- Na most már aztán elég legyen! Én ezt nem hallgatom tovább! Menj ki! Tűnj el! Hagyj élni végre! – kiáltozott szinte sikítva Olga.
- Nem megyek! És te sem mész sehovase, megértetted?! Lófaszt mész el megint séétáálnii! Ugye naccsága? Megnyugodni, ahogyan te mondod! Hát nem! – ordítozott Dezső.
- Igen! Megnyugodni! Elfelejteni pár percre azt is, hogy létezel! Hogy ismerlek! Elegem van most belőled, hagyj békén! Hagyj már végre békén! Könyörgöm. Miért jó neked állandóan veszekedni? – sírta el magát az asszony – Annyiszor mondtam már, hogy, ha ilyenkor valamelyikünk kimenne a levegőre és csak akkor jönne vissza, mikor már lehiggadt, sokkal normálisabban élhetnénk.
- Naja! Normálisabban, mi? Úgy ahogy te akarod, mi? Hát egy frászt! Majd én megtanítom neked, mi egy asszony dolga! Hogyan kell viselkednie! Meg hogy kell azokat a kurva kölyköket nevelni! Hogy ne vihogjanak itt mikor fáradtan hazajövök! És az a rohadék főnök is felbaszott agyilag!
A gyerekek, szaladt végig Olga agyán. Megint ezt a cirkuszt látják és hallják. Hát sosem lesz már ennek vége? Mikor lesz már annyi ereje, hogy megoldja a helyzetet? Dezső épp a gyerekszoba ajtajában állt. Ő próbált ugyan belesni a válla felett, de sajnos nem látta őket. Atyaég, szegények mit gondolhatnak megint? Kurva kölykök. Istenem hányszor mondta már ezt… Aztán még ő mosta a gyerekek előtt. Alig néhány pillanatot vett igénybe ez a gondolat, máris folytatta, de immár halkabban és nyugodtabban.
- Dezső, kérlek! Ne kiabálj, még megijednek megint.
- Kurvára leszarom! – üvöltött torkaszakadtából a férfi – Legalább megtudják milyen is az élet valójában! Nem csak mindig az a rohadt vihorászás!
Olgában néhány másodperc alatt szaladt végig a kétségbeesés és a düh furcsa keveréke. Ha most abba nem hagyja, baj lesz, de ez abba nem hagyja. Tudta, hisz ismerte már jól férjét. Ilyenkor szinte spanolta magát egyre mélyebbre a harag bugyraiba. Megfogta az asztalon lévő hamutartót, s az ajtófélfához vágta, ami alig húsz centire volt a dühtől fröcsögő embertől. Az üveg mintha szétrobbant volna, amint elérte a fát. Hirtelen vágható csend lett néhány másodpercre, amit a gyerekek fájdalmas zokogása tört meg.
- Te nem vagy normális! – mondta a férfi meredten, de már csendesen – Meg is ölhettél volna!
- Lehet. De legalább már nem ordítasz. – zokogta az asszony.
Ismét néhány másodperc szünet után Dezső kiviharzott a lakásból, magában morogva. Olga beszaladt a gyerekekhez, s sírva ölelte magához őket.
- Ne haragudjatok, kérlek ne haragudjatok! – hadarta könnyek között
- Anyu! Ne sírj! Mi lesz most? – kérdezte Zsófi, a nagyobbik kislány, aki még alig töltötte be a nyolcadik évét.
Zsófi a korához képest nagyon érett, okos kislány. Az iskolában mindig dicsérik. Sokat szenvedett ott is, mikor azt kellett hallgatnia, hogy látszik, milyen szépen nevelik őt. Boldog kiegyensúlyozott családban él, mondta a tanárnő. Istenem mennyi hazugság és fájdalom. Mennyit küzdött érte, hogy senki meg ne tudja, milyen is az apjuk a valóságban… Nem! Soha többé nem fogja ezt engedni! Nem engedheti, hogy a gyerekei hazugságban nőjenek fel és ez legyen számukra a követendő minta. Nem! Ilyet az ő gyerekei soha többé nem láthatnak itthon! Nincs több hazugság!
