Csámcsogók már pedig nem léteznek

Sötétség borult a mocsár mellett elterülő Lápmező apró falujára, miután a nap utolsó sugarai is elhalványultak a nyugati égbolton. A zsúpfedeles faházak ablakaiban halovány fények gyúltak, amelyet egy – egy gyertya, vagy mécses lángja árasztott magából. A távolból olybá tűnt, mint megannyi szentjánosbogár egy sűrű erdő közepén. A poros kis utcákon, melyek alig voltak utcának nevezhetők, nem égtek fáklyák, vagy lámpások, árnyékba burkolózva tekergőztek a kunyhók között, akár egy szél szabdalta pókháló szálai.
A holdat sűrű felhők takarták, gátat szabva ezüstös sugarainak. Az éjszaka teremtményei úgy bújtak elő rejtekükből, ahogy a falusiak tértek meg otthonaikba, hogy kipihenhessék a hosszú, fáradtságos napot.
Kosárfonó Randall az ágyán térdepelve bámult kifelé a sötétségbe, szobájának ablakán keresztül. A haldokló gyertya lángja félelmetes árnyéktáncot vetett a plafon gerendái és a helységben elhelyezett bútorok között. Az alig tizenkét éves fiú összébb húzta magán hálóköntösét, majd riadtan fordult hátra, mikor váratlanul az apja lépett be az ajtón.
- Ideje nyugovóra térned fiam! – mosolygott rá a férfi szelíden, majd a fiához lépett, csókot nyomott a homlokára és gondosan betakargatta.
Randall kínosan érezte magát, hiszen ő már nagyfiú volt, szülei mégis úgy bántak vele, mintha még mindig csenevész kisgyermek lenne. Mindaddig felnőttnek érezte magát, amíg az apja ki nem oltotta a gyertya lángját és el nem hagyta a szobát. A sötétség úgy borult rá, mintha fojtogatná, tapintható volt.
A fiú szemére nem jött álom, és ahogy teltek a percek, úgy erősödtek az éjszaka zajai, melyek beszűrődtek odakintről. Kezdetben csak a lehulló levelek surrogását hallotta, ahogyan a lágy szellő játszadozott velük, később azonban hallani vélte a faférgek idegesítő rágcsálását, amik befészkelték magukat a ház deszkái közé és az apró lépteket, melyeket parányi állatkák hallattak, ahogy elszaladtak az ablaka alatt.
Az orráig húzta a takaróját és onnan meresztette a szemét hasztalan, hiszen nem látott mást, csak sötétséget, bárhová tekintett is. Órák teltek el, vagy talán csak percek, maga sem tudta. Egyszer csak hangosabb léptek zajai ütötték meg a fülét. A lélegzete is elakadt, úgy fülelt. Az a valami az ablaka alatt állt meg. Kezdetben csak szuszogott, majd, mintha nyálát szürcsölve csámcsogni kezdett volna.
Randall moccanni sem mert, lélegzetét visszafojtva hallgatózott tovább, tenyerei izzadni kezdtek, ahogy a takaróját szorongatta. Eszébe jutottak a felnőttek rémtörténetei, miszerint éjszaka a mocsárból előbújnak a Csámcsogók és elviszik a rossz gyerekeket, akik nem akarnak aludni.
Randall azzal próbálta nyugtatni magát, hogy ez csak egy falusi, aki tréfát akar űzni. Képtelen volt azonban arra, hogy megbizonyosodjon róla, nem mert kinézni az ablakon, ehelyett lehunyta a szemét és próbálta kizárni a rémisztő hangokat. Szívverése, mely ott lüktetett a fülében, hamarosan minden más zajt elnyomott. A múló másodpercek percekké, a percek órákká nyúltak.
Az ablaka alatt motoszkáló valami azonban idővel odébbállt.
Aznap éjjel Randall szemére nem jött álom, reggelig virrasztott takarója védelmébe burkolózva.
