Az új vér!

Prológus      

A világ titkai sokszor sötétben rejtőznek, és a legnagyobb titok, amit az emberiség valaha is felfedezett, a vámpírok létezése volt. Nem mesék, nem mítoszok, hanem valódi, halhatatlan lények. Az emberek évezredek óta féltek tőlük, de senki sem tudta, hogy a világ minden táján ott vannak közöttük, a sötétség leple alatt, elrejtve a kíváncsi szemek elől. A vámpírok hatalmas erővel rendelkeztek, de legnagyobb erősségük mégis az volt, hogy éjszaka élték mindennapjaikat, elkerülve a fényt, és titokban maradtak. 

A felfedezésük hatására a különböző világkormányok egyesültek, hogy közösen kutatásokat indítsanak. A céljuk egyszerű volt: mi lenne, ha a vámpírokat katonákká alakítanák? Erős, halhatatlan harcosokkal szerették volna növelni a globális hatalmukat. Az első lépés az volt, hogy megpróbálták megtalálni a módját annak, hogy a vámpírok képesek legyenek túlélni a napfényt, és így napközben is harcolhassanak, hogy teljes mértékben kihasználhassák erejüket. 

Hosszú évek kísérletei következtek, amelyek mindegyike sikertelennek bizonyult. Minden egyes vámpír, aki részt vett a kísérletekben, elpusztult, amint fény érte a testüket. Az orvosok és tudósok egy sor genetikai manipulációt próbáltak ki, hormonkezelésekkel, erős injekciókkal és egyéb vegyi anyagokkal, hogy a vámpírokat képesek legyenek irányítani és alkalmazni katonai célokra. De minden próbálkozás kudarcba fulladt, mivel egyik vámpír sem élte túl a napot. Az új kísérletek sorra elbuktak, és egyre többen haltak meg. 

A kormányok végül elérték azt a döntést, hogy beszüntetik a közös kutatásokat. A vámpírokat elhagyták a tudósok, és a kormányok saját titkos laboratóriumokban folytatták a munkát. Minden ország a saját céljaira próbálta kihasználni, ha sikerül elkapniuk egy vámpírt. Az új cél már nem az volt, hogy az összes vámpírt megszerzik, hanem hogy ha egyet sikerülne elfogni, felhasználhassák őket katonai célokra, és továbbra is próbálkozhatnak különböző szérumokkal és genetikai manipulációval. 

De közben, egy éjszaka, amikor a kísérletek már régen elhaltak, és mindenki elhitte, hogy a vámpírok létezése a múlté, egy vámpír, akit hosszú ideig fogva tartottak, egyszerűen kitört a laboratóriumból. Az éjszaka sötétjében végig pusztítva mindent, ami az útjába került, elmenekült a katonák elől. A kormányok persze egyből keresni kezdték, de sosem találták meg őt. Egyedül ő volt az, aki elérte a napfény előtt a szabadságot. Azonban a reggel elérte, és a vámpír, akinek nem volt lehetősége, hogy elrejtőzőn a napfény elől, végül elpusztult. Porrá hamvadt, és a világ titkai továbbra is homályban maradtak. 

De valami más történt, amiről még senki sem tudott. Mivel a vámpír egy embert megharapott, egy új vámpírt hozott létre. De az új vámpír nem volt ugyanolyan, mint az elődei. Az új vámpír már képes volt a napfényben járni. Az ember, akit a vámpír megfertőzött, Ethan volt, egy fiatal fiú, aki hazafelé tartott egy házibuliból, és nem tudta, hogy az ő élete mostantól örökre megváltozik. 

A vámpír, aki megtámadta őt, súlyosan megsérült a katonákkal való harcban, és mielőtt elérhette volna a menedéket , meglátta Ethan-t és leütötte, majd megharapta. Miután ivott egy kis vért, elterült Ethan mellett. Az éjszakai harcok következtében az ereje elfogyott, és elaludt. Ethan elájult a fájdalomtól, és a földön feküdt, miközben a vámpír, aki megharapta őt, lassan porrá hamvadt. 

