Betonhajnal

Reggel van, egész pontosan hét óra. Nemrég ébredtem, a gangon ácsorgok, kezemben kávésbögre, arcomon révedő tekintet. A levegő hűvös, sőt hideg, vádlim szorongatja és végigsimít arcomon. Fáj egy kicsit, de nem figyelek rá. Pilláim lezuhannak, arcomon érzem a felkelő nap első sugarait. Lezárt szemhéjamon át látom csak tisztán, ahogy fut a fény, mintha aranyszálak fonnák be a horizontot, aprócska fonalak, amik mindent, ami él összekötnek. Az éj színei eltűnnek az ég palettájáról, helyükre rózsaszín vegyül, az égen lenge fátyolfelhők úsznak. Behunyom a szemem, élek egy kicsit a pillanatnak. Valakit még az ágy húz, képzelete furcsa álmokba repíti, valaki siet, s úgy tesz, mintha fontos lenne, s pénzért vagy hatalomért eladja a boldogságát. Talán egyedül én élek ebben a gyönyörű pillanatban. Most még a halál is szép lenne. Feltárom pilláimat, s elhatározom, ma sem adom el a boldogságot. Retinámra égetem ezt a képet, ezt a percet, mert úgy érzem, fontos lehet. Agyamba vésem a kora reggeli csodát, a csodát ami másnak nem lenne csoda. Hiszen csak néhány berregő autó, tömbház, szikkadt fa meg elhaló kutyaugatás. De mégis egy nyugalmas hely.
Tudom, nemsokára nekem is mennem kell, csatlakozni a hajtó tömeghez, belépni a fecsegő felszín világába. De mint megfogadtam, ma is megpróbálom nem pénzre cserélni a boldogságom.