Egy szerelem története 9.

Piton behunyta a szemeit, és várta az elkerülhetetlen véget, mikor a vérfarkas éles agyarai belé fúródnak, és széttépik… micsoda vég, egy Tekergő által kell meghalnia…
De a várt fájdalom nem jött el. Egy szarvas vágtatott felé, agancsaival akadályozva Holdsápot a támadásban. Egy fekete kutya rontott ki az egyik szobából, egy szemvillanással értelmezte a helyzetet, majd néhány jól irányzott harapással, és lökéssel a romos bútorzatú helyiség felé terelte a megvadult állatot. A szarvasbika szép fejével a lépcső felé intett; türelmetlenül toporgott. Piton nem állt meg értetlenkedni, helyette lerohant a lépcsőn, ahogy a szarvas mutatta. A szarvas mutatta?! Nem, az nem lehet…

De nem volt ideje értetlenkedni, amint leért, James Potter rohant utána, és a rejtett átjáró felé tuszkolta. Piton hagyta magát végiglökdösni a járaton, csak akkor szólalt meg, amikor kiértek a fúriafűz alól.
- Potter, mit keresett a Szellemszálláson egy kutya, egy vérfarkas és egy szarvas?!
James idegesen sóhajtott, és lökött egyet a mardekároson.
- Ki mondta, hogy gyere oda?
- Black – acsargott Piton.
James szeme vészjóslóan megvillant. Mérgesen motyogva haladt ellensége mögött, csak a bejárati csarnokba érve kezdett beszélni.
- Semmi közöd hozzá, hogy mit kerestek ott. Megmentettem az életed, ennyi. Tartozol nekem, nem árulhatod el senkinek, ami történt.
Piton máskor üres tekintete teli volt érzelmekkel; düh, félelem, és kíváncsiság uralta a fekete szemeket.
- Rendben. Nem mondom el senkinek, de te se kotyogd ki azt, hogy neked köszönhetem az életem. Mert nem köszönöm meg.
Azzal sarkon fordult, és libegő talárral elviharzott a pincetermek felé.

Lily fáradt-idegesen kanalazta a második adag müzlijét. Hiába várt, James nem érkezett meg fél ötig, azután pedig nem bírta tovább, felment aludni. A szabályszegők még nem érkeztek meg, de a prefektuslány eltökélte: nem teszik zsebre, amit tőle kapnak. Főleg, mivel James nem adott magyarázatot a történtekre. Lily egyrészt mérges volt a fiúkra, másrészt fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mégis mit műveltek a Tekergők.
Mélázásából az érkező Alice csatazaja zökkentette ki. Emmával együtt (aki szintén nagyon fáradtnak tűnt, ismeretlen okokból) felkapta a fejét, majd kérdőre vonta:
- Mire fel ez a nagy vidámság?
Alice ragyogó szemmel nézett rá, majd álmodozó hangon válaszolt:
- Nagyon szerelmes vagyok…
- Eddig is az voltál – kottyantott közbe Emma. Lily csendre intette, és figyelmesen hallgatta a lelkendező Alice-t.
-… és Frank, szóval, azt mondta, egyszer feleségül akar majd venni. Annyira gyönyörűeket mondott nekem, és…
- Ééés? – sürgette Emma. Lily ezúttal befogta a szőke lány száját.
Alice hátrasöpörte hosszú fekete haját, és boldogságtól remegő hanggal folytatta:
- Megkérte a kezem. Igent mondtam.
Emma abbahagyta a megkezdett mozdulatsort (barátnője kezének lefejtése a szájáról), Lily pedig leöntötte magát a maradék reggelijével. Csöpögő, ragacsos talárját figyelemre sem méltatva szólt:
- Alice, tizenöt évesek vagytok.
A lány a fellegekben járt, nem nagyon törődött olyan apróságokkal, mint a saját kora.
- Hát aztán? Nem most fogunk összeházasodni. De ez a gyűrű igazolja sírig tartó, örök szerelmünket.
Emma idegesen forgatta a szemét, majd kézjelekkel adta Lily tudtára, hogy kételkedik Alice épelméjűségében. Barátnője vállat vont, és felfedezte a ruháján díszelgő foltot.
- Hogy az a… - Lily prefektus létére szép sor káromkodást hallatott, majd elrohant a lányvécé felé.
Emma maga elé húzta a süteményes tálcát, majd ő is megszólalt, Alice-nek címezve a mondandóját:
- Legalább nagy az a kő?