Amikor Ethan reggel felébredt, úgy gondolta, hogy csak annyira berúgott, hogy elaludt a földön. Azt hitte, hogy az éjjeli buliból hazafelé jövet elesett, és az árokban pihen. A nyakán érzett fájdalomra nem figyelt, mivel az alkohol hatása alatt nem gondolt semmi különösre. Elindult hazafelé, teljesen tudatlanul arról, hogy mi történt vele valójában. A vámpírvér, ami most keringett a vérében, még nem mutatkozott meg, és Ethan semmit sem tudott arról, hogy ő már más, mint a régi volt. 

A napfényben járni képessé vált, de ezt csak később fogja felfedezni, amikor az igazi átváltozása végbemegy. Az élet továbbra is folytatódott, és Ethan egy új, titokzatos jövő elé nézett, anélkül, hogy tudta volna, hogy minden csak most kezdődött el igazán. 

 

Ethan nem vett észre semmilyen drámai változást magán. A világ ugyanúgy zajlott tovább, mint ahogyan azt várta. Mégis, ha belegondolt, valami mégis más volt. Bár kívülről nem tűnt fel semmi, ami jelezte volna, hogy bármi is történt volna, belül valami élesedett. A látása tisztább lett, a színek valahogy élénkebbek lettek, és néha úgy érezte, hogy erősebb, mint valaha. De nem volt más különös érzése, és nem kapcsolta össze semmi mással. Mivel a világ rendesen ment tovább, úgy gondolta, hogy egyszerűen csak szerencsésnek érezheti magát, hogy ilyen jól bírja a tesi órákat, és a futás is könnyedén ment. 

Ahogy telt az idő, egy héttel később, Ethan a nappaliban ült, amikor felcsörrent a telefonja. Az iskolai csoportchat volt. Kinyitotta az üzenetet, és a következő szöveg tűnt fel a képernyőn: 

"Yo, Ethan! Mi újság? Ne hagyd ki a bulit szombaton, nálam lesz! És tudod, hogy ki lesz ott? Emily! Igen, az a régi szerelem. Képzeld, ő is jön! Két éve nem találkoztunk, úgyhogy biztos jó lenne, ha ott lennél. Na, mi van? Gyere el, ha ráérsz." 

Ethan azonnal megdermedt, miközben a szavak átvillantak előtte. Emily. A lány, akibe gyerekkorában szerelmes volt. Mindig is úgy érezte, hogy ha bármi történne köztük, akkor az lenne a legjobb dolog az életében. Az a bizonyos lány, akiről mindig álmodott, és akivel sosem beszélgetett annyit, amennyit szeretett volna. Az érzés még mindig élénken élt benne, és most itt volt a lehetőség, hogy újra találkozzon vele. 

Az üzenet egyszerűen a semmiből érkezett, és a dolog valahogy mindent felkavart bennem. Ezen a szombaton ráadásul egy buli lesz, ahol mindenki ott lesz. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy talán nem is olyan nagy dolog ez az egész. De aztán az is megfordult a fejében, hogy talán most valami más is történhet, amit mindig is szeretett volna. 

"Elmegyek," írta vissza végül. 

A választ gyorsan megkapta. 

"Jó, ott találkozunk! Ne hagyd ki, nagyon jól fogjuk érezni magunkat. :)" 

Ethan egy pillanatra megállt. Megérintette a kijelzőt, és visszatekerte az üzenetet. Az érzés, hogy Emily ott lesz, minden más gondolatot elnyomott. Egy hétig semmilyen különös változás nem történt vele, de most valahogy úgy érezte, hogy elérkezett a pillanat, hogy találkozzon vele. Különös érzés volt, de most nem tudta megmagyarázni, miért tűnt minden olyan másnak. 

Ahogy elérkezett a buli napja, Ethan már alig várta, hogy elmenjen. Tudta, hogy valami fontos dolog fog történni. De miután belépett a házba, és meglátta őt ott, mindent elfelejtett, ami körülötte történt azóta. 

