Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Még egy szenvedélyes csókot váltottak, majd visszamentek a többiek közé.A vendégek egy kis...
kortárs, epika, próza, novella, elbeszélés
Mindketten nagyon izgatottak és boldogok voltunk. Korán kimásztunk az ágyból, mert előző este...
kortárs, epika, próza, elbeszélés, novella
kortárs, epika, próza, novella, elbeszélés
Friss hozzászólások
Ayako: Nekem is tetszett
2018-08-20 13:55
annam26: Köszönöm :)
2018-08-17 15:33
annam26: Igazán egyedi történet, tetsze...
2018-08-17 15:10
Ayako: Szerintem nagyon jó
2018-08-17 01:11
Ayako: Nagyon jó
2018-08-17 00:46
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Csetepaté

CSETEPATÉ
 
 
A nagyvilági, menő mulatóban, ahol egyetlen pohár kóláért is fölszámítottak legalább tízezer forintot -, az idősebb úriember érkezése nagy megdöbbenést keltett. Ez a felkapott bulizós bár a fiatalabb nemzedék kedvelt találka – és mulatós helyének számított, ahol legfeljebb csak az uraktól kértek csekélyke belépőt, míg a csábosabb, és roppant csinos, - főként előnyösebb megjelenésű hölgyektől, akiknek testét legfeljebb csak imitt-amott takaró koktélruha, ha takarta egy puszi vagy csábító mosollyal sok mindent el lehetett pénz nélkül is érni! Sokszor csak a pénz tud viselkedni, az ember már ritkábban! 
Az öregúr bejött magas, kissé pocakos testtel, mégis valami ritkán fölmutatott emberi méltósággal, mely talán csak a lovagokra vagy régimódias gavallérokra volt leginkább jellemző, fekete mogyorófából készült botjával, mely igen-igen jól jött – különösen a téli frontérzékeny napok környékén és mely önvédelmi fegyverként is szolgált, ha kihúzta eredeti faburkolatából a finoman edzett, tűhegyes acélpengét. Úgy lépett be erre a zsivalygó, emberi szót is ritkán hallott, totális hangzavart és apokaliptikus megsemmisülést dübörgő diszkós helyre, mint aki különös hírmondóként egy fontos üzenetet szeretni közölni a léha, könnyelmű és a szándékos közönyösséget túlzásba vitt világgal: emberi Törvényt, és egyszerre erkölcsi ítéletet az esendő gyarlóság felett… 
Az öregurat zavarta a totális hangorkán eszeveszett, zabolázhatatlan ritmusa; szó nélkül, mint általában a ritkán észrevett türelmes vendégek átvonult fejedelmien az összecsődített termen és botjával finom műveletként meglazította a fő vezetékeket, melyek a hangerőt szabályozták. Az adott hangerősítőnek sem kellett sok idő – néhány perc múlva a hang fokozatosan elhalkult és helyébe lépett a tartalmas csönd! 
- Ki a franc babrál az elosztókkal?! – dörrent egy kellemetlenül acsarkodó, izomkolosszus egy másik emberre, hogy hátha az megtudja mondani a műszaki probléma okát. 
- Fogalmam sincs főnök! De megtalálom és előkerítem! – lázas kutatási folyamatba kezdett, ettől remélve több borravalót vagy hevenyészetten kiérdemelt előléptetést kapni.
Az öregúr szándékosan egy olyan pontját választotta ki a teremnek, ahol kivételesen még sarokasztalokat is beépítettek, és ahol a zaj tökéletesen elhalt és emberi illatok és zörejek léphettek végre az akusztikai élvezhetőség helyére! Nem rendelt semmit; igaz aligha tudott volna, mert a legtöbb pincérhölgy is valami jól szórakozott kábulatban, bacchanáliák ünnepeként szemlélte az összecsődített tömeg vonaglásait, mely most – hogy a zene hangereje megszűnni látszott – elvesztette minden jogát, hogy a megérdemelt parkettre lépjen!
A diszkó műsora legtöbbször a nagyon fiatal korosztály igényeit próbálta meg kielégíteni és kellően kitömött pénztárcáikat becsábítani erre a kétes értékű, szinte már alvilági környezetre, melyet a halogén, halvány, szinte lidérces fények is minél jobban kiemeltek. A legtöbb hölgyön gyakorlatilag nem volt semmi; alig fedett ruhácskákban vonaglottak össze-vissza a parketten és sokszor azt sem igen tudták részeg kábulatukban, hogy ki kicsoda, illetve hogy saját maguk mit is akarhatnak ettől a világvége csődülettől! 
