Cím nélkül...

Napról, napra nehezebb az életünk. Világunk elpiszkolódik és benne az emberek. Nehéz tisztának, fedhetetlennek megmaradni. Imádkozunk, de komolyan vesszük-e, batartjuk-e a kimondott szavainkat? Teljes szívből, igazán meg tudunk-e bocsátani? Lelkünket felvirágozva vagy rutinból fordulunk Istenhez?
Olvastam, hogy Amerikában tudósok vizsgálták a megbocsátás erejét.
Van.
Igen, van ereje.
Nemcsak hinnünk, de tudnunk kell, hogy aki megbocsát, saját lelkét szabadítja fel a rossz gondolatoktól. A félelem, az átok (akár kívánjuk másra, akár érezzük magunkon) - betegséget, szorongást, rossz közérzetet okoz(hat)nak. Mételyezik lelkünket, de a testünket is.
Ártanak nemcsak nekünk, de közvetve a családunknak, barátainknak is.
*
Jó érzés őszintén kimondani: "el van felejtve, meg van bocsátva". De akkor valóban el is legyen felejtve, meg is legyen bocsátva! Soha, de soha ne soroljuk fel az ellenünk vétő "listáját", netán botlását.
A megbocsátott gondolatok, vétkek olyanok, mintha életünk országútján valahol egy-egy kupacba letettük volna, ettől megszabadulva, könnyebben, boldogabban élhetjük további életünket.
*
Az ország nagy része eladósodott.
Nem politizálok, ezek tények.
Családokról, emberekről írok. Az elhelyezkedés, a biztos munka megtartása egyre nehezebb. Sokan úgy próbálják állásukat, beosztásukat megtartani, hogy mások ellen ármánykodnak, árulkodnak. Igaztalan pletykát terjesztenek, viszályokat szítanak, nem állítja meg őket senki és semmi, ha egy másik ember ellen véteni kell. Úgy érzik, hogy "kell", hogy csak ők maradhassanak meg a poziciójukban, állásukban.
A Teremtő nem felejt.
Akkor és úgy tanít, olyan módon, hogy a vétkes még levegőhöz sem jut nagy meglepetésében.
*
Ebben a mocskos katyvaszban, maradjunk tiszták, bármennyire nehéz is. Becsületünkre legyünk büszkék, mert minden elvehető tőlünk, csak az nem.
Legyünk büszkék magyarságunkra, hitünkre, kultúránkra, szép magyar nyelvünkre, munkánkra, tudásunkra és családunkra.
*
Minden napunkat áldással kezdjük és áldással fejezzük is be. Jézus nevében köszönjük meg a Teremtő Atyának erőnket, egészségünket, szeretteinket, hajlékunkat és barátainkat. Szeressünk, hogy minél többen szeressenek.

Egy okos rabbi szerint az ellenségeinket nem szükséges szeretnünk, de tőlük tudjuk meg hibáinkat, gyengeségeinket, melyekre éppen ők világítanak rá. Így módunkban lesz azokat mielőbb ki is javítani. Így leszünk védettek a támadásaik ellen.

*
Szeressünk és mindent tegyünk meg azért, hogy szerethetővé váljunk. A szeretet az egyetlen bank, amely kiszámíthatóan "kamatozik". Minél több szeretetet adunk, annál többet visszakapunk. Hinnünk és bíznunk kell Istenben, önmagunkban.
Legyen jövőképünk.
Támaszkodjunk a "gyökereinkre", eleinkre -, de hittel, erősre neveljünk "koronáinkat", utódainkat. Legyen saját véleményünk, amit biztos alapokra helyezve vállaljunk fel. Tévedhetetlenek nem vagyunk! Hibáinkat mielőbb javítsuk ki és induljunk egy új, egy jobb irányba.
Őrizzük meg tisztának magunkat, hogy bátran nézhessünk szembe a tükörképünkkel.
Ne higgyünk a károgóknak. Többnyire nehéz idők voltak országunkban, de hiszen mikor is volt könnyebb? Egyszerűbb, kényelmesebb?
Történelmünket visszapörgetve rádöbbenünk arra a tényre, hogy ritkán, sőt szinte soha nem "lébecoltunk".
Országunkon, átjártak, népét kihasználták és letiporták, de mindig sikerült a porból is fel- ill. kiemelkednünk.
Himnuszunk első sora is arról szól, kérjük Istenünket az Ő áldására.
Imádkozzunk egy élhetőbb, jobb, kiszámíthatóbb, szebb jövőért.
Egymásért.
*
Legvégül. Miért is lett ennek az írásnak a címe: Cím nélkül?
Több mondandóm is volt. A szavak lobbanó tűznyelvként robbantak ki az ujjaim alól. Ez a valódi ok, amiért "cím nélkül" - de minden Olvasónknak címezve, szívből ajánlom e sorokat.