B-vel a föld körül - A múlt kútjai

"Mélységes mély a múltnak kútja. Vagy mondjuk inkább feneketlennek?" /Thomas Mann/

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

FIGYELEM! A B-vel a föld körül történeteim, egy-két, a helyén jelzett, kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat elemei.

FIGYELEM! A történet enyhe leszbikus utalásokat tartalmaz.

*******************************************************************

Öreg terepjárónk zötykölődve bucskázott át a száraz vidéken. A sivatag ezer arca mintha egyszerre tárult volna elénk a koszos ablakokon keresztül. Az egyöntetű homoklepel helyett, amilyennek a nyugati civilizáció embere általában elképzeli ezt a vidéket, mindenfelé magasba szökő sziklák emelkedtek, melyek anyagát az évezredek során az erősen ingadozó hőmérséklet alaposan lefaragta, apró szemű kaviccsal beborítva a tájat.
Utóbbinak persze járgányunk a legkevésbé sem örült. Mélyről jövő csikorgással adta tudtunkra nemtetszését, amikor egy fél méteres magasságba kibukkanó sziklatömbre kellett felbucskáznia majd lezökkennie. De bírta. Muszáj volt neki. A világnak ebben a szegletében ugyanis nemigen találni más közlekedési módot. Leszámítva persze a több ezer éves módszert, a tevét meg a lábbuszt.
- Hihetetlen, egy ilyen kopár tájon mennyire sűrű tud lenni a múlt szövete - jegyezte meg a Lady az anyósülésen, miközben kikönyökölt az ablakon, hogy végigfuttassa a tekintetét a különös, vöröses színekben játszó vidéken.
- Itt tényleg feneketlen a múlt kútja - jegyezte meg Isabelle is a kormány mögül.
- Vagy inkább csak nevezhetjük annak? - próbáltam viccelődni, de a zöld szemekben nem mutatkozott semmi jele a humornak. Sofőrünk inkább csak elfordította a fejét a hátsó ülésen terpeszkedő személyem felől és az útra koncentrált.
Már az első pillanattól kezdve éreztem, nem kedvel engem. Szerettem azzal ugratni a Lady-t, hogy nála keresve se találhatott volna mogorvább szolgálót, de belül meg kellett küzdenem a gondolattal, valószínűleg csak az én képemet nem bírja. Azonban, mint jól nevelt szolgáló, ezt sosem tette szóvá, látva, milyen jó barátság alakul ki köztünk munkaadójával. Arról viszont sosem mondott le, hogy egy szúrós pillantást vessen rám, amikor csak lehetősége adódott.
Ezzel meg kell békélnem, gondoltam, miközben ismét a táj felé fordítottam tekintetem. Akármennyire feszült is volt a kapcsolat köztünk, be kellett ismernem, Isabelle-nek, akárcsak a Lady-nek, igaza volt. Hiába nyújtózott tátongó ürességgel körülöttünk ez a furcsa, vöröses színben játszó vidék, a történelem mégis tapintható volt a levegőben.
Némán figyeltem a két oldalunkon nem túl messze emelkedő sziklaperemeket. Annak, akit nem vakított el azonnal a mai, csontszáraz sivatagi táj, azonnal feltűnhettek a folyómeder nyomai. Bár ezen a tájon már évezredek óta örülhet, aki néhány időszakos patakocskánál többet talál, a mozdulatlan, szinte csak a szél és a hőmérséklet-ingadozás formálta táj máig megőrizte az évmilliókkal ezelőtt itt csörgedezett folyók nyomait. Ennek jelentőségére pedig már a korai emberek is rájöttek. Nem hiába döcögtünk mi is egy ilyen vádinak nevezett kiszáradt folyóvölgy fenekén.
A Hidzsáz, az Arab-félszigetnek ez az északnyugati csücske, sziklaormokkal és kiszögellésekkel tarkított vidék. Igazából tektonikailag egész Arábia egy hatalmas tábla, mely az idők folyamán megbillent és míg keleten vastag üledék rakódott rá, nem mellesleg jelentős szénhidrogén-mennyiséggel együtt, itt nyugaton, a jordán-szaúdi határ térségétől le egészen Jemenig, a magasba emelkedett az ősi kőzetalap. Utóbbit pedig a száraz klíma máig is csak részben kezdte ki. Így jól járható útvonal csak ott jöttek létre, ahol az egykor hömpölygő hatalmas vízfolyások kivájták medrüket. Ezek pedig, a vidék legmélyebb pontjaiként, máig összegyűjtik a lehulló csapadékot. És bár annak mennyisége egy átlag európait legjobb esetben is mosolygásra ingerelne, összegyűlve pár óráig, néha egy-két napig, ismét folyó vízzel töltik meg a vádit, felélesztve az egykori folyamok emlékét és tisztán tartva a medret.