Az öregúr a botjára támaszkodott, mint akinek mélyről jövő egyetemes fájdalmai vannak és sokáig, mint valami rejtélyes, külső megfigyelő – bámulta az embereket! Majd mint aki semmiről sem értesült magához kéretett egy kevésbé jó szándékú pincért. Az adott rókaképű pincér az elképzelhető leglajhárabb tempóban jött feléje, mint egy szikárrá aszott, hencegő meztelen csiga és úgy állt meg az öregúr asztala előtt, mint akit a legkevésbé sem izgat, vagy érdekel, hogy mit akarhat egy ilyen ember: 
- Na, mi van tata? Köll valami? – kérdezte fennhangon. 
Az öregúr hanyag, múltszázadbeli eleganciával nyúlt bele levetett kabátja zsebébe és odaadott egy névjegyet: 
- Legyen oly kedves és adja át ezt a parketten táncoló éjsötéthajú hölgynek! 
A főpincér miután egyetlen rövidke pillantást vetett a névjegyre előbb köhögés vagy valóságos hahotás roham fogta el: 
- Hát ezzel meg mit akar papa? Ha-Ha-Ha! Jó vicc! Mi vagyok én? Kedves nővér?! 
Az öregúr kissé megütközött a pincér viselkedésén, mert eddig is voltak, akik lekezelték és úgy viselkedtek vele, mint egy itt feledett kolonccal vagy utcai szeméttel – ez most azonban más volt, szokatlanabb!
- Legyen kedves és tegye azt, amit mondtam! Többször nem szólok! – hangjában enyhe gyilkos fenyegetés villódzott.
- Jól van már na, apafej! Nem köll mindjár’ fölfortyanni, okés? Majd meglátjuk! – azzal, mint akire szabályosan ráijesztettek – látván az öregúr tekintetét -, azonnal elviharzott.
Az öregúr villogó, gyilkos tekintettel mérte végig és a pincér megérezte, hogy végig őt bámulja!
Néhány perc múlva feltűnt a gyönyörű fekete kontyot viselő fiatal hölgy.
- Szervusz papus! Hát te? – kérdezte kedvesen és elragadó bájosan. 
- Szervusz, drága nagyunokám! Nem is tudtam, hogy te ilyen helyeken is megfordulsz? – csodálkozott, bár hangjában semmi ítélet vagy neheztelés nem volt.
A hölgy meglepődött. Fiatal volt még, ám korához képest nagyon értette és tudta azt, hogy mi illik és mi nem: tudta jól, hogy kislányként a nagyapja kitanította az illő etikett minden csínjára-bínjára és pontosan érezte azt, hogy efféle romlott helyek legfeljebb saját maga konok és világgal ellenkező lázadását testesíthetik meg! Szülei korán, gyerekkorában meghaltak egy súlyos autóbalesetben és a nagyapja fogadalmat tett lányának, hogy soha nem fogja magára hagyni egy szem unokáját és mindent megtesz a tisztességes nevelése érdekében. A fiatal hölgynek meglehetősen sok udvarlója akadt; de neki már volt egy komoly kapcsolata, melyről viszont eddig nagyapja sem vett tudomást. A hölgy most elcsigázottnak és nagyon szomorúnak tűnt; mindig lenyűgöző, halhatatlan őzikeszemeiből a céltalan kétségbeesés és a bánat világított, mely némán és hangtalanul fohászkodik a másik felé és egyre azt kéri: Segíts rajtam! 
Ez a fajta kiszolgáltatott, sebzett szomorúság gyermekkorában is meglepte és azóta nem sokat javult. Gyerekkorában a többi gyerektől eltérően hozzá neves és híres magántanárok jártak házhoz, és a tanterembe legfeljebb csupán akkor tette be a lábát, ha halaszthatatlan vizsgái szólították, melyeket szigorúan teljesítenie kellett, ha felsőbb osztályba szeretett volna lépni. 
- Szabad papus? – figyelmesen megkérdezte nagyapját, mielőtt rágyújtott volna. 
- Kisunokám! Mit beszéltünk meg?! – enyhén összehúzott szemöldöke megbocsátó bosszúságról árulkodott. 