- Nem tudom csillagom, nem tudom. Csak arra kérlek ne vitázzatok apátokkal, ha bejön! Legyetek csendben és feküdjetek le. Úgyis elmúlt már hét óra.
- Jó anyu. – válaszolta halkan a kislány.
Közben Rebeka is megnyugodni látszott anyja ölében. Kézen fogta hát a lányokat, kivitte őket az ebédlőbe, ahol csendben megvacsoráztak majd fürdővizet készített nekik. Ma a fürdés is gyorsabban ment, mint máskor. Nem volt pancsolás és nevetés, nem volt habfújás és játék. Ma valahogy az ilyenkor szokásos kérdések is elmaradtak, csak gyorsan ágyba bújtak. A férfi ezalatt tombolt az udvaron. Nem tudták pontosan mit csinál, csak behallatszott, hogy beszél haragosan, s egyszer belerúghatott a kutyába, mert az hangosan felvonított. Miután a lányokat lefektette, Olga is gyorsan lezuhanyozott és maga is ágyba bújt. Próbált aludni, de nem tudott. Gondolatai kuszán kavarogtak fejében.
Sokszor gondolt már a válásra, de mindig visszatartotta Rebeka ragaszkodása az apjához. Legalábbis ezt a magyarázatot adta önmagának, s annak a két barátnőjének, akik sajnos már ismerték férjének rosszabbik formáját, mert véletlen belefutottak. Sokszor veszekedtek már. A kiabálás sem volt ismeretlen vendég náluk, de ilyen még nem volt. Soha nem érzett még ilyen mérhetetlen dühöt magában és most úgy érezte ez az, amit nem is akar megtapasztalni az életben többé. Akkor, abban a pillanatban, mikor eldobta a hamutartót, tán még ölni is tudott volna, úgy érezte. Ó ezek az átkozott érzések! Ez fájt neki leginkább! Ez, hogy nem tudta fékezni magát.
Mi lesz, ha most már bármikor megtörténik ez újra? Hisz mindig az első alkalom csak a nehéz. Nem! Ez nem válhat ismerőssé! Valakinek menni kell! Nincs mese! Rebi még csak négy éves, s amilyen könnyen meg tud bocsátani apjának, olyan könnyen megszokja majd az új helyzetet is. Mire felnő, tán el is felejti milyen otromba tudott lenni az apja. Eddig jutott gondolataiban, mikor hallotta férje bejött. Aludni kell, aludni! Fel sem ébredni, míg el nem indul dolgozni, csak ezt hajtogatta magában. Halotta, amint a férfi bejön a szobába, levetkőzik és kimegy tusolni. Hallotta azt is, mikor morogva bejött, s bebújt mellé az ágyba, de úgy tett, mintha aludna. Nem reagált arra sem, mikor fölé hajolt, és egy – Jól van, ne haragudj már!-t – motyogott a fülébe.
Az agya közben egyre kattogott. Tudta már mit tesz, s ettől őt is kezdte megszállni az álom nyugalma. Reggel négykor hangosan pittyegett az óra férjének. Felébredt ugyan ő is, de nem kelt fel. Várta, hogy elmenjen. Mikor Dezső végre elindult, kibújt az ágyból, keresett papírt, tollat, néhány sort leírt, majd főzött magának egy kávét. Lassan, apró kortyokban itta kávéját, különös élvezettel. Már jó ideje nem volt rabja ennek a sötét zamatnak. Azóta tűnt el ez is a reggeli szertartásból, amióta nem dohányzott. Immáron több éve. Erős dohányos volt egy időben, haragudott is érte önmagára. Mindig pontosan tudta, hogy mennyire káros. Persze ő nem arra gondolt, amivel általában tömik az embereket, hogy rákot okoz, meg ilyesmik….
