Egy hétig volt egy cicám

Hazaértem. Első dolgom az volt, mint mindig az elmúlt egy hétben, hogy megnézzem, hogy van a cica. Rosszul volt. Csak feküdt, mint aki nem érzékeli a külvilágot. Feküdt, mint aki egy belső harctól mozdulni sem bír. Benyúltam hozzá a kosarába, megsimogattam. Nem dorombolt, mint ahogy szokott. Szokott? Ezt is az elmúlt két napban tanulta meg. Felemelte a fejét, félig kinyílt szemével rám nézett. Szemében fájdalmat és rémületet láttam. Simogatni kezdtem, nyugtatgatni, beszélni hozzá, kezemmel melegíteni. Szörnyű volt az érzés, amikor rájöttem, hogy nem tehetek érte semmit. Már mindent megtettem. Ezt már magának kellett elintéznie, neki kellett harcolni az életéért. Nem győzhettem le helyette az őt pusztító vírust. Éreztem, hogy már vége, ő is érezte. De tovább reménykedtem, hogy egyszer csak feláll, mint mindig, és elkezd sétálni, szaladni, dorombolni, elégedetten vagy követelőzve nyávogni. Ő is érezte, de nem adta fel. Küzdött minden maradék erejével, karmaival, mancsával, fogaival harcolt a halál ellen. De az erősebbnek bizonyult. Hallottam a cica fájdalommal teli rekedt nyávogását. Láttam kecses, puha mancsainak csapásait. Végignéztem vonaglását. A kezem rajta tartottam, hátha csak minimális erőt is ad neki, éppen csak annyit, amivel még a mai napot túléli, és holnapra jobban lesz. Tudtam, hogy hiába, tudtam, hogy nem számít, de hittem benne. Hittem benne, hogy még egyszer talpra áll, vagy nyugodt álomba merül. De csak hajtatottságot láttam rajta, kínt és szenvedést. Engem is ellenségnek nézett. Hirtelen mozdulattal felült és rám fújt. A nyávogást nem hagyta abba. Nem bírtam visszafojtani a könnyeimet. A cica, akit egy hétig ápoltam, nem ismer meg. Elvettem a kezem. Nem mertem többet hozzányúlni. Egy darabig még vergődött. Másodpercekig? Percekig? Aztán elállt a légzése. Csak néztem, néztem, hogy mikor indul be újra oldalának emelkedése és süllyedése. Rándult egyet. Még egyet, még egyet és még egyet. Majd nem mozdult többet.