Ahogy a nap első sugarai utat törtek az égbolton, Randall reszketve és zizegve kelt fel az ágyából. Fogai vacogtak, ahogy levetette izzadtságtól átnedvesedett hálóingét, majd gyorsan felöltözött, kanalazott néhányat a kásájából, mely már az asztalon várta, azután barátjához sietett, aki a közeli szomszédságban lakott.
Lápföldi Bennet figyelmesen és érdeklődve hallgatta végig Randall beszámolóját az előző, rémes éjszakáról. Bennet úgy döntött a következő este ő is ébren marad, hogy megbizonyosodhasson barátja igazáról.
Aznap, mikor éjfélre járhatott, már nem csak Randall hallotta az éjszakai lény vérfagyasztó hangjait, hanem az ifjú Lápföldi is. Másnap hosszú tanácskozás után végül úgy döntöttek, mindketten beszámolnak erről a szüleiknek.
Benettet kinevették és ugyan azt mondták neki, amit Randall szülei.
- Ugyan már fiam! – mosolygott az idősebb Kosárfonó – Ez csak egy mese! Ezzel riogatják a gyermekeket, akik nem hallgatnak a szép szóra.
A két fiatal hiába tiltakozott, a szülők egyre csak azt hajtogatták:
- Csámcsogók már pedig nem léteznek!
Az elkövetkezendő három éjszaka nyugodtan telt. A fiúk már kezdtek megnyugodni, szinte már el is felejtették a történteket, azonban a negyedik éjszaka ismét hallották ablakaik alatt a motoszkáló hangokat és az idegtépő csámcsogást.
- A végére kell járnunk a dolognak! – csapott öklével a tenyerébe határozottan Randall, mikor másnap ismét találkoztak.
- Egyet értek! – válaszolta barátja.
Elhatározták, hogy kiszöknek az éjszaka és meglesik a portyázó teremtményt, talán még el is teszik láb alól. Magukban felidézték a hősöket és kalandorokat, akik megannyi veszéllyel néztek szembe és most úgy érezték, eljött az ő idejük. Egy kaland közepébe csöppentek, ahogy a főszereplők a regényekben. Hős lovagnak és kóbor harcosoknak képzelték magukat, akik bármiféle veszedelemmel szembeszállnak.
Randall az övére csatolta apró tőrét, mellyel megannyi faszobrocskát faragott már, most eljött az ideje, hogy valami másba is belemélyeszthesse a pengét. Benett magához vette pásztorbotját, amivel családja teheneit terelte, most talán majd egy szörnyeteget kergethet vele vissza a mocsárba, ahonnan érkezett.
Mindketten kiléptek a hűvös éjszakába, mikor a szülők már mélyen aludtak. Benett úgy markolta a pásztorbotot, akár egy harcos a lándzsáját, Randall pedig olyan peckesen lépdelt tőrét markolva, mintha egy kard csüngne az oldalán. Szinte egy időben értek a megbeszélt találkozóhelyre, ahol tökéletes rálátás nyílt a házukra és egyben a mocsárra is.
Órákig lapultak egy ház sarkában, elbújva egy szalmakazal mögé, ami tökéletes rejtekhelynek bizonyult a fürkésző tekintetek ellen. Szüntelen kukucskáltak kifelé, azonban a teremtmény nem bukkant elő. Kényelmetlenül fészkelődtek, tagjaik elgémberedtek, végül Randall törte meg a csendet.
- Ez így nem lesz jó! – súgta oda barátjának.
- Mit tegyünk? – kérdezte amaz. – Nekem már elzsibbadtak a lábaim.
Randall elhúzta a száját és erősen morfondírozni kezdett.
- A felnőttek az mondták, a Csámcsogók a mocsárban laknak – bökte ki végül.
- Arra gondolsz, amire én? – kérdezte Benett alig hallhatóan.