Ethan szemét végigfutották a régi iskolai barátai, de ő csak Emily-t kereste. És amikor megpillantotta, egy apró szikra pattant fel benne, egy érzés, amit már évek óta nem érzett, de most itt volt, és minden más semmissé vált. Az iskolás napok, az elképzelt pillanatok, mind elmosódtak, csak ő és Emily léteztek. Azon az estén mindent elfelejtett, és csak arra összpontosított, hogy újra kapcsolatba kerüljön vele. 

Ethan belépett a buliba, és azonnal megcsapta a jellegzetes házibuli illat: erőteljes parfüm, alkoholfelhő, és egy adagnyi fiatalos felforgatás. Az emberek már épp táncoltak a szobában, miközben a zene dübörgött a falak között. Bár nem volt számára idegen ez a közeg, most valahogy másnak tűnt minden. A fények élénkebbek voltak, a zene pedig valahogy különös módon hangzott. Mintha minden egy új szintet ért volna el, egy új világba lépett volna. 

Az első dolog, amit észrevett, az Emily volt. Ő ott állt, a társaság közepén, a szórakozottan mosolygó barátai körül. A haja göndörödve hullott le a vállán, a tekintete olyan volt, mint egy távoli csillag, amit valaki most fedez fel. Emily. Az a lány, akiről mindig álmodott, és akit soha nem merészkedett igazán megszólítani, most pedig ott volt, alig néhány lépésnyire tőle. 

A szíve gyorsabban kezdett el verni, de próbálta nyugodt maradni. Elfordult, hogy elérje a bárpultot, de még mielőtt felkérhette volna a pultost egy italra, Emily már ott volt mellette. Mosolygott, mintha épp várta volna, hogy beszélgetni kezdjenek. 

„Ethan, hát te is itt vagy?” – mondta a lány, miközben finoman megérintette a karját. 

„Emily, nem is gondoltam, hogy itt leszel” – válaszolta, miközben a tekintetük találkozott, és Ethan szíve egy kicsit megugrott. Nem tudta, mit mondjon, úgyhogy csak egy halvány mosolyt próbált meg elnyomni az arcán. 

„Nem tudtam kihagyni. Mindenki itt lesz” – Emily szemei megcsillogtak, és Ethan megérezte azt a régi vonzódást, amit már régóta eltemetett magában. 

„Ha már újra találkoztunk ennek örömére  igyunk valamit! Tequilla?” – mondta Ethan, miközben felvette a poharat és elkezdte tölteni az italt. A fiatalos hangulat körülöttük, a gyorsan pezsgő társaság mindentől elvonva, teljesen elfeledtette vele a feszültséget. Megpróbált tölteni egy kicsit, de megbillent az üveg és tele lett a pohár amit egy pillanatra túl soknak érzett, de igyekezett hideg fejjel gondolkodni. 

Emily, mintha nem történt volna  semmi, mosolyogva vette el a poharat,és lerakta a konyhapultra, ezután  megpróbálta felvágni a citromot, azonban egy apró hiba csúszott a mozdulatba. Az éles kés megcsúszott, és egy éles fájdalom futott végig az ujján, véletlenül megvágta a hegyét. 

Ethan szeme azonnal a vérre tévedt. Az a friss, piros csepp, ami ott feküdt az ujján, mintha teljesen más világba repítette volna. A szíve hevesebben kezdett el verni, és mintha a levegő is vastagodott volna körülötte. Nem értette, mi történik vele, de ösztönösen, mintha valami irányította volna, odanyúlt, és gyengéden lenyalta a lány ujját. Az íz, amit érzett, mindent megváltoztatott. 

A világ mintha megállt volna egy pillanatra. A pillanat, amit soha nem hitt volna, hogy megtörténhet, most ott volt. Ahogy a vér lefolyt a torkán, egy édes kielégülés érzése futott végig rajta, amit még sosem érzett. Mintha minden, amit keresett, hirtelen beteljesedett volna. Az érzés önálló volt, tiszta és ösztönszerű, de abban a pillanatban rájött, hogy valami borzalmasat tett. Az őrült vágy, amit érzett, pillanatok alatt kitisztult, és önmaga számára is ijesztővé vált. 