Nem. Olga azért érezte károsnak, mert függött tőle. Bosszantotta mennyi pénzbe kerül, s azon az összegen mennyi sokkal jobb dolgot is tehetnének, amit csak úgy elfüstöl. Azután egy napon úgy ébredt, hogy le fog szokni és kész. Sikerült. Azóta viszont nem is kávézott. Most mégis úgy érezte, szívesen rágyújtana, de gyorsan elhessegette magától a gondolatot, pedig szinte érezte a kávé mellett a dohány kesernyés izét a szájában. Ránézett az órára, hat elmúlt. Hallotta, a lányok is mozgolódnak már odabenn. Persze, hisz ilyenkor kelnek, hogy beérjenek az iskolába. Bement a szobájukba, s mosolyt öltve arcára ébresztőt fújt.
- Jó reggelt hétalvók! Ébresztő!
- Szija anyuuu! – köszönt vissza Rebeka – Én már nem aluszok ám, csak a Zsófi lusta és nem akar felkelni.
- Sebaj kicsim, majd mindjárt kicsiklandozzuk a Zsófit is az ágyból, jó? – nevetett vissza a kislányra.
- Nem kell, anya, nem kell! Ébren vagyok! – kuncogott Zsófi.
- Bizti?
- Bizti! – mondta a kislány és már ugrott is ki az ágyból.
Olga leült a szőnyegre.
- Csücsüljetek csak ide mellém legyetek szívesek! – kérte meg őket komolyan.
- De nem fogunk elkésni? – kérdezték egyszerre.
- Nem. Ma nem mentek isibe meg oviba.
- Miért anyu? – kérdezte Zsófi.
- Hát ez nehéz. Figyeljetek rám! – kezdte mondandóját halkan – Ugye emlékszetek a tegnap estére?
- Igen. – kapta a halk és kínos választ.
- Nos, én nem hiszem, hogy jó nekünk így élni és úgy gondoltam elköltözünk.
- Most rögtön? De a Rexit is visszük? Meg a Cirmit is? – vágott anyja szavába Rebeka.
- Nem csillagom. Nem lehet.
- De akkor apu mérges lesz, és bántani fogja őket! – pityeredett el a kislány.
- De anyu mit fogunk mondani az iskolában? Hol voltam? – kapcsolódott be Zsófi is a megválaszolandó kérdésekkel kishúga mellé.
- Kislányom, azt majd én megoldom. Most komolyan mondjátok meg nekem légy szíves, szerintetek ne menjünk el?
- Nem tudom anya. Nem jó, hogy mindig veszekedtek. – felelte halkan Zsófi.
Rebeka meg sem szólalt. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik, de nem akart beszélni. Ő mindig is zárkózottabb volt. Több mint egy órán át beszélgettek Zsófival, mire el tudta magyarázni, mire is gondolt. Rebeka pedig végig hallgatott és a takaróját szorongatta. A takaróját, amitől születése óta nem vált meg. Ez lenne a biztos pont egy gyerek életében? Egy takaró? Nem, persze, hogy nem, ez butaság, nem szabad még ezt is az ő számlája írni, ez csak amolyan gyerekszokás. Normális családokban is kötődnek gyerekek apró, kedves tárgyakhoz.
- Akkor hát? Mi legyen? Menjünk? Mert én úgy gondolom, menni kell! Tudjátok, én vagyok a felnőtt, nekem kell eldönteni, de érdekel a véleményetek. – mondta.
- Menjünk anya! – mondta Zsófi.
Rebeka csak bólintott. Olga megkérte őket, öltözzenek fel ügyesen, ő pedig csomagolt. Nem túl sok mindent, csak néhány napra való ruhát, meg a legkedvesebb játékot és a takarót. Gyorsan tette a dolgát, nehogy meggondolja magát mégis, hiszen nehéz ez. Tudta, ezzel nem lesz még teljesen vége, de ha marad, megint kap ígéretet, százat, amik ugyanúgy elszállnak, mint a sírós éjszakák. Nem akarta hagyni, meggyőzni magát. Mire a lányok megreggeliztek, ő is készen lett. Kabátot adott rájuk, sapkát és elindultak. Behúzta maga mögött az ajtót, sírt. A kicsik megszeretgették a kutyust, nem sírtak. Valószínűleg nem is értették meg a véglegességet. Jobb is így – gondolta. Letörölte könnyeit, vett egy mély levegőt, felvette kezébe az utazótáskákat és odament lányaihoz.