A két fiú félmondatokból is megértette egymást, így több sem kellett, bátorságot erőltettek magukra és hamarosan már a falu határát képző mocsár szélén jártak. Nehézkesen haladtak előre a sötétségben, szinte az orrukig sem láttak. Benett haladt elől, pásztorbotjával tapogatva ki az utat, így mindig szilárd talajon haladhattak. Randall kivont tőrrel a kezében forgott ide – oda, ahogy követte tekintetével a mocsár zajait.
Ágak reccsentek, és apró állatkák súlya alatt cuppogott a láp, akik élelem után kutattak a bűzös mocsárban.
Némi fény hatolt át a sötétségen, ahogy a felhők ritkulni kezdtek és a hold sugarai áthatoltak a fák gyér koronáin.
Az egész környéket derékmagasságig pára lepte el, amitől a levegő nyirkossá, nehézkessé vált. Elszáradt, félig kidőlt fák óriási karmokként tornyosultak föléjük, úgy érezték bármelyik pillanatban értük nyúlhatnának és beránthatnák őket a mocsárba. A hold világította láperdő megelevenedett előttük.
Benett megtorpant, Randall pedig kis híján beleütközött. Még a sötétség is barátságosabbnak tűnt, mint az a látvány, ami most elébük tárult. Nappal sem volt a mocsár egy leányálom, így éjszaka pedig hátborzongató volt.
A bátorság kezdte elhagyni a két falusi fiút.
- Inkább maradtunk volna vakon – nyögte Benett, akaratlanul is kimondva a szavakat, melyeket csak magának tartogatott.
Randall sem gondolt másképp. Nagyokat nyelve tekintett körbe, arca holtsápadttá vált a félelemtől.
- Menjünk haza! – mondta Benett remegő hangon.
Mindketten egyet értettek, azonban lábaik a földbe gyökereztek. Moccanni sem mertek, nehogy egy apró zaj is magukra vonja a környék teremtményeinek a figyelmét. Reszketve kémlelték a mocsarat, melyen fátyolként telepedett rá az egyre sűrűbben gomolygó pára. 
Maguk sem tudták, hogy csak a képzeletük játszik velük, vagy tényleg valódiak – e a hangok, melyek ismerősen csengtek a fülükben. Benett ujjai teljesen elfehéredtek, olyan erővel szorította meg a botját, Randall tenyere pedig a hideg ellenére is úgy izzadt, hogy majdnem kicsúszott a tőr, reszkető keze közül.
Csámcsogás és cuppogó léptek hallatszottak, majd tőlük nem messze egy görnyedt alak körvonalai rajzolódtak ki a hold fényében. Nem tudtak sokat kivenni a teremtményből, hiszen a távolság nagy volt, de a vér így is megfagyott az ereikben, lélegzetük elakadt. Abban reménykedtek, hogy a szörnyeteg nem vette észre őket, azonban tévedtek.
A velük azonos méretű teremtmény hosszúkás karjaival maga előtt terelve a mocsár vizét egyenest feléjük indult.
Több sem kellett a két fiúnak, lábukat a nyakukba kapva, visítva menekülni kezdtek. Benett még a botját is elhajította úgy rohant barátja sarkában. Már nem érdekelte őket, ha derékig süppedtek is a vízbe, csak hajtották magukat előre kézzel és lábbal, ahogy csak erejük engedte. Mikor már teljesen kimerültek, csak akkor lassítottak, hogy kifújhassák magukat és hátrapillantsanak, sikerült–e lerázni az üldözőjüket.
Megkönnyebbülten lélegeztek fel, mikor meggyőződtek róla, hogy a szörnyeteg már nincs a nyomukban. Csurom vizesen, csontig átfagyva nyeldesték a nehéz, párás levegőt, mely most még sűrűbbnek tűnt, mint korábban.
- Merre lehet a falu? – kérdezte Benett két lélegzetvétel közben.
Randall idegesen forgott körbe – körbe, majd a száját tátva bámult barátjára. Benett kiolvasta a szeméből a választ.
Eltévedtek.