Még el sem hitte, hogy mi történt, de miután Emily hátrahúzta az ujját, és meglepődve nézett rá, Ethan egyszerűen csak összeszedte magát. A hirtelen kirobbanó érzések összekeveredtek a szégyennel. Nem akarta, hogy bárki is észrevegye, mi történt, és gyorsan elfordult, hogy eltűnjön a tömegből. 

„Bocsánat…” – mondta, miközben felkapta a kabátját, és gyorsan sietett az ajtó felé, hogy eltűnjön a házból. Az ajtón áthaladva egyetlen gondolat keringett a fejében: mi a fene történt most vele? 

 

Már késő este volt, amikor kibent a házi buliból. A levegő friss volt, és bár fáradtnak kellett volna lennie, Ethan valahogy élesebben érzékelte a környezetét. Az utca minden egyes apró részlete tökéletesen kirajzolódott előtte, mintha a szemét egyszerre tisztították volna meg egy fátyol elől. A sötétség sem volt olyan sötét, a csillagok szinte úgy ragyogtak, mint egy világító térkép. De ahogy a hűvös levegő körbefogta, egyre inkább rémlett neki valami. Valami, amit nem tudott hova tenni. Az a két héttel ezelőtti éjszaka, amikor hazafelé jövet elájult a házibuliból. Az emlékek zűrzavara lassan tisztulni kezdett, és egy fájdalmas szúrás érzése jutott eszébe. Mintha valami valóságos történhetett volna akkor. 

Eszébe jutott az alak. A férfi, vagy valami, amit ott, az éjszakában érzett. Mi volt az? Mi történt? Hallott már legendákat, vámpírokról, de mindezeket mindig csak hülyeségnek tartotta. Most viszont valami megváltozott. Az emlékek, a szúrás, és a furcsa érzés, hogy valahogy más lett. A látása, az erő, mind-mind jobban fokozódtak. Az érzés, hogy élesebben lát, hogy valahogy másként észlel mindent, mintha jobban bírná a dolgokat... mindez egyre inkább aggasztotta. De mi történhetett vele valójában? Miért érezte magát ilyen erősebbnek, mint korábban? És mi van a szúrással? Nem lehetett véletlen. 

Egyre jobban furdalták a kérdések, és egyre inkább érezte, hogy nem fog tudni nyugodtan meglenni anélkül, hogy megpróbálja megérteni, mi történik vele. A lába automatikusan elkezdett gyorsítani, és észrevette, hogy minél gyorsabban fut, annál inkább nem fárad el. Egyre gyorsabb és gyorsabb lett, ahogy a testét nem látszott semmi megállítani. A testében mintha egy új energia áramlott volna. A futás, ami régen csak egy megterhelő feladatnak tűnt, most szinte szórakoztatónak érezte magát. Ahogy a sebessége növekedett, a világ körülötte egyre elmosódottabb lett, csak a távolabbi fények és az éles, szinte túl jól kivehető részletek maradtak meg. A testében egy különleges erő kezdett lüktetni, és a futás szinte egy másodlagos dologgá vált. A levegő szinte ellenállás nélkül áradt be a tüdejébe. 

Aztán, mintha egy pillanatra sem állna meg, Ethan már nem is érzékelte a távot. Elindult az úton, és úgy futott, mintha nem is lenne vége. A húsz kilométeres táv, amit hazáig megtett, szinte csak pár percnek tűnt. Ahogy elérte a házát, a lába még mindig frissnek és energikusnak tűnt, semmi jele nem volt annak, hogy elfáradt volna. Ahogy beért az ajtón, szinte még mindig pörgött, mintha egy szintet lépett volna, amit nem is tudott volna megmagyarázni. 

Mikor belépett a nappaliba, nem érezte az a megszokott kimerültséget, ami egy hosszú futás után általában rászokott. A szíve gyorsabban vert, de nem a megszokott fáradt dobogás volt az. Ez most inkább egy frissítő, energikus érzés volt. Mintha egy új világba lépett volna be, és a régi fizikai határok egyszerűen nem érvényesek többé. 

A szoba sötétsége és az a csönd, ami körülvette, egyszerre volt megnyugtató és szokatlan. Két hét. Két hét telt el, és minden olyan másnak tűnt. De mitől? Mi történt vele? Miért érezte, hogy valami hatalmas változáson ment keresztül, anélkül, hogy megértette volna, mi az? Az emlékek, a fájdalom, és most a futás – ezek mind összefonódtak benne, és úgy tűnt, hogy egyre közelebb kerül a válaszhoz. De mi lesz akkor, ha igaz? Ha nem csak egy mese, hanem valóság? Ha a szúrás, amit két hete érzett, tényleg valami másra utalt? 

Ethan elgondolkodott, miközben a fénnyel teli szobában megállt, és összeszorított szemekkel próbált összerakni mindent. A titkok egyre jobban körbefogták, de egyet már biztosan tudott: hogy valami hatalmas dolog történt vele, amit még ő sem értett igazán. 

 

 

Az új ösztön 

A reggel teljesen hétköznapinak indult. Ethan félálomban kortyolta el a langyosra hűlt kakaót, amit az anyja hagyott neki az asztalon. A ház csendes volt, csak a hűtő zümmögése és a villamos zaja szűrődött be az ablakon. Egy gyors zuhany, aztán már úton is volt az iskola felé, hátán a táskával, amely az utóbbi napokban mintha könnyebbnek tűnt volna, még ha a könyvek száma nem is csökkent. 

Az iskolában az első óra testnevelés volt. A tavaszi nap már felmelegítette a műfüves pályát, a reggeli órák napsütése pedig szinte csalogatta a diákokat a szabadba. Az osztály focizni kezdett, Ethan is beállt, bár különösebben sosem volt tehetséges ebben a sportban. Most azonban valami megváltozott. Mintha gyorsabban reagált volna mindenre, mintha előre tudta volna, merre pattan a labda. Az egyik sprintnél egyszerűen lehagyta a csapat leggyorsabbját. Senki nem szólt semmit, de többen meglepetten néztek rá. 

A nap többi része is furcsán telt. Ethan érzékei még mindig élesebbek voltak, mint korábban, de mintha tompulni kezdtek volna. A fények már nem szikráztak olyan élénken, az illatok is halkultak, elhalványultak. Ahogy múlt az idő, egyre kevésbé érezte azt a felfokozott állapotot, amit napokkal ezelőtt még természetesnek hitt. Valami múlófélben volt benne. 

A hetedik óra után, amikor már mindenki a nap végét várta, a folyosón megtörtént az, amitől Ethan mindig is tartott. Három idősebb srác, akik már régóta szekálták az alsóbb éveseket, megint célpontot kerestek. Az egyik vállal meglökte Ethant. 

– Nézd már, ki van itt, a kis új szopkodó!!!! – röhögött az egyik, mire a többiek is hahotáztak. 

Ethan megpróbált elmenni mellettük, de az egyik srác újra meglökte. Reflexből visszalökte a másikat — de ez most más volt. A fiú szó szerint elszállt, nekivágódott a folyosóvégi ajtónak, amely reccsenve szakadt ki tokostul. A srác a földre zuhant, és csak fájdalmasan nyögött. 

Minden elcsendesedett. A diákok ledermedtek, Ethan pedig maga sem értette, mi történt. A tanárok kiabálva szaladtak a helyszínre. Az egyik tanár már hívta a mentőket, miközben a másik azonnal az igazgatóihoz kísérte Ethant. 

Az irodában csak ennyit kérdeztek: 

– Mit tettél vele, fiam? 

Ethan nem tudott mit mondani. Csak állt ott, zavartan, és próbálta visszaidézni a pillanatot. Nem tűnt úgy, mintha erőt fejtett volna ki. Nem akart bántani senkit. De mégis... 

Délután hazafelé némán ballagott. Otthon már várták, az ajtó már nyitva volt. Az anyja a nappaliból lépett ki, karba tett kézzel, az arca feszültségtől égett. 

– Hívott az iskola – kezdte halkan, de a hangja remegett. – Azt mondták, kórházba kellett vinni egy fiút. Ethan, mit műveltél?! 