Megkérte Zsófit, fogja meg a húga kezét, mert neki a táskákat kell vinnie, és nehogy kiszaladjon az útra. Elindultak hát.Csak egyetlen lépés, kilépni a kapun és nem nézni vissza. Csak ennyi. Elindultak, ki tudja hova és mibe, de úgy érezte, menni kell. Most, mikor erős az elhatározás, mert később tán nem menne. Persze nem az volt kérdés, hogy hol alszanak, mert már várták őket, hisz felhívta barátnőjét, aki örült a döntésének, de hogy mi lesz ezután, azt senki nem tudhatja. Sem ő, sem más. Mikor befordult a sarkon, csak abban bízott, hogy lesz ereje végigcsinálni, és nem hátrál meg. Mert muszáj. Mert nem akart több hazugságot.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2024-11-22
|
Novella
Ebben a rövid történetben egy idős bácsi jelenik meg a kertvárosi kis kocsma ajtajában kutyájával....
2024-11-19
|
Novella
Édesanyja és unokabátyja szexualitásának egy kislányra gyakorolt hatása.
2024-11-18
|
Novella
Egy tanárnő igyekszik meggyőzni tanítványát, végül saját csapdájába esik.
2024-11-17
|
Novella
A helyszín Argentína.Miguel és párja Sofia életük versenyére készülnek.Vajon győzelmet vagy...
2024-11-11
|
Egyéb
Carlos mindent kézben tartott... amíg nem találkozott Angelinával…
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
Beküldte: Anonymous ,
2001-08-09 00:00:00
|
Történetek
Bezárta az ajtót és a kis polóját már vette is le, de már azon keresztül is jól látszott a melle, mert melltartó nem volt rajta. Olyan édes feszes mellei voltak, kis barna mellbimbói, csak az ölembe ült és már a nyelve a számba volt, ahogy elkezdtem masszírozni a kis mellet, a kis bimbója már olyan kemény volt, hogy már szúrt, hehe.
Beküldte: Anonymous ,
2001-08-20 00:00:00
|
Történetek
Csókolóztunk és simogattuk egymást. Lassan lefejtette rólam a ruhámat, a melltartómat és végül az aprócska bugyimat. Símogatott és csókolt ahol csak ért. Levette a pólóját és elkezdte kigombolni a nadrágját. Őrjítöen izgató mozdulat volt. Megkérdezte, hogy mit csináljon velem. Nem voltam szégyenlős és elmondtam őszintén a vágyaimat. Ettől teljesen bepörgött...
Hozzászólások
Egy megdöbbentő dolog
Ma egy megdöbbentő dolog történt…
Lassan lejár ez a hónap, s kiírnak dolgozni. Jaaa… nem említettem 4-óta vagyok táppénzen. Kissé fáj a szemem a monitortól a festők keresgélésétől. Mondtam már, hogy a lányomat akarjuk lefestetni? Nem? Akkor most mondtam. Tehát, magamhoz véve a majonézeskukoricás ibrikemet kissé undorodva beültem a nagyszobába, amely az utóbbi években feleségem szentélye. Ölében a lányommal a Tv-n csüngött. Na nem az Opra-t nézte, azt hazánkban még nem adják. Ellenben van jó sok politika. A mi képernyős akármink úgy van beállítva, hogy mást nem is fog. Mindegy, hogy a nap mely szakaszában nézek be, melyik csatornára van állítva, a televízióban az megy.