- Rendes nő társaságban nem dohányzik! – csilingelő, pacsirta hangja egyszerre volt most kislányos és enyhén durcás, mint akitől elvették játékszereit, de ugyanakkor kristálytiszta és józan. Ma este is alig ivott alkoholt; egyetlen mohitó-koktél volt aznapi adagja.
- Tudom, hogy nincsen jogom, sőt, nem is lehet hozzá merszem, hogy beavatkozzak az életedbe! Elvégre felnőtt nő vagy már kincsem, de… - szeme elfátyolosodott, szinte cseppfolyóssá vált. 
Az ifjú hölgy megérezte nagyapjában az ijedelmet és a kétségbeesést, és mint egy gondoskodó anyuka közelebb húzódott hozzá és átölelte az öregurat.
- Mi a baj papus? – kérdezte hirtelen támadt idegességgel elnézve az öreg vonásait. 
- Csak… nagyon megijedtem, hogy hirtelen nőttél fel, és tudod, az ember egy idő után magányos lesz és… - elcsuklott a hangja és göcsörtös, sokat dolgozott kezei közé temette meghajszolt arcát. 
- Cssss! Tudom papus! Nyugodj meg! De mindennap meg foglak látogatni! Soha nem feledlek el! 
Az öregúr már eddig is tudta azt, hogy részigazságokra mindenkinek szüksége van, de hogy ezek mennyi határt bírnak el – csak ritkán tudják azok, akik kimondják adott szavaikat…
- Tulajdonképpen nincs igazam kisunokám! – bölcselkedett, és nagylány unokája mindig is imádva csüngött minden jóízűen mesélő, kedves szaván, mert annyira ízesen tudta formálni a szavakat. – Neked épp olyan jogod van hozzá, hogy lásd a nagyvilágot és elkövesd a magad hibáit, mint nekem vagy akárki másnak! Sajnálom! 
- Ugyan már papus! – átölelte, és mint kiskorában mélyen beszívta az öreg illatát. – Attól még sokszor meg foglak látogatni és nagyon sokszor gondolok majd rád! Csak adj nekem… egy kis időt, jó?! 
- Drága lányom! Az ember egyetlen értéke öregségére az idő, mert az, ha kell ha nem, eltelik fölötte és visszahozni az elrabolt perceket többet már nem lehet! – hangja kesergőbbre változott. – Tudod, az élet ott kezdődhet valahol, ha az ember már a meglévő dolgainak sem tud szívből és igazán örülni; mintha megszűnt volna benne a mindenség-szikrája…
Az ifjú hölgy mindig tisztelettel vegyes szeretettel hallgatta nagyapja hóbortos meséit, most azonban – ki tudja miért -, vitatkozáshoz volt kedve és visszaválaszolt neki; szíve mélyén érezte, hogy rosszul teszi, mert megbánthatja vele az öreget és ilyen idős korban már azért nem árt vigyázni a nagy szavakkal, de értelme azt súgta neki, hogy muszáj olyasmit is kimondani, amiről eddig józanul hallgatott. 
- Ugyan papus! Csak megijedtél az élettől! Van ilyen! De megnyugtatlak, nem lesz semmi baj! Meglásd egy-két nap múlva olyan jó hangulatban leszel, hogy majd együtt mehetünk nyaralni valami meleg helyre!
Az öreg tekintete homályosabb, reszketőbbre változott:
- Félek tőle kisunokám, hogy én azt a pár napot már nem élhetem meg, mert szervezetem nem engedi! 
- Jaj, papus! Kérlek, ne hagyj itt, egyedül! Nélküled olyan félelmetes lenne az emberi világ! – mint egy vacogó kis állatka mellkasába fúrta fejecskéjét. Talán legjobban most hasonlított legjobban önmagára.
- Drága kislányom! Azért jöttem el hozzád most személyesen, mert búcsúzni jöttem! Meglehet, hogy nemsokára hosszú útra el kell utaznom és még nem biztos, hogy visszajövök… de ha erősen gondolsz rám és soha el nem felejtesz, mindig ott leszek veled drága aranyszíved csücskében! Ezt soha el ne feledd! – most úgy üldögéltek együtt békés meghittségben, mint két igazán közeli rokon, akiket az elmúlás sem választhat ketté! 
Az ifjú hölgy szépen kikészített sminkjén meglátszott, hogy a szemfestékét elmaszatolta a gyémántszínű, nagyalakú könnycsepp: vigasztalhatatlanságának egyik beszédes jelképe! 