De persze kit érdekelne mindez egy szárazra aszott vidéken? Azt, aki annak közvetlen szomszédságában él. A globális szinten vett közelben ugyanis olyan gazdag térségek helyezkednek el, mint Jemen, az egykori Sába, vagy a rómaiak gazdagságáról elnevezett Arabia Felixe, Boldog Arábiája, keletre India, északnyugatra pedig a Mediterráneum. Ezek között pedig a legegyszerűbb és talán legolcsóbb kereskedelmi útvonal pedig nem vezet máshol, mint Arábia sivatagain, különösen a nyugati Nedzsd, Hidzsáz és Negev vidékén keresztül.
És azon belül is a vádik voltak azok, amik már évezredek óta utat biztosítottak a karavánoknak, kitermelve olyan központokat is, mint Mekka és Medina, ahol később az iszlám megszületett. Jártak itt már a történelmi időkben is arabok, törökök, egyiptomiak, hogy végül a Nedzsdből és a félsziget belsejéből kiinduló Szaúd-Arábia hajtsa uralma alá. És akkor a korábban itt élt népekről nem is esett szó, akiknek sokszor csak az emléke, jelenlétük vibrálása maradt a levegőben.
Sokszor, de nem mindig.
- Itt jó lesz - mondta a Lady, mire Isabelle szó nélkül, engedelmesen lehúzódott a jelzésértékű útnak is alig nevezhető csapásról és leparkolt a vádi peremének tövében. Az anyósülésen utazó társammal szinte egyszerre ugrottunk ki az apró szemű, kavicsos-homokos talajra, hogy kinyújtóztassuk tagjainkat, miközben magamra húztam köpenyem csukáját.
Sokat támadják az iszlám világot a nők jogainak sárba tiprása és emberségüknek semmibe vétele miatt. Annak ellenére, hogy sokszor már tényleg irreálisak az itt tapasztalható gyakorlatok, nem mind logikátlan. Ha belegondolunk, hogy a régi századok Európájában is megszólták azt a nőt, aki nem öltözködött fel kellőképpen, a paraszti kultúrában pedig nálunk is illett a nőknek befedni a fejüket, még ott is, ahol az iszlámnak nyoma sem volt. És nekik még a tűző napsütéssel se kellett megküzdeniük, mint az itteni araboknak.
Így, bár a Hidzsáz, annak ellenére, hogy Mekkával és Medinával a muzulmán világ vallási központja, a hírhedten hitbuzgó Szaúd-Arábia legliberálisabb térsége is, ahol bizonyos körülmények között még a nyugati viseletbe öltözött helyi nőket se viszi el a vallásrendőrség, a szabad ég és a tűző nap alatt itt sem árt beöltözni. A Lady is hamar fejére tette karimás kalapját és szemét leárnyékolva mérte körbe a tájat.
- Arra megyünk - mutatott egy a vádi oldalában felvezető ösvény felé, miközben előkotorta napszemüvegét, majd az autóból kiszálló szolgálója felé fordult. - Isabelle, gondoskodnál addig a táborról? - A szőke nő bizonytalanul bólintott, miközben a terepjáró csomagtartójához lépett, hogy előpakolja a gyorsan összeszerelhető sátrainkat és praktikus, benzinnel vagy akkumulátorról működő főző és fűtőalkalmatosságokat a sivatag éjszakai hidege ellen, mi pedig már neki is vágtunk a felfelé vezető ösvénynek.
- Milady! - állított meg minket pár lépés után Isabelle hangja, mindkettőnket arra késztetve, hogy visszapillantsunk a terepjáró felé. - Lehetne egy szóra?
- Persze. Mondd csak, Isabelle! - válaszolta könnyeden útitársam.
A szolgáló egy pillanatig hallgatott, majd bizalmatlan, szúrós zöld szemeit felém fordította, hogy aztán ismét munkaadójára nézzen.
- Lehetne... négyszemközt?
- Hogyne - törtem meg én a pár pillanatra beállt feszült csendet. - Én addig előre megyek.
A Lady válaszgyanánt csak bólintott, én pedig el is indultam a tovább vezető úton, míg ő visszabaktatott az odalent várakozó Isabelle-hez.
Ha az ember sivatagba készül, aligha számít hegymászásra. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy definíció szerint a sivatagos területnek csupán annak kell megfelelnie, hogy nem esik évente kétszáz milliméternél több csapadék, az Antarktisz fagysivatagai, vagy Dél-Arábia sztereotip homokbuckás vidéke mellett egy égbe szökő hegyvidék is lehet sivatag.
Persze a Hidzsáz attól azért messze áll, hogy a föld magashegységeihez hasonlítsuk, de nem kis erőfeszítésbe került így se felküzdenem magam az emelkedő csúcsára. Kapucnim alatt már alaposan gyülekezett az izzadtság, ahogy bámultam a kopár tájat és az odafent, a magaslaton kibontakozó magányos sziklákat.
Ahogy egyre közelebb értem azonban, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ezeket a sziklákat nem teljesen a természet formálta ilyenre. De hát nem is csak a vádik megcsodálása miatt jöttünk ide.
Mintha óriások játszottak volna célba dobósdit, úgy hevertek szanaszét a templomok, nagyobb múzeumok vagy városházák méreteit idéző szikladarabok. A valóságban persze valószínűleg a mögöttük emelkedő meredek sziklaperemről szakadtak le az évezredek hőingadozásai következtében, de abban hol van a romantika?
