Egy önéletrajz darabkája

Az igazság az volt, hogy szerettem írni, nagyon is. Bár néha összekuszáltan futottak a szálak, mégis éreztem ezekben valamit...
19 éves vagyok, fiatal és még rendkívül naiv. Konkrétan semmit sem tudok még az életről, maximum annyit, hogy érettségiznem kell. Az őszintét megvallva az angol nyelvi érzékem tragikus, bár viszonylag jól fordítom le a saját anyanyelvemre az egyszerűbb szövegeket. A matematikai átlagom hármas, a magyar nyelv és irodalom pedig négyes-négyes. Történelemből sem álltam rosszabbul, de az igaz, hogy néha-néha lusta voltam, hát igen "néha". Ahogyan közeledik az érettségi, esküszöm, hogy egyre szenilisebb vagyok. Legutóbb a mikróban felejtettem a késői ebédemet és egész délután a hűtő előtt nyavalyogtam, hogy szinte semmi nincs, amit megennék.
Persze mindezt a következő reggel vettem észre, mielőtt betettem volna egy kisadag kávét megmelegíteni.
Az igazság az, hogy az időm kevés, lusta vagyok, és mégis elkeseredtem, hogy mire szenteltem a drága időmet, valamiért sokkal jobban sajnáltam ezt a dolgot, mint a gép előtti lustulást. A történet pedig a következő volt:
Közeledett  a vidám ballagás, kevesebb, mint két hét állt az osztály rendelkezésére. Senki nem csinált semmit sem, senki nem segített senkinek sem...
Persze, én a nagy hős.-Itt jöttem rá, hogy hősködni felesleges.- Írtam nekik egy konkrét történetet, beosztva, párbeszéddel, amit az ő segítségükkel írtam meg, hogy megfeleljen nekik. Kevés eszközre volt szüksége a sztorinak, így könnyen kivitelezhető volt, még a párbeszédek is egyszerűek voltak. Az írásom, több visszajelzés szerint is, poénos volt. Ennek persze megörülvén folytattam tovább a dolgokat. Eljött a péntek, a kisebb próba ideje, láttam ahogy lassan kivesznek apróbb jeleneteket, ami nem is zavart, hiszen kevés tanári aranyköpés híján nem sok tanárt tudtam bevenni. Később darabokra szedték, majd teljesen megsemmisült.
Esküszöm, hogyha nem itt lennék, egy komolyabb dolog előtt, nem érdekelne ennyire, hiszen saját magamat is fejlesztettem ezzel. Mégis felesleges volt elvennem ezzel az időmet, s most bár ezt írom, ezzel is megtépem az időt. Valami mégis letepert ezzel a végeredménnyel. Az emberek nem tudják megbecsülni azt, amit kaptak, mindig jobbat és jobbat akarnak, és ha jól sejtem ebben fognak elbukni. Egyszer csak nem állnak majd a saját rendelkezésükre, elfáradnak, túlterhelik magukat, vagy egyszerűen képtelenek lesznek véghez vinni dolgokat. Most, ahogyan a végére értem ennek az apró jelenetnek az életemben, azt hiszem rájöttem arra, hogy bármi amit teszek és boldoggá tesz, hiába rombolják le mások, a tudatomban benne marad, hogy létrehoztam valamit, amit becsültem, és amíg én becsülök valamit, vagy más emberek, addig az a dolog létezni fog, az embernek pedig ismernie kéne a határait és addig kikúszni csak belőle, amíg az nem sodorja veszélybe a végeredményt.
Igen, azt hiszem ennyi. Így kicsit jobb, valahogy megnyugtat, részletezi a múltat. Mindig azt hittem egy időben, hogy felnőttem, de még nem. Túl sok minden áll előttem és ez csak egy apró, kicsi kis semmiség volt azokhoz képest, amik majd még jönnek.