Egy festmény születése

Már csak három napja van hátra. Viszont nem tudta, hogyan álljon hozzá. Pedig ilyenkor mindig sikerülni szokott az alkotás. Alex Sankov most érezte magát először öregnek. Bár mindenki más körülötte rég öregurazta, még csak most realizálta, hogy hetvenhárom éves. Háta már görnyedt, szakálla kifehéredett, járása lelassult, beszéde halkult és vontatottá vált. Alex Sankov lenézett remegő kezeire és rájött, itt az ideje az utolsó felvonásnak.
Mikor is? Nagyjából három hónapja kérték fel erre a munkára. De nem akart hozzá-látni, se gondolkodni rajta. Most viszont sürgette az idő. Az az idő, ami eddig nem tudott parancsolni neki. Úgy gondolta, be kell fejeznie a munkáját időre. Kinézett az ablakon. Sötét-ség fogadta, még a kis utcai lámpák fényei se jutottak fel a nyolcadik emeleti szobájáig. Az utcáról semmilyen zaj se szűrődött fel. Még egy kósza macska se járt a Bagoly utca környé-kén. Alex Sankov érzett valamit, de nem tudta mi lehet az. Várt, majd visszagondolt egy há-rom hónappal ezelőtti eseményre.
A Vörösbegy Galériában éppen az új képeit mutatták be, amikor Maléter Géza, a Nemzeti Piktor főszerkesztője lépett oda hozzá. Hosszan nézte az egyik nagyméretű képét. Végig a bajszával babrált, majd a szemöldökét táncoltatta. Erre felfigyelt Alex Sankov. Nem tudta, hogy ez a játék annak a jele, felkeltette a főszerkesztő figyelmét. Majd a megnyitó utáni fogadáson Maléter a festő mellé állt.
- Mondja, Sankov, lenne kedve egy kis pénzt keresni?
Alex mindig is tudta, hogy az a hanglejtés, ami Maléter száját elhagyta, sok pénzt jelent. Nem is gondolta át a válaszát; rögtön igent mondott. De nem az következett, amire számított.
- Leírná nekem, hogy is készült ez a remekmű? Úgy négyszáz, ötszáz szóban. Higgye el, meg-fizetném. Talán még annyit is, hogy a jövőben nem lesz gondja a pénzre.
Alex Sankov hirtelen nem tudta mit is tegyen. Először is kecsegtetőnek találta az ajánlatot, de a másik oldalon ott volt ez a fura feladat. Hogy Ő saját maga az egyik művének keletkezé-sét leírja. Abszurdnak és lehetetlennek látta a megbízást. Nem érezte magát Poe-nak. Aztán eszébe jutottak a sárga csekkek. Meg hogy a temetés is pénzbe kerül. Végül arra jutott, va-lamit csak össze tud hazudni Maléternek. Úgyse tudja senki, mi áll a képe mögött.
De nem jutott az eszébe semmi használható ötlet. Reggel lement a közeli parkba és figyelte a galambokat. Ez mindig segíteni szokott rajta, ha megakadt. De a galambok nem voltak a parkban. Majd beült a Pepita Törpébe egy csésze törökkávéra. Elmélyedve nézte a járókelőket, hallgatózott, ahogy minden nagy képe előtt tenni szokott. De ismételten semmi. Kulcsos úr trafikjában megvett minden olyan művészeti lapot, amiben szerepelt kritika a ké-péről. Majd azokból összeollózom a magam történetét, gondolta. Hazaérve főzött egy zacs-kós levest, és az újságokat olvasta. Közben jókat kuncogott. Olyan dolgokat tudott meg a saját életéről, amiket át se élt. Csak néhány példa:
„A harsány színek a festő elvesztett gyermekkorának pótlására szolgálnak” – Festett Kritika.
- Milyen elvesztett gyerekkor? Mindenem megvolt. Legjobb iskolák, párizsi művészeti okta-tás. Nyarak a nagyszülőknél a svájci hegyekben.
„Az elmosódott kontúrok a múlt szerelmeinek idilli felidézése” – Modern Lisa
- A fenébe a volt szerelmeimmel! Mindegyikre csak az időmet fecséreltem. Egyedül Klára, a feleségem tudott megérteni – ekkor elmorzsolt egy könnycseppet tíz éve elhunyt felesége emlékére. – A többiek csak a hírnév miatt akartak tőlem valamit. Keselyűk!
„ Az allegória a megfáradt festőt jeleníti meg” – Napi Művészet
- Ebben lehet valami. De annyira nem vagyok fáradt. Csak semmit se akarok csinálni. Legszívesebben csak pihennék Mallorcán. Semmit se tennék, bámulnám a horizontot és végiggondolnám, milyen képet festhetnék erről a látványról, ha akarnék.
Viszont a papíron még egy kósza betű se volt. Alex Sankov nem volt képes akár egy szót is leírni. Mármint semmilyen eszement balgaság. Így este kilenc negyvenkor úgy érezte, hogy csak az igazat írhatja le. De nem tudta, hogyan is keletkezett az a kép. Csak fogta az ecseteket és a festéket. Aztán elengedte magát. Festett, ahogy mindig szokott. Egyik ecset-vonás a másik után. Maszatolás, törlés, újabb réteg festék. Mikor úgy érezte, hogy kész eltette egy sarokba, majd két hét múlva rengeteget változtatott rajta. Aztán megmutatta az ügynökének, aki szokásához híven egekbe magasztalta. Ezt leírhatná, de Maléter nem erre kíváncsi. Ő azt szeretné tudni, mi vezette a kép festéséig, honnan jött az ötlet. Mik állnak a kép mögött, milyen érzelmek. Maléter egy kisebb lányregényt akar kapni tőle.
Sankov kiballagott a konyhába és egy régi kotyogósban kávét készített. Talán ez segít kitalálni egy megoldást, gondolta. Majd eszébe jutottak a bogyók, amik sokszor kihúzták a csávából, ha a határidő szorította.
- Nem, nem szabad. Ez most komoly dolog. Hogy nézne ki majd az életrajzomban, amit egy későbbi kor embere ír, a cikk, amit drogok befolyásolása alatt írtam a Nemzeti Piktornak – fejtette ki nézetét hangosan a csésze kávénak.
Visszaült az íróasztalhoz és éjfélig csak bámulta a papírt. Aztán mégis bevett vagy három bogyót. Másnap reggel a következő sorok voltak olvashatók a papíron:
„Miért festettem a Sivatag hajójának ideája című képet? Mert… - miért ne?! És most azt hi-szem, meghalok. Üdv.: Alex Sankov, festő”.
Élettelen, hideg keze még reggel is a tollat fogta. A szívroham gyorsan és fájdalommentesen vitte felesége után. Temetésére kivonult az ország kulturális életének színe-java. Sírjára a következő sorok kerültek: „Miért haltam meg? Miért ne?”