Egy gyilkosság története II.

Kinyitottam a szemem. Fogalmam sem volt, hol vagyok, csak a bántó fényt érzékeltem. Lehunytam kissé törődött érzékszerveimet és nekifutottam még egyszer. Ezúttal sikerült feltérképeznem a környezetemet. Egy olyan helyiségben feküdtem, amely kísértetiesen hasonlított a kórházi szobákra. Ugyanaz a vakító fehérség, fertőtlenítőszag és hogy teljes legyen a kép: az ágyam mellett egy fehérköpenyes orvos.
Mikor észrevette, hogy őt nézem, bátorítóan rám mosolygott és letette a kezében tartott kórlapot.
- Örülök, hogy magadhoz tértél. Dr. Moon vagyok, én leszek az orvosod.
- Mi történt? - kérdeztem rekedt hangon.
- Nos, néhány napig sajnos itt kell maradnod. Édesapád kint vár, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha vele beszélsz először. Behívhatom?

Alig észrevehetően bólintottam, Dr. Moon azonban észrevette, mivel határozott léptekkel elindult az ajtó felé. Néhány másodperc múlva belépett a terembe Jack Wiser, a város sztárnyomozója. Most azonban egyáltalán nem látszott rajta, hogy évek óta bűnözők közt jár-kel és többségüket rács mögé is juttatja. Most csupán egy apa volt, aki aggódik a fiáért és szemmel láthatóan mélységes bűntudat gyötri. Valószínűleg önmagát okolta a történtekért.
Tétován megállt az ajtóban és néhány másodpercig szótlanul nézett rám. A tekintetéből csak úgy sütött a rémület és az iszonyat, amiből arra következtettem, hogy nem lehetek valami szívderítő látvány.
- Ennyire rosszul nézek ki? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem, dehogy... nem... - dadogta, majd esetlenül elkacsázott az ágyam mellett álló székig és lehuppant rá. - Jól vagy?
- Jól - a hangsúly magabiztos akart lenni, holott egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jól vagyok. - De mi történt?

Apa fáradtan sóhajtott. Látszott rajta, hogy számított erre a kérdésre, mégis szerette volna elkerülni.
- Mire emlékszel pontosan?
- Hát, nem sok mindenre... Sötét volt... Valaki megtámadott... A Hóhér volt?
- Igen, Ő. Hatalmas szerencséd volt. Eddig te vagy az első, aki megúszta.
- De hogyan? - kérdeztem csodálkozva. Hiszen nem is voltam magamnál! Tehát valakinek segítenie kellett...
- Pam Awkward volt. Keresett téged az iskolában, gondolom interjút akart készíteni veled - itt vágott egy dühös grimaszt. Szemmel láthatóan még mindíg nem tett le arról az elképzeléséről, miszerint az imént említett újságírónő ki akarja rúgatni. Nekem megvolt erről a véleményem, de az tény, hogy ha valaki paranoiás, még nem biztos, hogy nem akarják elkapni. - A tanárod utánad küldte valami szertárba, ő pedig meglepte a Hóhért.
- Elkapták? - kérdeztem. Kérlek, Istenem, mondd, hogy igen!
- Nem - sóhajtotta aggódó szülőm. - Elmenekült. Láttad?
- Nem - ráztam meg a fejem. Nem kellett volna, nagyon fájt. - Túl sötét volt.
- Gondoltam. Nem olyan ostoba, hogy megmutassa az arcát a leendő áldozatainak. Mindenesetre az a médiamániás fúria megmentette az életed - látszott rajta, hogy az utolsó mondatot nagyon nehezére esett kimondani.