James délután két óra körül ébredt. Sirius a mellette levő ágyon még húzta a lóbőrt, Remus még a gyengélkedőn volt, Peter pedig csendesen eszegetett egy kis Mindenízű Drazsét. Mikor meglátta, hogy James felébredt, vidáman intett felé.
- Kellemes délutánt, Ágas! Kettő múlt hét perccel.
James a halántékát masszírozta.
- Jól van Remus?
- Igen, voltam nála. Nagyon sápadt, és fáradt, de egész jó kedve van. A Madam azt mondta, holnap reggel kiengedi.
- Akkor jó. – James fáradtan fújta ki a levegőt. – Borzalmas éjszakám volt. Állandóan rémálmok gyötörnek. Mintha figyelmeztetni akarnának valamire.
- Miről szólnak? – érdeklődött Peter homlokráncolva.
A fiú a hajába túrt. „Ösztönös mozdulat - gondolta Peter. - Az édesapja is folyton ezt csinálja.”
- Zavaros, rövid részletek. Zöld villanások, sikolyok… aggasztó. Voldemort megpróbálta maga mellé állatíni a szüleimet, de ők dacolnak vele. A halálfalók erre fenyegetni kezdtek minket, hogy elrabolják Julie-t, felgyújtják a házat, meg csupa ilyesmi. Én leginkább Julie-t féltem. Persze a húgom meg tudja védeni magát, de a halálfalók… velük szemben nem sok esélye lenne. – A kezeibe temette az arcát, nagyot szusszant. – De hagyjuk ezt inkább, nem akarok erre gondolni. Mellesleg más bajom is van. Szerinted Lily mikor fog velem újra szóba állni?
Peter elgondolkodva nézett rá.
- Azután, hogy nem magyarázkodtál neki a kis éjjeli „kalandunkról”? Talán holnap, talán soha.
James a homlokára csapott, és hevesen szitkozódott.
- A rohadt… a francba… - heves támadást intézett az ágy oszlopa ellen, majd sérült nagylábujját siratva fél lábon ugrált. Mikor végre lenyugodott, Peter várakozva tekintett rá.
- Csak nem felejtetted el?
- A francba is, hajnali öt volt, mikor felértünk! Eszembe se jutott Lily, és a csillapíthatatlan, idegesítő tudásvágya!
- Vagy mindent megmagyarázol neki, vagy úgy teszel, mintha mi sem történt volna. Egyiknél sem garantált a megfelelő eredmény.
- Tudom! Most mégis mit csináljak?
- Kérdezd meg Remust. Vagy Tapmancsot. Az én tudományomnak itt befellegzett. – Peter megrántotta a vállát, és tovább falatozott.

