Csodák Világa (12.)

Daisy nagy bánata
Egy nyárvégi délelőtt a Beuti Caféban beszéltek meg találkozót. A Pegazusok Erdejébe szánt kirándulásra James, Harry, és Luthine készült főleg, hiszen egy hosszú megbeszélés után úgy döntöttek ők keresik meg a könyvet. A többiek folytatták a munkát. Lily Daisyvel Lirien ügyeit kutatta fel, míg Daniel és Victorine egy másik városba készültek cikkeket írni.
- Figyeltek? - tette fel a kérdést Vic miután már 5 perce arról beszélt a négyesnek, hogy vigyázzanak magukra.
- Aha - mondta sután Harry, majd Jameshez fordult. - Holnap?
- Tőlem, de akkor megyek felkészülni - azzal felállt. - Holnap reggel 6-kor ugyanitt.
- Oké. Luthine?
- Tökéletes, én is megyek felkészülni - mondta és felállt, majd Jamesszel együtt ő is elhagyta a kávézót. Lizzy éppen elvinni készült az utolsó csészéket.
- Nagy buli készül? - kérdezte, miközben elvette az csészéket.
- Az Aranyharsonának - mondta Victorine. - Holnap reggel mi is itt leszünk, igaz Daniel? - a fiú bólintott.
- Mi is indulunk Runecasterbe.
- Runecaster?
- Egy egészen északi város - magyarázta Daniel. - De közel van a kisebb csatákhoz, és szeretnénk megmenteni.
- Remek, ideje, hogy megismerjék azt a várost - mondta Lizzy, majd elment.
- Akkor Dan menjünk, készülnöm kell még. Daisy?
- Mehetünk.

Másnap reggel hatkor álmosan bár, de a csapat összeült. Lily és Daisy majdnem elaludtak az asztalon, és Daniel és Victorine is eléggé álmosak voltak, csak James, Harry és Luthine voltak teljesen éberek, és ébredtek. Náluk volt minden amire szükségük volt, három táskában. Harry magával hozta a varázsbotját, és az egyik misztika könyvet is. Mindhármuknál volt kard, és persze Luthinenál a Végzet Köve. Fél órával az álmos búcsúzás után Harryék már a Lirien előtti erdőt járták.
- Azúria - mondta Luthine és csillogó szemmel mutatott az erdő távolabbi végébe. - Ez után lesz egy ház, ott tudunk lovakat szerezni. Gyors lábú kancákat.
- Remek - mondta James. - Én ugyanis gyorsan fáradok - Hosszú gyalogtúra után értek egy a faházhoz, mely a erdei tisztás méretéhez képes nagynak tűnt. A ház mögött egy karám állt teli szebbnél szebb lovakkal. Harryék kiválasztottak hármat, megvették őket, és így indultak tovább észak kelet felé.