- Jaj, papus! Miért kellett ezt mondanod?! – vonta önkéntelen is csilingelő hangján kérdőre. – Eddig olyan magabiztosnak látszottam és te most arra kényszerítesz, hogy a felnőtt, magabiztos nő személyiségét csak úgy eldobjam magamtól és törékeny virágszál lehessek, akit az első könnyed szélroham is elfúj?
- Drága kincsem! Hiszen tudhatod, nem akartam én nekem semmi rosszat, én csak… szerettem volna bizonyos dolgokat és összefüggéseket tisztázni! De ha teher vagyok a számodra, már itt se vagyok! – S már arra készült, hogy megmarkolja botját és kalapot föltéve távozzon a nyüzsgő táncteremből. Az ifjú hölgy megsimogatta arcát: 
- Kérlek szépen, ne menj még el… maradj! Ki tudhatja, mikor találkozhatunk legközelebb! – mintha mondataiban is baljóslatúság bujkált volna öntudatlan!
Az öregúr, mint egy szófogadó gyerek, rögtön megnyugodott és visszaült megszokott helyére.
- Látod-látod! Most olyan jó, hogy itt vagy mellettem! Megvigasztalsz és meg is nyugtatsz egyszerre! Nélküled úgy érzem… fél ember vagyok csak! 
- Kis unokám! Te már igazi érett, felnőtt nő vagy! A legfontosabb, hogy mindig hallgass a szívedre és akkor nem lesz semmi gond!
- De… ez ez… olyan nehéz! 
- Tudom, kicsim! Jól tudom! Hiszen én is átéltem már ezt, de gondold végig, hogy mit akarsz megtenni és valósítsd meg az álmaidat, tiszteletben tartva az erkölcsi emberség törvényeit! – májfoltos, ám még mindig erőteljes szőrös kezeivel megszorította a másik hattyú-finom kacsóit bátorítást adva ezzel.  
- És ha mások eltaposnak vagy átgázolnak a fejem felett? – kislányosra váltott a hangja. 
- Nem az számít, hogy hányan gáncsolnak vagy buktatnak szándékosan el! A lényeg, te sokk erősebb vagy, mint azok, mert te igenis föl tudtál állni bármilyen körülmények között a sárga földről is!
Az ifjú hölgy gyönyörű, léleklátó mélybarna szemeiben meglátszott egy vastagodni készülő könnycsepp: Igazságának cáfolhatatlan biztosítéka:
- Köszönöm papus, hogy itt vagy velem!
- Biztosan már várnak rád a barátaid kicsim! Menj kérlek! Érzed nyugodtan jól magad! 
- Ők nyugodtan várhatnak még néhány percet! Most te vagy a fontos! – szemével minden apró barázdát és sokat szenvedett ráncot megnézett az öreg arcán, mely tartalmasan hányatott életéről tanúskodott. – Kérlek, papus! Nyugtass meg és mondd azt, hogy jól vagy és hogy mindig mellettem leszel! Nélküled annyira elveszett vagyok! 
- De drága gyermekem! Én nem mondhatom, sem írhatom elő neked, hogy hogyan éld az életed! Ebben neked kell bölcsen és felelősségteljesen döntened! Biztosan találsz majd valakit, aki föl fogja fedezni a benned szunnyadó titkosított különlegességet, mely egyelőre csak a felszín alatt virágzik; de sebaj! Meglásd! Boldogak lesztek együtt! Bizonyára lesz majd egy vagy két apró csöppség, akikről édesanyai hűséggel gondoskodni fogsz és rájössz arra, hogy az élet sokkal különlegesebb valami, mint amilyennek eredetileg gondoltad!
- Mégis reszket bennem valami világtól elrettentő, rejtélyes félelem, melynek a kulcsát még meg nem fejthetem! 
Az öreg most aprót legyintett, mintha a szemei elől akarna egy aprócska legyet elhessegetni:
- Oh! Drága kincsem! Az csupán a benned növekvő lelkiismereted szilárd szava! Jól tanuld meg, hogy hallgass mindig rá és a szívedre, és akkor nem lesz semmi baj! 
,,Ő az én nagyapám!” – büszkén gondolta ezt a lány és olyan halhatatlan lelkierőt érzett a közelségében, amit csak legfeljebb akkor érezhetünk, ha valami igazán fontos és nélkülözhetetlenné lett számunkra a hosszú évek során. Az értékes, kincs-szavak mögött különös varázslóvá alakult át elméjében az öregúr! Sok mindent csak később értett még, mennyi mindent még elszeretett volna mondani. 