Valami megmozdult a homályban. A fiúk a jelenés irányába fordultak, de a homály miatt semmit sem láttak.
Egy hang figyelmeztette őket, hogy még korántsem értek kalandjuk végére. Csámcsogás hallatszott alig méterekre tőlük. Egymásra tekintettek, arcukból kifutott a pír.
A szörnyeteg valahogyan a nyomukra bukkant, vagy csupán játszott velük?
Ez a kérdés járt a fejükben, de nem gondolkodtak sokáig. Randall elhajította a tőrét arrafelé, ahol a korábban a teremtmény állt. Tompa puffanás hallatszott, amit dühödt morgás követett. A két falusi, akár az űzött vad rohant tovább nyomukban a fenevaddal, aki gyorsabban haladt a lápos talajon, mint ők.
Tudták, eljött a vég, azonban nem adták fel. Rohantak tovább, miközben szüleik után kiáltoztak. Benett elesett, de Randall csak egy pillanatra torpant meg, majd megpillantva a sebesen közeledő szörnyeteget, futásnak eredt magára hagyva barátját.
- Randall! – hallotta a kiáltást, de megpróbált nem figyelni rá. – Randall!
Kezét a fülére tapasztva rohant tovább, miközben patakzottak a könnyei. Már nem érdekelte hova szalad, merre fut, maga mögött akarta hagyni ezt az egész tébolyt. Behunyta a szemét, bízva abban, hogy ez csak egy rossz álom és hamarosan felébred.
Valami kemény ütközött a homlokának és ő hanyatt vágódott a szilárdabb talajon. Szédelegve kecmergett talpra, sajgó fejét masszírozva. A hold fénye megvilágította a környezetét, így látni vélte mozdulatlan támadóját. Egy hatalmas, kidőlt fa égbe meredő gyökerének ütközött menekülés közben. A kráter, ami alatta volt elég szilárdnak bizonyult és elég mélynek ahhoz, hogy meghúzódhasson benne. Fáradtan és elcsigázottan csusszant bele a gödörbe és igyekezett visszafojtani a lélegzetét.
Benett hangjai nem hallatszottak többé, szinte minden elcsendesedett. Óvatosan kémlelt ki a mélyedésből épp csak kidugva feldagadt kobakját. A sűrű köd oszladozni kezdett, a látási viszonyok javultak az eddigiekhez képest. Randall megkönnyebbülten fújta ki magát, de a vér még mindig ott lüktetett a fülében.
A háta mögött váratlanul csámcsogás hallatszott, mire villámgyorsan fordult a hátára.
A szörnyeteg ott tornyosult fölötte, egyenesen őt bámulta, majd villámgyors mozdulattal a fiúra vetette magát.
Másnap Lápmező apraja nagyja a falu környékét és a mocsarat járta. A fiú szülei aggódva keresték gyermekeiket. A késő délután végül eredménnyel járt a keresés, bár nem egészen úgy, ahogy mindenki várta.
Két tetemet találtak, melyeket szinte alig lehetett felismerni. Széttépett testükben egy cseppnyi vér sem maradt, a szemgödrök üresen meredtek a semmibe. A falusiak szörnyülködve méregették a holtesteket, értetlenül állva történtek felett. Egyetlen ismert teremtmény sem gyilkolt így.
- Miféle teremtmény művelhette ezt a szörnyűséget? – kérdezgették.
Egyetlen bestiára illett csupán a szörnyű mészárlás, de ez csak mesebeszéd volt, így a feltételezéseket mindenki megtartotta inkább magának. A mocsárba ezek után senki sem tette be a lábát, a faluban pedig éjszakai őrjáratokat szerveztek. Évekkel később azonban megnyugodtak a kedélyek és minden visszatért a régi kerékvágásba. 
Csupán a gyászoló szülők nem felejtették és nem is felejtik el haláluk napjáig az utolsó beszélgetést a gyermekeikkel a Csámcsogókról.