Az út az erdőbe 3 nap volt. A harmadik estére érték el a gyönyörű vidéket. A fák azúrkékben pompáztak, csörgő kristálytiszta patak vize frissítette fel őket, mikor megálltak inni. A lovakat megpihentették, és csak a 4. nap folytatták az utat.
- Vajon merre kellene menni? - kérdezte Luthine reggel. A másik kettő tanácstalanul nézett rá. Felnyergelték a lovakat, majd elindultak tovább. Az erdő varázslatos békéje, és szépsége lassan minden gyanakvásukat elaltatta. Lassan, és békésen meneteltek az erdőben, és kerestek valakit, hogy segítsen. Már 3 napja bolyongtak az erdőben nem találva senkit, amikor előttük megjelent egy fehér ló, hosszú kecses szarvval, és két hatalmas fehér szárnnyal.
- Nézzétek! Egy pegazus - mutatott James az állatara. - Kövessük - úgy is tettek. Vágtattak a pegazus után, s szerencsére az állat nem szállt fel az égre, hanem csak futott, de így is gyorsan eltűnt a szemük elől.
- Na és most? - kérdezte lemondóan Luthine.
- Nem tudom, merre kellene keresnünk a varázskönyvet.
- Én sem - csatlakozott Harryhez James is.
- Én igen - hallatszott egy sejtelmes hang. Harryék hátranéztek. Egy hosszú szőke hajú, eléggé lengén öltözött nő állt mögöttük. Hajzuhataga takarta a melleit, szemei zölden csillogtak, és rongy ruhája csak néhány dolgot takart el. A nő gyönyörű volt Harry és James szerint, viszont Luthine eléggé visszataszítónak találta. A nő fülei hosszabbak voltak a rendes emberénél. A nő egy nimfa volt. Sokat hallani róla Lirienben.
- Tessék? - kérdezte Luth, mert a másik kettőt teljesen megbűvölte a nimfa kinézete.
- Én tudom hol van amit kerestek - mondta újra, mitől a két fiú magához tért. - Ti meg akarjátok menteni attól a másiktól Bölcsek Nagy Könyvét, igaz?
- Igen - mondta Harry. - Ha Necronhoz kerül, abból szörnyű dolgok lennének.
- Tudom. Ezért oda vezetlek, de vigyázzatok a pegazusokra.
- Lehet egy ilyen pegazus az enyém? - érdeklődött Luthine olyan hanggal, hogy nehogy a nimfa azt higgye mindenáron ki akarja fosztani az erdő kincsét.
- Igen, ha betöröd. Egy pegazus csak akkor lesz engedelmes.
- És szabad megpróbálni?
- Igen - válaszolt a nimfa. - Szálljatok le a lovakról, gyalog megyünk - bólintottak, majd követték a nőt az erdő mélyére. Hosszasan meneteltek, mikor elértek egy tisztásra, ahol 12-13 pegazus volt. A nimfa leült egy rönkre, és mutatta a többieknek, hogy tegyenek hasonlóképp. Harryék leültek, Luthine pedig a pegazusokat figyelte.
- Nemsokára megnyílik az út - mondta a nimfa. - Addig megpróbálhatsz betörni egy pegazust - Luthine bólintott és végignézett a sok állaton. Nézegette őket, majd meglátott egy fiatal hófehér példányt. Felállt, és a pegazushoz sétált. A ló bizonytalanul nézett lányra, aki hirtelen rápattant a hátára, mitől az állat vadul elkezdett rugdosni. Megkezdődött a mérkőzés. Először vad rúgások, és rángásokkal próbálta az állat ledobni magáról a lányt, de az nem hagyta magát, ezek után az állat felszállt. Luth, bár kicsit szédült ezt is kibírta. Ekkor a pegazus pánikszerűen ugrált össze-vissza, és végül kifáradt. A nimfa ekkor felállt, és lesegítette Luthinet. A lány kicsit szédelgett, majd visszanyerte egyensúlyát.
- Ő Amarilisz. A legfiatalabb pegazus. Immár a tied - Luth bólintott, és kedvesen megsimogatta az állat nyakát. Amarilisz érezhette a lányból áradó szeretet, és gondoskodó érzést, mert azonnal elfogadta gazdájának, és megszerette... legalábbis a nimfa szerint.

Eljött a szürkület. A nap olyan állásba került, hogy megvilágította a tisztást. Ekkor nyílt meg az út. A nap végigvilágított egy keskeny ösvényen. A nimfa felállt, ahogy a többiek is, és elindult az ösvényen. Harryék követték. Amarilisz nem, mivel a Luth nem akarta, és a nimfa szerint is jobb, ha marad. Az út egy odvas fáig vezetett. A fa odva akkora volt, hogy egy ember simán befért rajta. A nimfa megállt.
- Oda kell bemennetek - suttogta halkan. - De vigyázzatok, ott veszély vár rátok - azzal eltűnt. Harry Luthine és James összenéztek. James és Luthine előhúzták a kardjukat, Harry pedig megemelte a botot, azzal beléptek a fa odvába. Odabent sötétség uralkodott, legalábbis az első pillanatban. A másodikban Harry fény varázslatot használt. A kis fényvarázs helyett azonban hatalmas, és erős fény áradt szét, amely majdnem minden zugot megvilágított a teremben. Harry botja tényleg hatalmas erősítés volt. James füttyentett egyet, de nem csak a bot erősítő erejének, hanem annak is ami eléjük tárult. Egy nagy terem, melynek falait arany fodrok díszítették, de csak a jó ízlés határain belül. Harryék elámultak. Csak bámulták a az oszlopokat, és a díszeket, majd elindultak a terem vége felé. Ott egy nagy állványon, egy igen vastag könyv állt. A könyv nyitva állt. Harryék odamentek.
- Nem is volt olyan nehéz, megtalálni - mosolygott James.
- Csak tudnám miért híresztelik, hogy ez a hely veszélyes - elmélkedett Luthine. Harry megnézte a könyvet, majd végigsimította az oldalát. Ekkor érkezett az első támadás, gyengítő átok formájában, és Luthinet találta el. A lány elejtette a kardot, mert nem bírta tartani. Harryék megfordultak. Mögöttük öt-hat nimfa állt, támadásara készen. Harry megemelte a botot.
- Nem értem - suttogta Luthine. - Ők vezettek ide...
- Nem mi - mondta az egyik fekete hajú. - Az erdei nimfák vezettek ide. Ők félik ezt a helyet. És félik a könyvet. Ő szerintük jobb lenne az erdőnknek, ha a könyv nem lenne... de annak itt a helye. - fejezte be. Harry még mindig támadásra készen állt. Luthine pedig a kezét a szívére tette.
- Anatema Dilucion - mondta, mire a nimfák meghökkentek. Ezüstös fény csillant, és Luthine felvette a kardot. - Ti milyen nimfák vagytok?
- Te pap vagy? - kérdezett vissza, majd félelmét palástolva visszanyerte komoly megrettenthetetlen arcát. - Mi mágikus nimfák vagyunk. Varázslók... az erdeiek pedig...
- Druidák - mondta James. - Mi is varázslók vagyunk, és Luthine, igen Ő pap... miért baj?
- Nem félünk senkitől - mondta majd meglendítette a karját. - Magicos! - Kiáltotta, mire a kezéből Harry felé egy mágia csapás sugár indult el. A fiú nem tudott hirtelenjében védekezni, és James sem volt felkészülve hirtelen támadásra, így Harryt semmi nem védte. Viszont, mikor a csapás közvetlenül a közelébe ért, Harry medálja megcsillant, és a fiú körül egy mágikus búra keletkezett, s az elnyelte a varázslatot. Amint minden el lett nyelve a búra megszűnt. A nimfa meghökkenve nézte, majd nem támadott többet.
- Miért kell nektek a könyv?
- A Lirieni Akadámiára akarjuk vinni - mondta Luthine. - Necron, az ellenségünk, ide fog jönni érte. Az Akadémián nagyobb biztonságban van.
- Igen - csatlakozott James is.
- Tehát nagyobb biztonságban... - ismételte a nimfa, majd közelebb lépett. - Igaz, mit mondtok?
- Igen - mondta határozottan Harry.
- Hát... te! - mutatott Luthinra. - Csak te viheted el. Mi szeretjük, és tiszteljük ezt a könyvet.
- Értem - Mondta Luthine, és megfogta. Beletette a táskába. - Vigyázunk rá, s ígérem, papi szavamat adom, s az istenemre esküszöm visszakerül, amint elül a vész.
- Rendben - mondta a nimfa, majd intett, és utat engedett a 3 hősnek.