Az óriások után pedig megérkeztek a törpék, hogy hasonlatnál maradjunk, és össze-vissza faragták a melákok hátrahagyott labdáit. Most pedig, kétezer évvel később, egy B nevű törpe bámulta a sziklák oldalába és a távoli hegyoldalba is belemélyített, több emelet magas homlokzatokat. Mintha valaki házat akart volna építeni, csak a homlokzat díszes kialakításánál már leragadt. De persze minek is oldalsó és hátsó fal, ha azt kiadja maga a szikla? Ezt pedig az alkotó törpék, akiket nevezzünk nevükön nabateusoknak, pontosan belátták.
A Sába legendás királyságából, a mai Jemen területéről elvándorolt korai arabok pontosan megérezték, mely területekre kell rátenniük a kezüket ahhoz, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák az óhazájuk illetve India és a Mediterráneum közötti kereskedelmet. Így hozták létre a Római Birodalom határától nem is annyira messze, a mai Jordánia területén legendás fővárosukat, Petrát is. Nomád életüket feladva a sivatagi helyvidék zegzugos völgyrendszerében elrejtve díszes kamrákat mélyítettek a sziklafalba.
Arra azonban ők is rájöttek, hogy egy a keleti kereskedelem jelentős részét kezében tartó törzs nem lehet biztonságban Róma közvetlen szomszédságában. Ezért Petra mellett szükségük volt egy másik központra is, ahova szükség esetén visszavonulhatnak. Ezért épült fel itt, a Hidzsáz területén, két forgalmas vádi találkozásánál, Hegra városa.
A nabateusok pedig jól számítottak, így amikor Syria római helytartója végül tényleg bevette Petrát és a Nabateus Királyság északi, központi területeit provinciává szervezték, a vazallusi sorba süllyedt, de függetlenségüket megőrző arabok ebbe a második központba húzódtak vissza.
Némán, lenyűgözve szemléltem hát az itt, Arábia sivatagának közepén a sziklába mélyített egykori metropolist maradványait. A hatalmas, görög kulturális hatásra épült díszes oszlopokat, a jól kimunkált faragványokat és a feliratokat, melyeken ezen a száraz vidéken, úgy tűnt, még kétezer év vasfoga sem fogott. A feliratokat, melyeket viszont csak pár szakértő tudott elolvasni. Igaz, én nem tartoztam közéjük, de így is pontosan tudtam, hogy azt jelölik, ezek bizony itt nem lakóházak. Azok valamivel odébb feküdtek, részben még a homok alatt. Ugyanis bár a közeli arab településről Madáin Szálihnak elnevezett feltárási területet 2008-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, a várost máig nem ásták ki teljesen az évszázadok homokja alól, mivel a szaúdi állam 1990 előtt nem engedélyezett nyugati feltárásokat az ország területén. Ők maguk pedig nyilván nem lelkesednek különösebben az iszlám előtti pogány kor arab emlékeinek feltárásáért. Azonban, paradox inverz módon, míg az élők városa a homok alatt pihen, a holtaké a felszínen fogadja a látogatókat.
Néma áhítattal néztem a monumentális mauzóleumokat, melyeket a nabateus arisztokrácia számára faragtak ki a keresztény időszámítás kezdetét övező évszázadokban. Közben pedig, nagy álmélkodásomban, alig vettem észre, amikor egy lihegő alak utolért a vádiból felvezető úton.
- Jó gyorsan haladsz - törölte meg a homlokát a Lady és megigazította fején a kalapot.
- Vagy csak te maradtál le nagyon. Látom, alaposan szét is zilálódtál - nevettem, végignézve meggyűrődött ingén és félregombolt gallérján. Majd, ahogy lassan levegőhöz jutva felegyenesedett, mosolyogva néztem izzadt arcába is. - Amúgy... - vakargattam meg szám sarkát.
Ő azonnal megértette jelzésem és kézfejével megtörölte száját, hogy aztán meglepetten bámuljon le a bőrére ragadt sötét anyagra.
- Na mi az? Csak nem beszereztél egy rúzsfoltot? - kacagtam tovább.
- Inkább ne beszéljünk róla! - nézett rám kérlelően, majd az előttünk tornyosuló síremlék felé fordult. - Nabateus barátaink úgyis több figyelmet érdemelnek - mondta könnyedén, mintha nem is az imént jött volna zavarba.
Inkább nem válaszoltam, csak magamba fojtottam nevetésem és megvontam a vállam, majd vele együtt szemléltem a majd kétezer éve elhagyott város romjait, miközben viszont csak az járt a fejemben, miért is tartotta vissza Isabelle a Lady-t, és azon, hogy vajon éjszaka tudok-e majd aludni a nyögések és sikongatások zajaitól.