- No, drága gyermekem! Mulass és érzed nagyon jól magad! Addig én majd megleszek! – fél szemmel a társaságon volt a tekintete, akik kisebb fokú türelmetlenségükben nem tudták mire vélni, hogy egy olyan angyali, egzotikus szépség, mint amilyen a hölgy "leereszkedjen” egy öregember társaságához, és türelmetlenségük jogos válaszokat követelt. 
- Szeretnéd, hogy esetleg bemutassam őket papus?! – érdeklődött továbbra is kedvesen. 
- Hát, ha te szeretnéd, akkor nagyon szívesen! De azt hiszem, hogy te most fejben egészen máshol kalandozol! Igazam van?! – rásandított, mint aki becézgetőn megjegyez vagy egyenesen rokonszenvvel kérdőre von valakit. 
- Hogy találtad ki papus? Mondták már nekem, hogy fantasztikus vagy! Mintha hallanád az emberek rejtett gondolatait!
- Képzeld csak áldott-tekintetű, drága nagyanyádat! Ő mennyire kedvelte, mikor ezt-azt sikeresen szóvá tettem vagy megjegyeztem a vacsoraasztalnál!
- Hát nem is lehet ebben kivetnivalót találni! Fantasztikus vagy és nagyon szeretlek! 
Az ifjú hölgy kicsit rendbe hozta enyhén elmaszatolódott sminkjét, amiről kicsit csorogni kezdett a fekete szemfesték; Kleopátra-stílusú fecskefarkasszeme még így is éberen világított, mint egy folyamatosan éberen őrködő, kutató szem, mely nem alhatik… 
Valami fontos dolgot még szeretett volna elmondani rég nem látott nagyszülőjének, aki olyan volt, mintha a saját apja lett volna, aki születése után egyik napról a másikra egyszerűen fogta magát és ,,lelécelt”, de most csak idegesen tördelte aprócska kezecskéit és nem is talált megfelelő szavakat! 
- Kicsim! – fogta meg a kezeit az öregúr - Ne feledd, amit mondtam! Józan ész és szívünk szava mindig a helyes irányba vezérel minket, bármit is rak vállaikra teher gyanánt az élet! Most menj csak nyugodtan! – úgy engedte el a finom és törékeny kacsókat, mintha egy végső búcsú díszlete lenne ez a mostani találkozásuk. Az öregúr alázatosan és kedvesen biccentett, majd fölkelt; kihúzta unokája alól a széket kedves előzékenységgel! Megölelték egymást, és az ifjú hölgy visszament a már jócskán türelmetlenkedő társasághoz, akiknek beszámolt a rejtélyes idegen látogatásáról! 
Az öregúr arca ezalatt ugyanolyan szelíd és rokonszenves volt, mint amikor pufók termetével belépett ebbe a felkapott és nagyon menő diszkó helyre; most vette botját és kalapját és kiment az ismét nagy zsúfolásig megtelt teremből. Nem fizetett többet, mint amit hivatalosan a bejárati izomkolosszusok el nem kértek tőle. 
Amint kiért a hűvös, lehűlt levegőjű utcára, érezte, hogy hevesen, fájdalmasabban megdobban a szíve: utoljára akkor érezte ezt, amikor nyírokmirigyrákban elvesztette halhatatlan feleségét és a fia rá is rábízta egy szem unokája nevelését és gondozását. Most valahogy ez is megszűnt; a tünékeny jóléti állapot, melyhez az emberek többsége ragaszkodik foggal-körömmel. 
A haláltól – még nagyon tisztán és világosan emlékezett -, csupán egyetemista éveiben félt, amikor versekben vallotta meg akkori szerelmének, hogy megtisztelve érezné magát, ha még legalább harminc évig együtt maradhatnának, és amikor a hölgy közölte vele, hogy még bulizni akar és meg akarja magát találni az akkor még fiatalember hirtelen félelemből elkövette élete majdnem jóvátehetetlen baklövését, lelépett a buszmegállóból az éppen akkor kigördülő busz elé és majdnem sorsfordító katasztrófa lett belőle… 
A megbékélt öregkorra gondolt, hogy felesége mindig izzó szerelmemmel várta a bejárati ajtóban, akárhányszor csak egy-egy megfáradt munkanap után hazabotorkált, mint egy magányos hős a munkából, ahol kötelezően előírt "agycsapolást” végeztek és ahol csupán legfeljebb csak a főnököknek vagy a magasabb beosztású emberkéknek lehetett egyedül kiszállás! Most valahogy kellemes bizsergés járta át, hogy azért ebben a rongyos életben legalább valamit mégis jól csinált: sikerült becsületes és mindig nyíltszívű és őszinte Hölgyet nevelnie unokájából! Igaz! Talán kissé érzékenyebbre is sikeredett a nevelés, de talpraesett lett és lélekben legalább ugyanolyan erős, mint édesanyja! 