Viszont odakint, a tisztásra visszaérve több váratlan esemény történt. Amint kiértek a tisztásra élőholtak állták útjukat. Pontosan 10 élőholt. 2 vámpír, és 8 felfegyverezett csontváz. Harry felemelte a botját, és azonnal támadott.
- Granizos! - kiáltotta, mire az élőholtakra hatalmas, hegyes jégdarabok zuhantak, bár ez nem sokat ártott nekik, gyengítésnek jól jött. Az élőholtak rájuk támadtak. James és Harry megbűvölte a kardokat, hogy ezüstből legyenek, Luthnie pedig isteni támadásokat alkalmazott.
- Sancto Brillos Biablas! - kiáltott fel, mire a tisztást hatalmas fény lepte el. Ez volt a Szent Fény varázslat, amivel Harry apja elüldözte az élőholtakat Cal-Castriából, de mivel Luthine még nem volt olyan képzett, ez kisebb hatással volt rájuk. A két vámpír rátámadt Jamesre, és karmolták ahogy érték, bár James nem igazán hagyta magát, és vissza vissza vágott. Harry a botjával védekezett 3 csontváz ellen, s néha a karddal is odacsapott egyet egyet. Luthine főleg varázslatokat használt a maradék lekötéséhez. Az átkok, szent varázslatok szálldostak, a kardok csapódtak egymásnak jó fél órán keresztül. Mire az óra Lirienben elütötte az éjfélt ott álltak mindhárman ziháltan, koszosan fáradtan, de élve egy halom csont és két vámpírtest felett.
- Menjünk haza - mondta Luthine. A többiek bólintottak. Amarilisz vitte Luthinet és a többi ló pedig Jamest és Harryt.

A misztika könyv most már biztonságban volt, így a barátok összegyűltek a Beauti Caféba pár nappal azután, hogy visszatértek. Cikkek tömkelege jelezte mindannyiuk visszatértét Lirienbe. Harry egy Aranyharsonát tartott a kezébe, és azt olvasgatta. Daisy szomorú arccal feküdt az asztalon, még Vic és Dan hosszú csókolózásba kezdtek.
- Ti meg mikor jöttetek össze? - kérdezte Harry, mikor levette a szemét a cikkről.
- A küldetés alatt – mondta elmélázva, a lány, majd visszatért az előző foglalatosságához. Harry elmosolyodott, majd újra a cikket olvasta.