Lilynek eseménytelen napja volt. Idejét azzal töltötte, hogy próbálta elfelejteni James megszegett ígéretét, és nem gondolni a tegnap éjjelre, illetve Will-lel bóklászott a kastélyban és környékén.
- Olyan furcsa vagy mostanában, Lily – jegyezte meg Will, mikor a napsütötte parkban lófráltak. Lily megdermedt a vállát átölelő karok alatt, de nem szólt. Várta, hogy barátja folytassa. – Valami baj van? Keveset vagy velem, fáradtnak és gondterheltnek tűnsz. Nem hinném, hogy csak az RBF. Az eddigi vizsgáid alighanem nagyszerűen sikerültek. Nekem elmondhatod, kedves. – Bátorítóan mosolygott, de közben aggódott is. Mi van, ha Lily már nem szereti? Ha unja…?
A vörös lány visszamosolygott, és közelebb húzódott a fiúhoz.
- Semmi baj. Csak, tudod, nem jött össze a barátkozás Ja… Potterrel. Összevesztünk. Talán igazad volt. Lehet, hogy neki sose lenne elég a barátság. – Kissé elszontyolodva kezdte a földet bámulni, remélve, hogy Will nem veszi észre könnyes szemét, remegő ajkát. Az elterelő hadművelet bevált, a fiú megállította, és vállára tette két kezét.
- Figyelj, Lily. Itt vannak neked a barátnőid, meg az osztálytársaid… meg én – tette hozzá szerényen. – Ne foglalkozz azzal a bunkó seprűmajommal. Nem érdemli meg a barátságodat – azzal magához húzta a lányt, és átölelte. Lily belecsimpaszkodott az óvó karokba, próbált magában gyengéd érzelmeket keresni. De csak a megnyugvás, a baráti szeretet öntötte el. Nem tudta úgy szeretni a fiút, aki viszont szerelmes volt belé.

Elmúlt a rövid szünet, újra kezdetét vette a vizsgadrukk, és a már-már kipihent ötödikesekre megint a hajnalig tartó ismétlések, gyomorgörcsös felkelések, és idegösszeomlások vártak. Nem volt kivétel ez alól se James Potter, se Lily Evans.
Hőseink az utolsó vizsga reggelén, egy napfényes júniusi napon futottak össze először a klubhelyiségben. Persze korábban is találkoztak már, de most volt az első alkalom, hogy rajtuk kívül senki sem tartózkodott a kerek helyiségben. Egyikük sem gondolta volna, hogy pont ezen a nehéz, de mégis boldog napon keresztezik egymást az útjaik. Nem szóltak egymáshoz azóta a májusi teliholdas éjszaka óta, így most meglehetősen feszült volt a légkör.
- Hm, khmpf, khrm… - köszörülte a torkát James, miközben Lily idegesen köszörülte a torkát. – Szóval, jó reggelt.
- Jó reggelt, Potter – válaszolt Lily, reményei szerint hűvös, kimért hangnemben. Sikerült úrrá lennie idegességén. – Csak nem reggelizni mész? – vonta fel a szemöldökét. A kivitelezés gúnyosabbra sikerült, mint tervezte, ezért James még inkább zavarban volt.
- Hát, izé, igen. És te? – A fiú örült volna, ha terjedelmesebb mondatokat is ki tudott volna nyögni. És annak is, ha Lily kicsit kedvesebb lett volna.
- A könyvtárba. Bocs, Potter, sietek. – Azzal faképnél hagyta a hebegő fiút. James szomorúan nézett utána, majd sóhajtozva indult el a nagyterem felé.

Három órával később az ötödévesek a nagyteremben izzadtak az utolsó vizsga - a sötét varázslatok kivédése – fölött. James szórakozottan írogatta a válaszokat a nehéz kérdésekre – a kisujjából rázta ki az egészet – gondolatai pedig Lily körül forogtak. A lány olyan furcsán viselkedett, hogy képtelenségnek találta teljes mértékben az RBF-re koncentrálni. Először zavarban volt, aztán meg páncélt növesztett: ő, James, nem tudta összeszedni magát, miközben Lilynek egy pillanatába telt. Nyilván semmit sem érez irántam – kesergett magában. Csak azért nem tudta, mit mondjon, mert rég nem beszéltünk – folytatta az önsanyargatást. De mégis… reménykedni szabad, nem?