- Apa, neki az a munkája, hogy interjúkat készítsen - próbáltam megvédeni Miss Awkward - ot, elvégre neki köszönhetem, hogy életben vagyok. Nem sikerült.
- Az a nő kész átok. De most nem szeretnék erről vitát nyitni. Lassan mennem kell. Hoztam neked néhány könyvet, hogy ne unatkozz. Behozzam őket?
- Igen, köszönöm - mondtam hálásan. Így legalább addig nem rágódom majdnem - halálomon, amíg olvasok.
Szerencsémre apa kiválasztotta a kedvenc könyveimet és beszerzett melléjük két vadiúj kötetet imádott és bálványozott írónőmtől.
- Ja, és majdnem elfelejtettem - ütött a homlokára félúton a kijárat felé. - Feltételezem, hogy legkedvesebb riporterünk nem mondott le arról, hogy kifaggasson téged. Szóval ne lepődj meg, ha meglátogat.
- Rendben - sóhajtottam beletörődve az elkerülhetetlenbe.

Pam Awkwardnak valószínűleg jó kapcsolatai voltak a kórházban, mert alig egy órával azután, hogy magamhoz tértem, kiabálást hallottam a folyosóról.
- Nem mehet be hozzá, értse már meg!
- Miért ne mehetnék? - kérdezte egy fölényes női hang. Tűsarkak szapora kopogása jelezte, hogy komolyan is gondolja, amit mond.
Az utána loholó ápoló azonban nem adta fel.
- Nem engedhtem be oda, a betegnek pihenésre van szüksége! Azonnal álljon meg! Nem megy sehová és kész!
- Nem megyek sehová!? És ki fog megállítani? Talán maga? Ez még viccnek is rossz.
Valaki feltépte a szobám ajtaját és egy pillanattal később teljes életnagyságában megcsodálhattam az imént még kint üvölöző "médiamániás fúriát".
Őszintén szólva nem volt rossz látvány.

A kb. tízcentis tűsarkaival együtt száznyolcvan - valamennyire saccoltam. Az alakja tízből kilenc és feles volt, kék szemmel és hosszú, szőke hajjal kiegészítve. Mindent összevetve arra a következtetésre jutottam, hogy szívesen adok neki interjút, akár többször is.
Sugárzó mosollyal rám nézett, majd visszafordult és becsapta az ajtót az ápoló orra előtt. Ezután helyet foglalt az alig néhány perce kiürült székben. Lélegzetelállító volt nézni, ahogy olyan magabiztosan lépked életveszélyes topánjaiban, mint más egy egyszerű sportcipőben.
- Szia Simon! Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, de még három helyen várnak és így is rohannom kellett, hogy be tudjak ugorni ide is. Nos, gondolom, azt már kitaláltad, hogy interjút szeretnék készíteni veled.
Bólintottam.
- Remek! - elővett a táskájából egy diktafont, bekapcsolta, majd ismét felém fordult.
- Nos, mint tudjuk, édesapád híres nyomozó. Milyen érzés az ő árnyékában felnőni? Nem feszélyez, hogy az emberek tőled is hőstetteket várnak? - kíváncsian várta a választ, én pedig igyekeztem értelmesen felelni. Nem volt könnyű, mivel Pam Awkward rátalált arra a témára, amiről a legkevésbé szerettem volna beszélni.
- Nem... nem hinném, hogy nagy dolgokat várnak tőlem. Ő nagyon... jó apa, bár nincs túl sok ideje rám. De ez... ez a munkájával jár.
- Szeretnél te is nyomozó lenni?
- Nem tudom... Talán...
- Még nem vagy biztos benne? Miért nem?
- Nem tudom... nem vagyok biztos benne, hogy ezt szeretném csinálni.
- Szerinted ez a foglalkozás szerepet játszott abban, hogy édesanyád elhagyott titeket?
Szerencsér e erre már nem kellet válaszolnom, mivel berontott az ajtón egy csapat orvos és kórusban felszólították Miss Awkwardot, hogy távozzon.
Ő ráérősen elpakolta a holmiját, majd felállt.
- Nos, nekem mennem kell. Holnap benézzek hozzád?
- Igen - feleltem kis tétovázás után. Olyan gyönyörű volt, nem tudtam nemet mondani neki.
- Rendben, akkor megpróbálom szabaddá tenni magam egy órára. Jó pihenést! - mondta búcsúzóul.
Találomra kiválasztottam egy könyvet, kinyitottam és olvasni kezdtem. Alig haladtam néhány oldalt, mikor valaki kopogott.
Kezdett elegem lenni a folytonos látogatókból, ezért elhatároztam, hogy a lehető leghamarabb távozásra bírom legújabb vendégemet. Ez az elhatározás azonban nem volt hosszú életű, csupán addig tartott, amíg meg nem pillantottam az ajtón belépő személyt.
Katie volt az. Arcát pirosra csípte a kinti hideg, de még így is ő volt a leggyönyörűbb, legtökéletesebb lány, akivel valaha is találkoztam.
- Szia, Simon! - üdvözölt vidáman, majd helyet foglalt az ágyam szélén, ügyet sem vetve a mellette árválkodó székre. Abban a pillanatban a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam. Többé nem érdekelt sem a Hóhér, sem Pam Awkward. Nem számított már semmi és senki, mindent betöltött Katie ragyogó alakja. Szerettem volna az örökkévalóságig bámulni őt.
- Gondoltam meglátogatlak, csak hogy ne legyél olyan egyedül. Remélem nem baj?
- Nem, dehogy. Nagyon örülök neked.
- Akkor jó - nevetett. -Mit olvasol?
Megmutatta m neki a könyv borítóját és elkezdtem mesélni, miről szól. Nagyon érdekesnek találta, ezért megegyeztünk, hogy ha kiengednek, kölcsönadom neki. Egy órán keresztül beszélgettünk, és mielőtt elment megígérte, hogy holnap is bejön. Úgy éreztem, ez életem legszebb órája.

Másnap arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat és egyre kétségbeesettebben szólongat.
- Simon, kérlek, ébredj már fel! Si... Na végre! - a hang tulajdonosa Pam Awkward volt. Enyhén zavarodottan néztem rá, fogalmam sem volt, mit kereshet itt ebben az időpontban.
- Gyerünk, öltözz! - adta ki a következő, számomra teljesen értelmetlen parancsot. Miért kéne felöltöznöm? Hiszen még hajnal van és amúgy is legalább két napig nem engednek el sehová.
- Simon, kérlek, vedd már fel a ruháid!
- De miért?
- Azonnal el kell menned innen, itt nem vagy biztonságban!
- De miért nem?
Ha nem szeretnél ismét találkozni a Hóhérral, akkor igyekezz! Az lesz a legjobb, ha senki sem lát meg minket.
- Hová megyünk? - kérdeztem immár útrakészen.
- Jack a megbeszélt helyen vár ránk. Időben oda kell érnünk. Próbálj meg halkan menni, nem szeretnék összefutni egy csapat orvossal.
Gond nélkül kijutottunk az épületből, beszálltunk Miss Awkward autójába, ő pedig azonnal indított.
Körülbelül tíz perc múlva kísérőm megszólalt:
- Hé, el ne aludj!
- Tessék? - riadtam fel.
- Simon, nem várost nézni megyünk, úgyhogy próbálj meg ébren maradni!
- Rendben, de olyan keveset aludtam és... - a mondatot egy hatalmas ásítással fejeztem be.
- Ha jól emlékszem, a kesztyűtartóban van egy termosz kávéval.
Megnéztem, tényleg ott volt. Megittam a felét, a többit pedig visszatettem a helyére. Hátradőltem az ülésen és a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem. Néhány másodperc múlva Miss Awkward tiltása és az elfogyasztott kávé ellenére is mély álomba zuhantam.

Mikor felébredtem, egy romos ház koszos padlóján ültem egy oszlopnak dőlve. Meglepődve és nem kevésbé riadtan vettem észre, hogy valaki hozzákötözött ideiglenes háttámlámhoz. "Mi ez már megint!?" - gondoltam rémülten.
- Na végre! - reccsent egy ideges hang. - Már kezdtem aggódni, hogy túl sok altatót tettem a kávéba.