Közbiztonságról
Hosszú utat tettünk meg, hogy eljussunk Runecasterbe, az út alatt banditák, rablók, fosztogatók támadtak ránk. Ebből kifolyólag a most erről fogok beszélni. A lirieni hatóságoknak többet meg kellene tenniük az utak biztonsága érdekében. Jártunk ez ügybe a lirieni közvédelem vezetőségénél, akik azt válaszolták, hogy minden védelem a város köré van vonva, éppen ezért nincs aki az utak biztonságáért feleljen (interjú a kapitánnyal az 5. oldalon). De ha senki nem felel a biztoságért odakint, a kereskedő szekerek hogyan érik el a várost, és így a lakosság, hogy jut élelemhez és ruhához? Erről szól ez a cikkem. A közvédelmi erők nem katonák, hogy a háborúval törődjenek, hanem azzal, hogy az utak, és a város lakossága a lopásoktól és a gyilkosságoktól és egyéb bűncselekményektől védve legyen. A többi a katonák dolga... (folytatás a 3. oldalon)

Harry az 5. oldalra lapozott az interjúhoz. Érdekelte, mit sikerült Dannak és Vicnek összehoznia, azon kívül, hogy részt vettek egy csatában Runecaster mellett, amiben a város elveszett. Harry Daisyre nézett, mielőtt a cikket kezdte volna olvasni.
- Valami baj van? - kérdezte aztán. A lány felnézett.
- Nem semmi... - mondta. Harry nézte egy ideig a lányt, majd visszatért az újsághoz, de közben azon gondolkodott mi baja lehet Daisynek.

Interjú a közbiztonság kapitányával
Victorine (Vic): Köszönöm, hogy interjút ad nekünk.

Kapitány: Ez természetes, ha jól emlékszem a városok közti utak közbiztoságáról van szó.

Vic: Igen. Azt szeretnénk megtudni, miért nem biztonságosabbak az utak. Nem régen Runecasterbe tartottam, és az úton 3x-4x támadtak meg. Ez nem normális.

Kapitány: Persze, hogy nem. A közbiztonságra most Lirienben van szükség, és nem az utakon. Ezt meg lehet érteni. A jelenlegi helyzetben a Lirieni nagytanács megadta az engedély, sőt kötelezett minket arra, hogy visszavonjuk az összes erőnket.

Vic: Ezt megértem, de ha senki nem vigyáz az utakra, a kereskedőket kirabolják. Nem egy emberrel beszéltem, aki megjárta.

Kapitány: Igen tudunk erről, de mint mondtam...

Vic: A védelem nem a katonaság dolga?

Kapitány: De a közvédelem dolga is, mi védjük meg a várost a bűncselekményektől...

Vic: Ezt eddig is megtették, és úgy, hogy az utak biztonságban voltak. Azt veszem észre, hogy nem tud rendes kifogást találni... miért?

Kapitány: Elnézést kisasszony, de mennem kell...

- Remek voltál Vic! - mondta nevetve Harry, miután elolvasta a cikket. Aztán lapozott. Ott a Runecasteri vesztes csata leírása volt Daniel tolmácsolásába. A felkészületlenség és a csata majd minden egyes perce...

- Daisy mi bajod? - kérdezte Luthine, egy héttel később, mikor Harryvel és Daisyvel találkozott. A lány egy hét szabadságot kért, mivel bár eltávolította magáról az átkot, még mindig gyenge volt egy kicsit. Daisy csak hümmögött egyet kettőt, majd lelépett. Luthine megszeppenve nézett Harryre, aki megrántotta a vállát. Augusztus utolsó hete volt előttük, és az újság szépen haladt a maga útján. Luthine és Harry beültek a Beauti Caféba, egymás mellé és beszélgetni kezdtek. Luthine még nem ismerte a Runecasteri történteket, így Harry elmondta azt, amit Vicéktől hallott. Este hazafele indultak az úton az Utazók utcájában, majd Luthine megállt az ajtajuk előtt.
- Na, akkor szia – mondta a lány csendesen. Harry hozzáhajolt és megcsókolta. Végre... Luthine a karjait a fiú nyaka köré fonta. Hosszú percekig tartotta a csók, majd a végén, csak úgy egymást ölelve álltak. - Úgy vártam erre a percre – suttogta a lány, majd megcsókolta Harryt. Aztán nagy nehezen elbúcsúztak, és Harry továbbment haza. Otthon Daisy a kanapén ült és rossz kedvvel olvasott. Harry leült mellé csillogó szemekkel, majd ránézett a lányra.
- Elmondod végre mi bajod? - kérdezte. Daisy ráemelte a tekintetét. A szemében egy nagy könnycsepp ült.
- Jövő héten vissza kell mennem az Akadémiára, de lehetek veletek, ti már nem lesztek ott... - mondta, majd elkezdett zokogni.
- Daisy, annyi barátod van, és ha dolgozni akarsz, írj egy cikksorozatot, az Akadémia életéről. Bármikor lejössz Lirienbe, mi ott leszünk... - azzal megölelte a lányt.