*Lily felszabadultan lépett ki a napfényben fürdő parkba. Az idő gyönyörű volt, a madarak csicseregtek, vége az RBF-nek – határtalan jókedv kerítette hatalmába őt, Alice-t, Emmát, és Maryt is. Mióta megtámadták a mardekárosok, a három barátnő és Mary közelebb kerültek egymáshoz, és immár négyes fogatot alkottak. Így hát csevegve indultak kedvenc, tóparti bükkfájuk felé – azonban nagyon hamar észre kellett venniük, hogy már vannak ott.
Lily fényes, zöld szeme résnyire szűkült, és szitkozódva hagyta le barátnőit. Egyenesen a fa felé rohant.

- Hagyjátok békén! – kiáltotta Lily, feléjük igyekezve. Sirius és barátja háttal álltak neki, úgy figyelték a földön fetrengő Pitont. A fiú fuldoklott a rózsaszín szappanhabtól, de még így is gyűlölködve meredt az őt nevetségessé tevő Siriusra és Jamesre.
Remus és Peter távolabbról figyelték a jelenetet. Peter arca mohó izgalmat, a másiké idegességet tükrözött. Lily kérlelő pillantást vetett a prefektusra, de az csak megrázta a fejét. A lány kissé csalódottan fordult vissza a hahotázó tömeghez, és a szappant köpködő Perselushoz. James hátrafordult, arcán sármos mosoly terült szét. Akkor hát játsszuk újra a játékot – üzente a szemével Lilynek. A lány arca megvető fintorba rándult, és újra rászólt a fiúkra.
- Hagyjátok már békén! Ugyan, mit ártott nektek?
James összeráncolta a homlokát, töprengést mímelt.
- Vele, tudod, az a gond, hogy él… - jelentette ki végül. „Meg az, hogy teljesen beléd van habarodva…” - tette hozzá magában.
A diákok nevettek, Remus a könyvébe temetkezett, továbbra sem vett tudomást az egészről. Lily nem találta viccesnek a helyzetet.
- Szerinted ez humoros, ugye, Potter? Hát szerintem meg nem az! Öntelt, gyáva, szadista alak vagy! Úgy bizony, gyáva! Hiszen még védekezni sem tud, így könnyű! Szállj le Pitonról, vagy úgy megátkozlak, hogy azt se tudod majd, fiú vagy-e, vagy lány!
- Rendben, békén hagyom. Ha randizol velem.
Az ártás közben elmúlt, Piton pedig a száját törölgetve mászni kezdett a fűben heverő pálcája felé.
Lily tágra nyílt szemmel, mozdulatlanul meredt rá. „Ezt nem hiszem el… hogy képes…”
- Soha, te… te… előbb randizok az óriáspolippal, mint veled! – süvítette Lily, dühtől pirosló arccal.
- Hát, ez van, pajti – veregette vállon Sirius Jameset. – Hé!

Piton pálcájából fénycsóva röppent, James arcán pedig mély, hosszúkás seb támadt. Vér fröccsent a talárjára, fájdalmában felszisszent. Megpördült, villant a pálcája, Piton pedig fejjel lefelé lógott. A talár a fejére csúszott, láthatóvá vált két hófehér, sovány láb, és egy szürke, koszos alsónadrág.
James megfeledkezve Lilyről, együtt nevetett az összegyúlt sokasággal. A lánynak megrándult a szája sarka, de barátja védelmére kelt, és meglökte Jameset.
- Tedd le, de rögtön.
- Kérésed számomra parancs – felelte James, Perselus pedig a fűben landolt. Nem habozott, előkapta pálcáját, és már küldte volna az átkot, mikor Sirius elrikkantotta magát:
- Petrificus totalus!
A zsíros hajú fiú megdermedt, és orra bukott.
- Most már elég! – kiabálta Lily, és pálcát rántott.
James meglepett arccal nézett rá.
- Nem akarlak megátkozni, Lily – szólt.
A lánynak fel sem tűnt, hogy James a keresztnevén szólította.
- Vedd le róla az átkot! – parancsolta, még mindig előreszegezett pálcával.
James mélyet sóhajtott, és Piton felé fordult. Halkan motyogott valamit, a fiú pedig feltápászkodott a földről.
- Tessék, ennyi volt. Elrontottad az örömünket – Lily büszkén kihúzta magát, arcán gúnyos félmosoly játszott. – Nagy szerencséd, hogy a hölgy itt van, Pipogyusz.
- Nem kell a mocskos sárvérű segítsége!
Lily meghökkenve meredt a fiúra. „Ezt nem mondhatta, nem lehet ilyen…” De kimondta. Talán dühből, talán féltékenységből, de kimondta. Lilyben végigperegtek az első beszélgetéseik:
- Te mugli családból származol.
- Az baj?
Elgondolkodva nézi az előtte álló lányt.
- Nem, dehogy – feleli végül könnyedén.
Hát végig így gondolta…
Lily kihúzta magát, és jeges könyörtelenséggel fúrta a tekintetét Pitonéba.
- Értem. Többet nem szólok bele. De azért néha kimoshatnád a gatyádat, Pipogyusz.
Piton, mintha most fogta volna föl, mit mondott, még jobban elsápadt. James pedig, aki eddig csak figyelte az eseményeket, Pitonra szegezte a pálcáját:
- Kérj tőle bocsánatot!
- Nekem meg a te segítséged nem kell! Ne akarj megvédeni, semmivel sem vagy jobb, mint ő! – kiáltotta James arcába Lily.
- Hogy mi?! – hördült fel a fiú. – De Lily, én…
Azonban a lány egy szót sem szólt, csak elviharzott.

De nem juthatott messzire. A márványlépcső tetején Will várta őt.
- Lily, beszélnünk kell.
- Ne most, Will, én…
- De, most. Gyere velem.
Lilyben annyi érzelem kavargott - szinte nem is volt magánál - hogy hagyta magát elvezetni egy használaton kívüli tanterembe. Leült egy pad tetejére, Will pedig elé állt.
- Oké. Nézd, Lily, ez nekem nem fog menni.
Értetlenül meredt rá, így a fiú hajlandó volt elmagyarázni a dolgot.
- Mellékesnek érzem magam, nem törődsz velem. Folyton csak a lányokkal vagy, akárhányszor hívtalak valahova, nemet mondtál, vagy meg sem hallottad. Ez semmire sem jó. Szeretlek, de hiába. Érzem, hogy te nem szeretsz viszont, nem akarom erőltetni. – Görcsösen fújta ki a levegőt, a padlót fixírozva. Lily összezavarodott, úgy érezte, összecsaptak a feje fölött a hullámok. Elvesztette Perselust, elvesztette Jameset, és most elvesztette Willt… mi jön még?
Emma? Alice? Mary?
Könnyek gyűltek a szemébe, megpróbált belekapaszkodni az utolsó reménysugárba. Nem hagyhatja… nem hagyhatja Willt…
- Ne, kérlek – nyöszörögte. – Próbáljuk meg újra. Foglalkozom veled, szeretni foglak…
- Nem, Lily – szakította félbe halkan, de erélyesen. Megfogta a kezét, és a szemébe nézett. – Nekünk nem ez kell. Te… te James Potterbe vagy szerelmes.
Lily szeme elkerekedett, a könnycseppek felfedezőútra indultak hófehér arcán.
- Én… én nem… - dadogta.
- De igen Lily. Hiába tagadod, a lelked mélyén úgyis érzed. Én nem tudom felvenni vele a harcot. Nincs hozzá elég erőm, mert tudom, hogy a végén úgyis őt választanád.
Megcsókolta Lily kezét, átölelte.
- Légy boldog. Vállald fel az érzéseidet – suttogta a fülébe.
- De nem tudom, mit érzek.
- Dehogynem.
Will még egyszer magához szorította, majd hátat fordított – menni készült.
Lilyt elfogta a pánik.
- Várj! – kiáltotta.
Will hátrafordult.
- Lehetünk barátok? – suttogta a lány.
A fiú belenézett a könnyektől fénylő zöld szemekbe, és halványan elmosolyodott.
- Lehetünk.
És végleg kilépett a teremből.

James lerogyott a karosszékbe. Peter, és Remus követték a példáját, ők is helyet foglaltak egy- egy székben, Sirius azonban az ablak előtt állt, és karbatett kézzel bámult ki rajta.
- Vége, vége, vége… soha a büdös életben nem szól hozzám. Úgy elrontottam mindent… nem kellett volna piszkálnom Pitont. Az volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Gyűlöl engem… - elcsuklott a hangja.
Sirius végre megfordult, és bűnbánóan nézett barátjára.
- Én tehetek róla, Ágas. Sajnálom. Én mondtam, hogy unatkozom…
- Ugyan már! – csattant fel James. – Te támadtad meg Pipogyuszt? Te kezdted bosszantani megint Lilyt a randi-dologgal? Olyan mérhetetlenül hülye voltam… de semmi más nem jutott az eszembe. Visszatértem hát a régi módszerhez. Így legalább hozzám szólt, még ha ordítva is. – Kezével eltakarta az arcát, majd újra felnézett, egyenesen bele a kandalló lobogó tüzébe.
- Sosem fog engem szeretni. Sose leszek jó neki. Sose fog elfogadni… mert én James Potter vagyok.
Újra a kezébe temette az arcát.
- Nem fogok miatta bőgni… nem érdemli meg… - motyogta, szinte hangtalanul.
- Nem bizony, James. De engedd csak el őket… itt senki sem látja. Itt senki sem ítél el érte – felelte neki Remus halkan. Peter átölelte a térdét.
Sirius pedig némán figyelte, ahogy az önvád, a fájdalom, és a bánat könnyek formájában távozik az oly erősnek hitt Jamesből.

A Roxfort Expressz piros gőzmozdonya egyre sűrűbben pöfögte a füstgomolyagokat. A diákok zsibongó tömege felszállni igyekezett, a kiabálók közül azonban kiszűrődött egy hang:
- Lily! Liii-ly! Lily Evaaaans! – kiáltozta a fekete hajú, kócos fiú.
A vörös lány próbált tudomást sem venni róla, de barátnői oldalba könyökölésének hála megfordult, és kioldalazott a sorból. James arca felragyogott, és odasietett a durcás képű Lilyhez.
- Beszélni szeretnék.
- Tedd azt.
- Kérlek szépen, bocsáss meg nekem. Mindenért. Be akarom neked bizonyítani, hogy képes vagyok változni. Adj egy utolsó esélyt! Kezdjük a következő évet harag nélkül. Sajnálok mindent. Ne legyél dühös. Szeretném, ha barátok lehetnénk.
Lily elgondolkozva méregette a fiút.
- Talán… nem tudom. Nem tudom, képes vagyok-e neked máris megbocsátani.
Jamesnek már a nyelve hegyén volt, hogy: „De hát nem is csináltam semmi olyat, ami ilyen megbocsáthatatlan!” Ehelyett inkább megharapta a saját nyelvét, és végiggondolta, mi mindent is követett el, és úgy döntött, Lilynek tulajdonképpen igaza van. Úgyhogy inkább meg se mukkant.
- … szóval, a döntésem: Év elején meglátod. – Azzal egy furcsa, gonoszkodó mosollyal faképnél hagyta Jameset.
„Ez is jobb a semminél – gondolta James. – Van még egy esélyem. Akkor hát jövőre ugyanitt, Lily Evans!”


Folytatás vagy lesz, vagy nem. Még nem döntöttem el, de ha lesz, ide is felkerül!
Köszönöm, hogy elolvastad!
Enayla