"Biztos, hogy az éjfél felé járó mulatozás után riadtan fogja őt keresni az unokája” – gondolta most – "talán jobb volna visszakuncsorogni a tett színhelyére és akkor ő is érezné, hogy talán a búcsú még nem kiszámított és elrendelt vonatkozási pont!” – töprengett. Ítélni fog önmaga felett ez a felnőtté érett lány és akkor lehet, hogy ezt nem fogja neki megbocsátani, hogy csak így egyszerűen eljött! Pedig szándékosan jelentőségteljesebbre szerette volna varázsolni még a búcsúzás kikényszerített pillanatát is, hogy ne lehessen annyira fájdalmas! 
"Nem tehetem meg egyetlen unokámmal, hogy így kelljen kilépnem az életéből! Nem láthatom életemben nagyon szomorúnak, mint egy megriadt és elveszett kis állatkát!” – döntötte el magában, és a megkezdett sikátorszagú utcasarkok mélyéről egyenesen visszafordult a diszkó irányába és megállt közvetlenül a barlangszerűen mélyülő kapu mellett; rátámaszkodott sétabotjára és türelmesen várt. 
Ifjú hölgy unokája azzal a zajos társaságbeli hölgyekkel volt, akik égető türelmetlenséggel vallatták ki, hogy ki lehetett az az öregúr, akivel beszélgetett! Amint kiléptek a sűrű szurokszerű éjszakába, unokája egyből megpillantotta az ajtó mellett árválkodó, tétováskodó öreget; áldozatkészen és meghatott mosolygósan belé karolt és kedvesen magával vitte. Látszott rajta, hogy a szívére hallgathatott, mert most végre érezte, hogy megtalálta a sokat keresett boldogság és szívében érezte: lehet, hogy ez most működni fog – hiszen mindketten nagyon akarják! Nagyapjára szinte semmikor sem tudott haragudni, mert volt benne valami titkos emberi méltóság, mely megnyugtatta az embereket és bölcsebb belátásra intette őket a hangoskodókkal ellenétben. 
- Akkor most velünk jössz szívem vagy nem?! – érdeklődtek a kis társaság hölgytagjai. 
- Ti csak menjetek nyugodtan! Én hazakísérem a papát és majd összefutunk valahol! – adott utasítást, és ezt olyan komolyan gondolta, hogy a társaságnak több szóra már nem is igen volt szüksége.
Kedveskedőn belekarolt az öregúrba és együtt ballagtak fel a lakása irányába, ami itt volt nem messze a közelben. 
Az öreg fél úton nem bírta ki és kíváncsian megkérdezte, de csak finoman, meg ne sértse ezzel a másikat: 
- Mondd csak drága kincsem! Te miért nem mentél velük?
- Azért, mert tudod papus, vannak az életben fontosabb dolgok is, mint a bulizás meg a szórakozás, és ha kivételes és nemes emberek társaságát élvezheti az ember, miért ne ragadná meg a lehetőséget!
 Kedvesen arcon puszilta és végre érezte, hogy tökéletesen elégedett lehetett az életével, mely nemes emberséget nyerhetett egy kivételes ember által…  
 
Hasonló történetek
2865
Felöltöztették este feketébe a lányt, esküvői díszeket festettek arcára és kezére, felékszerezték, fején a kendőt ezüst pánttal fogták oda, nyakába arany láncot akasztottak, ujjára égköves gyűrűket adtak, derekát arannyal átszőtt övvel díszítették, és lábára selyem szandált húztak. Aztán az asszonyok elénekelték neki a menyasszony dalát...
1953
Szerelem volt ez az első látásra. Valami olyan, mely mindent elsöpör. Egy hurrikán, mely kitép minden fát, és ledönt minden falat. Ember ilyen erős szerelmet még soha nem érzett, mint én akkor.
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: