Egy délutáni hajnalon

Van az a rideg és könyörtelen érzés, mikor ordítanak a fények és elvakítanak a zajok, csak reszketsz álmosan ébredés után egy hideg busz műbőr ülésén, és hiába rejtőzködsz, általában tikkasztó kabátod belsejében nem szűnik ez a borzalmas pillanat.
Csak nézel ki álmos fejedből a körülötted lévőkre, és felébred benned a az iszony, hogy mindenki csak téged néz, de jól megtanultad már kezelni ezt a helyzetet, hullafehér arcodon egy kényszermosolyt produkálsz, amely csak rosszabbá teszi ezzel a vigyorgó halálarccal az összképet
Inkább az ablakfelé fordítod arcod, ez biztosan jó lesz, s az utcán mászkálókra próbálsz mosolyogni, de semmi javulás, ők is ridegek, mint a hullaház lakói.
Ekkor telefoncsörgés mögötted, "eljöttem, de visszamegyek mindjárt" "pont most jöttél el mellettem a másikbuszon", kiülne az irigység az arcodra, ha nem tudnád kezelni, ehelyett csak a vágyakozás pár szava észrevétlenül elhal ajkadon: legalább valakit hiányolnak ezen a délutáni hajnalon...