Baleset

- Épp a suliból sétáltam hazafele, mikor összefutottam Meggel. Nem emlékszem már, hogy hova igyekezett, de a „régi szép idők” emlékére hajlandó volt egy kicsit velem maradni. Tettünk pár kört a parkban, és közben kellemesen elbeszélgettünk egymással. Fogalmam sincs miről folyt a társalgás, minden kiesett azóta. Olyan gyorsan történt az egész. – a fiú az ablak előtt állt zsebre dugott kézzel. Semmitmondó tekintettel bámult ki a szürke városra. Odakint már sötétedett, és a szél is egyre hangosabban fújt. A kinti időjárás puszta gondolatától is megborzongott, és dörzsölni kezdte karjait.
- Ahogy a főút felé vettük az irányt, elhaladtunk egy kislány és az édesanyja mellett. Elég hangosan vitatkoztak valamiről, nem tudom miről, nem érdekelt minket a dolog, zavartalanul mentünk tovább. Megálltunk a zebránál, hogy megvárjuk a sok parasztot, akik képtelenek átengedni maguk előtt az embert. Miért is tennék, akkora géppel a kezük alatt vétek lenne még csak lassítani is igaz?! – elcsuklott a hangja. Nyelt egyet és kezével megtörölte orrát. Végre eljött az ablaktól és lehuppant a kanapéra, beszélgető partnerével szemben, majd folytatta:
- Pont akkor fordult ki egy terepjáró, azonnal rátaposott a gázpedálra. Meg sem fordult a fejünkben, hogy kilépjünk elé. Ekkor mögöttem dühösen elkiáltotta magát az anyuka „Jössz vissza, de rögtön!”.
Hátranéztem, a kislány felénk futott mérgesen, közben a földet nézte és rettenetesen sírt. Az anyja utána indult, és mikor látta, hogy a gyermeke teljesen eszét vesztve oda se figyel az útra rémülten rám kiáltott „Állítsa meg!”. – Úgy tűnt a fiú nem találja a szavakat. Könnyeivel küszködve halkan, remegő hanggal folytatta.
- Én- én meglepődtem hirtelen, n-nem tudtam… A kislány elrohant mellettem és kilépett a zebrára. A sofőr akkor már túllépte a 80-at is. Fékezett, de nem tudott rögtön megállni. A gyermek fel sem nézett, nem látta az autót és egy szempillantás alatt maga alá gyűrte a kocsi. Úgy esett be oda, mint valami rongybaba. Óriási reccsenést hallottam, a karjait úgy dobálta, mintha nem is lett volna bennük csont. És akkor megállt az idő. Az anya felsikoltott, majd összeesett. Én és Meg nem mozdultunk. Megfagytunk, még levegőt sem vettünk. A kocsi hosszú féknyomot hagyott maga után, mellette vékony vércsík piroslott. A kis test beszorult. A sofőr kiszállt és hátrálni kezdett ijedtében. Arra gondoltam, hogy gyorsan ki kell szedni onnan a lányt és kórházba kell vinni. Milyen naiv gondolat igaz?  - horkant fel.  - Akkor komolyan hittem, hogy még él. Páran odarohantunk. Letérdeltem a terepjáró mellé és megláttam a kislányt… ott volt az az apró kis test, a szájából, orrából és füléből dőlt a vér. A szeme tágra nyitva, egyenesen rám nézett. Földbe gyökerezett a lábam.
Aztán nem emlékszem pontosan mi történt, sokkot kaptam. A következő pillanatban már haza fele sétálok, karomban tartom az ájult Meget. Teljesen üres volt az elmém, semmi más nem járt a fejemben csak, hogy nekem minden áron haza kell érnem és akkor minden rendben lesz.
Otthon lefektettem a díványra Meget. Anya megkérdezte mi van vele, valami olyasmit válaszoltam, hogy fáj a hasa, félrebeszéltem. Tettem két lépést a mosdó felé és váratlanul elhánytam magam, összeroskadtam a padlón és elsötétült minden. Másnap reggel mikor felkeltem, nem éreztem semmit. Bámultam a plafont és a semmire gondoltam. – hosszú csönd következett. A fiú előre dőlve, két kezén támaszkodott. Megtörölte a szemét, majd szipogva, rekedt hangján újra megszólalt.
- Két hét telt el azóta.  Olyan vagyok, mint a mosott szar. Ha sikerül is elaludnom állandóan a kislányt látom magam előtt, ahogy üveges tekintettel néz fel rám a vértócsából. Félek elaludni. Ha… - nyelt egyet. - Ha akkor megállítom őt. Ha elkapom és visszatartom, megmenthettem volna. Én megmenthettem volna a kislány életét, én… én hagytam, hogy meghaljon, miattam halt meg, én vagyok a gyilkosa a KURVA ÉLETBE!!! – üvöltötte és zokogni kezdett.