No, de lépjünk tovább. Leültem vele szembe, és jóízűen falatoztam, miközben külalakom jelentős változáson ment keresztül. Először lapossá vált, majd fehérré. Miután ez megtörtént, az elülső oldalamon körök tűntek fel. Először egy nagy, aztán benne egy kisebb, mégkisebb, és így tovább. Mire észbekaptam, már géppuskatűzbe kerültem…
Nem tudom… talán más, évtizedek óta nős férfiak is észrevették, hogy a feleségeknek az orruk alatt egy igen furcsa, felesleges nyílás van. Feleségeket mondtam, nem nőket. Hiszen a jegyűrű felhúzása előtt ezen a nyíláson mondhatnám kellemes dallamok hallatszanak. Madárcsicsergés, szellősusogás, sőt időnként valami cuppanás féle, amely nem csak a fülnek illő, de a bőrt is bizseregteti. Aztán amint felkerül az a bizonyos sárga fém, megváltozik a hangszín, hangmagasság, sőt a terjedelem is. Időnként valami ósdi lemezjátszóra hasonlít, amin minduntalan megakad a tű. Ismétli önmagát. Hmmm… esetleg a karikát nem az ujjára kellene húzni, hanem oda, amikor csücsörít. Teljes bizonyossággal mondom, a feleségeknél az évek múlásával egyenes arányban válik fokozatosan teherré annak a nyílásnak a léte, akár meg is lehetne szüntetni, mivel táplálkozni az orrán keresztül is tud, szondával.
No mindegy…
Szóval céltábla lettem. A nevelőnővel felnőtt, arisztokrata származású nejemnek nem tetszik az én kemény fejem, makacsságom, rugalmatlanságom. Ennek folytán a szóba került, hogy anno kiosztottam a gyógytornászt (aki férfiszemmel nézve totál szexi bögyös nehézbombázó). „Miért ne tettem volna – kontrázok,- amikor sík hülye volt ahhoz, amihez értenie kell.” Persze háziszárnyasom máris kész a válasszal, hogy honnan tudom én, amikor semmi képesítésem. Ekkor kezdtem kicsit furcsán nézni rá. Hol a fenébe élt ez, az elmúlt huszonháromból öt évig mert hogy mellettem nem, az biztos. „Na figyelj te pórleány – kezdtem emeltebb hangnemben – áruld már el nekem ki a fene járt fél évtizedig a Testnevelési Egyetem könyvtárába, jegyzetboltjába kutatva a fejlesztéshez szükséges ismereteket. Ki a fene költötte el zsebpénzét a nem kölcsönözhető könyvek másolására, idejét a szakdolgozatok jegyzetelésére?” A végén mérgemben szinte kiabáltam. „Inkább azt mond el, hányszor vetted le a polcomról, a Gyógytestnevelést? Hányszor néztél bele a mellette lévő rehabilitációs szakkönyvekbe? Mennyit hajtottál végre abból a fejlesztési tervből, amit anno készítettem? Egyáltalán, mi a fenét csinálsz itthon tizennégy éve? Mert főzni, alig, mosást a gép végzi, takarítást? A szél viszi ki a port, a rovarokat pedig a sarkokban lévő pókok pusztítják el!...” Dühösen pattantam fel, s hagyom ott a házisárkányt a saját levében, de akkor történt valami…
A lányom elsírta magát…
Igen, az is pontosan ilyen volt…
Mint egy komor sötét szoba váratlanul kitáruló spalettáin beragyogó izzó déli nap fénye, úgy vakított el az emlékezés sugara…
Nagyon-nagyon régen történt… Lábujjhegyre kellett állnom, hogy lássam mi van az asztalon, miért kap oda anyám, de sikertelenül. Apám az alkohol adta erejével verte ki a kezéből, ütötte le és a magatehetetlen női testet rongyként vágta a falhoz. Belőlem ekkor tört ki a rettegés, és ordítva, zokogva menekültem ki az ablakon segítségért…
Most némán, de ugyanolyan könnyekkel rogytam térdre a lányom előtt, és magamhoz szorítva, arcát csókolgatva kértem a bocsánatát.
Amit apám soha nem tett meg.
2006. 09. 20.