Bad trip

Egy háromméteres kőfal tetején üldögéltünk egész idő alatt. A fal tövében egy ipari park kezdődött, néhány vasúti sínnel, és rengeteg hulladékkal. Már az elején is féltem, hogy le találok esni, és bezúzom a koponyámat egy ökölnyi kődarabon.
Jó idő volt, félig őszi, félig nyári. Nem kellett a pulóver, az ég pedig tiszta volt, felhőtlen. Csak az én lelkemben gyülekeztek viharfelhők, készültek rá, hogy hatalmas erejüket szabadjára engedve szétromboljanak mindent egy ordító zivatarral. Féltem, hogy leesem a kőfalról.
Hamar elkészítette a cigarettát. Nem is figyeltem rá, az eget néztem, és azon gondolkodtam, vajon hogyan jutottunk idáig. Itt ülök vele, megpusztulok, megőrülök érte, és még arra is hajlandó vagyok, hogy részt vegyek az illegális "élvezetben". Aznap már a harmadik cigarettát készítette. Az előző kettőt is együtt szívtuk el, együtt röhögcséltünk, ő jól érezte magát, én pedig azon gondolkodtam, hogyan tudnám újra magamhoz édesgetni. Eltávolodott tőlem. Már talán nem is szeretett, de akkor, amikor az anyag dolgozott bennem, csak messziről hallottam a lelkem segélykiáltásait. Az eget bámulni kellemesebb volt.
A harmadik cigaretta magában rejtette a halált. Talán túl sok anyagot tett bele, vagy a dohány volt kevés, de jött egy hullám, bennem, körülöttem, és majdnem elsodort egy másik dimenzióba. Nem sokat szívtam belőle.
A kőfal hullámzani kezdett alattam, és a felhők valamilyen abszurd mintában közösültek az égen. Komolyan mondom. Azok a felhők keféltek egymással. Engem pedig csak sodort, sodort el az ár, már nem tudtam, hol vagyok, sem azt, hogy életben maradok-e ezután. A bőrömön hol hideg verejték gyöngyözött, hol forró, és azt hittem, lebucskázom a kőfal aljába, hogy a Sors bevégezze, amit elkezdett, amikor arra a helyre indultam. Minden forogni kezdett. Hallottam, hogy egy repülőgép húz el a fejem fölött, és azt hittem, menten rámzuhan, agyonnyom több tonnás, fém teste, és az utolsó sikolyomat elnyeli az utasok hörgéséből összeálló, egyetlen sikoltás. Valami húzott lefelé, oda, a kőfal aljába, a föld alatt évek óta rohadó tetemek fogták, rángatták a bokámat, húztak lefelé engem is a mélybe. Mégsem estem le.
Ránéztem. Még akkor is, még a halálfélelem ködén át is annyira helyes volt az arca. Azok a nagy barna szemek éppen a távolba révedtek, az az édes, csókra hívó száj csukva maradt. És akkor elkezdtem könyörögni, hogy hívja a mentőket.
Az ájulás hívogatott. Erőnek erejével küzdöttem ellene, de már majdnem feladtam. Én voltam a gyengébb, én voltam a gyenge láncszem. Mindig is az voltam. Selejt. Különc. Ki hogy hívja.
Láttam, hogy a telefon gombjait nyomkodja. El akartam aludni, és valami szépet álmodni, messze menni a kőfaltól, a párzó felhőktől, és az érzéstől, hogy most mindjárt csontjaim törnek, és a kezemben tarthatom még dobogó, meleg szívemet. Hallottam, ahogyan beszél. Hallottam, hogy azt mondja, "a barátnőm nagyon rosszul érzi magát". Nem sokkal azelőtt (talán egy órával korábban?) még azt akarta, hogy csak barátok legyünk. Azt akarta, hogy ne legyek "barátnő", hanem csak egyszerű barát. Talán ezért is nem ért hozzám. Szinte rám sem nézett.
Féltem. Arra gondoltam, hogy nem az ő karjai között akarok meghalni, nem ott, nem úgy. Nem akartam, hogy gyengének lásson, pedig tudta, mindig is tudta, hogy gyenge vagyok. És megtalálta bennem azt a kapcsolót, a piros gombot, amit soha nem szabad megnyomni. De ő megnyomta, és akkor azt hittem, meghalok.
El akart menni, el akart hagyni. Nem is érdekelt, hiszen dolgozott az anyag, úgy éreztem, felrobbanok. De aztán ahogy tisztultam, mégis érdekelni kezdett. Rádöbbentem, hogy nem tudok vele lenni. Nekem nem csak barátság kellett. Nekem Ő kellett. A lelke (de legalábbis annak egy része), és a teste. Az egész lénye. A száját akartam érezni az enyémen, ha akkor megcsókolt volna, talán soha véget nem ért volna. Fuldokoltam a vágytól, hogy hozzábújjak, és érezzem, hogy biztonságban vagyok a karjai között. De ő már megint nem beszélt. Csak a távolba révedt.
Az ájulás is menni akart. Talált magának másik áldozatot, olyat, akit könnyebben romlásba taszíthatott. Ébren maradtam. Életben maradtam.
Már én is csak néztem ki a fejemből. Arra gondoltam, mennyi pénzt fognak követelni a mentősök, hogy potyára ki kellett jönniük egy tizennyolc éves kiscsajért, akinek a marihuána okozta a rosszullétét. Arra gondoltam, mit mondjak, ha ideérnek. Talán azt, hogy nem ettem egész nap. Vagy nem ittam elég folyadékot. Minden hazugság gyerekes füllentésnek tűnt.
A mentő nem jött. Sem akkor, sem később. Mert nem is hívták oda őket. Csak megjátszás volt az egész, egy színjáték, aminek részese lettem. De legalább túléltem, és az volt a legfontosabb, hogy elmenjek pisilni valahová. Lehet, hogy ha akkor tényleg rosszul lettem volna, ott halok meg a karjai között. Nem is érdekelte volna, elszállt egy másik dimenzióba, ahol nyugalom várta. Lehet, hogy hagyott volna meghalni.
Most már tudom, hogy soha nem fogok marihuánát szívni megint. Nem kell még több bad trip.
Bárcsak érezném, hogy engem is szeret valaki.