Az aggódó személy Pam Awkward volt. Tőlem néhány méterre állt és a kezében egy, a pisztolyra kísértetiesen hasonlító tárgyat tartott. Egyenesen rám szegezve. Szörnyű gyanú kezdett körvonalazódni bennem. Imádkoztam, hogy ne legyen igazam.
- Az arckifejezésedből arra következtetek, hogy remekül játszottam a szerepem.
- A szerepét? - kérdeztem. Közben észrevettem tőlem néhány méterre egy fadarabot, amiből horribilis méretű szögek álltak ki. Nem épp diplomatikus fegyver, de bizonyos helyzetekben megfelel. Mint például most is.
- Igen - nevetett. - Úgy látom mindenki bevette a rámenős riporter - sztorit. Ki feltételezné egy ilyen emberről, hogy ő a Hóhér?
- Maga a Hóhér? - ez enyhén szólva hihetetlenül hangzott. - Az nem lehet! Hiszen mikor megtámadtak, maga máshol volt!
- Az tévedés volt - most először mintha düh futott volna át az arcán. - Felbéreltem azt az idiótát, hogy szúrjon ki egy kölyköt és ölje meg. De az a barom még erre is képtelen volt! Pont téged fogott ki. Téged, az egyetlen gyereket, akit nem akartam bántani. Megérdemelte a halált.
- Megölte?
- Hát persze hogy megöltem! Csak nem képzeled, hogy életben hagyom?
- A többi gyereket is maga...
- Igen.
- De miért?
- Ez hosszú történet. Társaságra számítok, de nem azonnal. Még van időnk, elmesélem. Nos, képzelj el egy végtelenül szerelmes, hiszékeny egyetemista lányt. Két éve volt együtt egy bizonyos Jack Wiser nevű férfival.
- Maga és az apám!? - kiáltottam közbe.
- Igen, de ne szakíts félbe. Terhes lettem és iszonyúan megrémültem. Segítséget kértem Jacktől , aki épp ezt a pillanatot választotta a hír közlésére, miszerint szakít velem, mert megismerkedett valakivel. Hogy mi legyen a gyerekkel? Őt nem érdekli. Neki nem kell, csináljak vele, amit akarok. És otthagyott. Egyetlen szó nélkül, még egy bocsánatkérést sem hallottam tőle. Két nappal később elvetéltem. Az orvos szerint valami nagy trauma okozta. Az apád elhagyott és megölte a gyerekemet.
- Ezért csinálta? Ezért vadászik gyerekekre?
- Ezért. Ők milyen jogon élnek, ha az én fiam meghalt!? - kiáltott fel.
- És mégis mit akar? - előre féltem a választól.
- Megölni. De előbb végignézetem vele ahogy veled végzek.
Odakint fékcsikorgást hallottam.
- Megérkeztek - jelentette ki fogvatartóm.

Rohanó lépteket hallottam, majd feltűnt az ajtóban apa és néhány társa. Pam rájuk emelte a fegyverét, majd lövések dördültek. Hogy ki lőtt kire, azt már nem figyeltem, mert kihasználva, hogy a figyelem elterelődött rólam, megpróbáltam kiszabadítani a kezemet a kötél szorításából. Ez körülbelül kétperces kitartó munkával sikerült is. Ránéztem a kűzdőkre és kővé dermedtem a rémülettől. Apa a földön feküdt, a lábából patakzott a vér. Miss Awkward ismét rászegezte a fegyverét.
Körbenéztem, de nem volt más lehetőségem. Felkaptam a már korábban kinézett fadarabot és teljes erőmből Pam Awkward felé hajítottam. Soha nem voltam jó célbadobó, most mégis eltaláltam. Felsikoltott és elesett. Rá sem mertem nézni, így is tudtam, hogy valószínűleg soha többé nem kel fel onnan.

Apához futottam. Megkerestem a mobilját és tárcsáztam a mentők számát.
Miközben őt hordágyra emelték két ember elvitte a Hóhért is. Letöröltem a könnyeimet és utánuk ballagtam. Közben igyekeztem nem gondolni arra, hogy alig néhány perce megöltem egy embert. Bár gyilkos volt és rászolgált a halálra, én mégis sajnáltam őt. Mindenki követ el az életben hibákat és van, aki egy ilyen után többé soha nem talál vissza a helyes útra. Pam Awkward ilyen ember volt. Talán ha valaki segített volna neki, akkor mindez sohasem történik meg.
De ez most már nem számít.
Most már semmi sem számít.