amikor a fényképet nézem. Remélem, hogy nagyon boldogok voltak, amíg lehetett.

Miután végeztem a könyvvel, hazamentem, és aludni próbáltam. Sokáig nem jött álom a szememre. Arra gondoltam, vajon Hemingway elfeledte-e valaha is ezt a lányt. Vagy őt látta-e maga előtt hosszú vándorútjának minden egyes napján – ott volt-e Párizs, Amerika és Kuba egén, vagy a vadászkirándulások hajnalain, amikor Afrika látóhatárán a felhők mintha egy asszonyi hajzuhatagot formáltak volna?
De egy kérdés mindennél jobban mozgat.
Agnest látta-e maga előtt, mikor mindennek a végén, saját fejéhez emelte a puskát?