Ethan csak állt az előszobában, a cipőjét sem vette le. 

– Nem tudom… Én nem… csak meglökött, és én… visszalöktem. 

– Visszalökted? Tokostul szakadt ki az ajtó, Ethan! – lépett elő az apja is, épp akkor érkezett haza. – Egyáltalán tisztában vagy vele, mit tettél? 

– Nem volt szándékos – motyogta a fiú. – Csak... megtörtént.  

– Nem érdekel, hogy mit akartál! Azonnal elindulsz a henteshez, és hozol egy szép darab marhahúst a bolonyaihoz! – csattant fel az apja is a nappaliból.  

Ethan egy szó nélkül felkapta a kabátját, és kilépett az utcára. A hentesüzlet nem volt messze, alig tíz perc séta. Az üzletben érezte meg először igazán újra azt az érzést, amit nem tudott szavakba önteni. Amint belépett, orrát megcsapta a hús és vér fémes illata – és valami elszakadt benne. A nyála összefutott, a torkát kaparni kezdte valami ismeretlen, ösztönös éhség. Megrémült. Mély levegőt vett, próbált a pénzre, a boltban játszó rádió hangjára, bármire koncentrálni, ami elterelheti a figyelmét. 

– Egy nagyobb darab marhahúst kérnék. Egészben. – mondta rekedten. 

A hentes bólintott, és csomagolt egy szép, véres darabot. Ethan átvette, és kisietett az üzletből. 

A csomag sarkánál egy apró lyuk keletkezhetett, mert útközben apró cseppek csurogtak le a műanyag szatyor oldalán. És Ethan ezt látta. Minden egyes csepp mintha lassított felvételben hullott volna a földre, sötétvörösen, sűrűn. 

A hazafelé vezető úton egy elhagyott mellékutcába fordult. A környék néptelen volt. Leroskadt egy betonlépcső szélére, letette maga mellé a csomagot, és nézte a vért. Aztán – mintha valami más irányította volna – kinyitotta a zacskót. A hús gőzölgött a kora tavaszi hidegben, nedvesen, nehézkésen. Ethan lehajolt, és nyelvével érintette a húst. 

Amikor a vér megérintette a nyelvét, valami robbant benne. 

A szíve vadul kezdett verni, a látása kitisztult, a világ hangosabb lett. Érezte a távolban elsuhanó autók rezgését, a közeli panelházban megszólaló mosógép forgását. Az ereiben valami izzott, mintha a testét hirtelen felébresztették volna. Egyszerre volt félelmetes és… felemelő. 

De csak egy pillanatig tartott. 

A következő másodpercben Ethan hátrahőkölt, lihegve, rémülten. A keze remegett. A vér íze a szájában maradt, édes és fémes, nyugtalanítóan kielégítő. Még mindig nem tudta, mi történik vele – de azt érezte, hogy ez nem volt normális. Semmi sem volt már az. 

Felkattant a szobája ajtaja, de nem szólt senkihez. A hús csomagolása halkan puffant az asztalon, mintha még az is tudná, hogy valami nem stimmel. Ethan felment. Lassú, szinte nesztelen léptekkel haladt felfelé, mintha attól félne, hogy a ház meghallja a gondolatait. 

A szoba sötét volt, csak az utcai lámpa arany fénye szűrődött be a redőny résein. A gép bekapcsoláskor halkan felzúgott, mint egy régi barát, aki nem kérdez semmit, csak ott van. 

Ethan az ujjait a billentyűzetre tette. Nem is tudta pontosan, mit akar keresni. Talán csak... válaszokat. Beírta: 
 "furcsa érzékszervi változások harapás után" 
 "egyre jobb látás sötétben" 
 "fáradtság nélküli napok, de szomjúság" 

A találatok közt sok volt a baromság. Vámpíros szerepjáték fórumok, kamaszkori hormonváltozások, Reddit-posztok összeesküvés-elméletekről. Már majdnem bezárta, amikor meglátott valamit. Nem kiabált, nem volt színes. Csak egy egyszerű blogspot oldal, fekete háttérrel, fehér betűkkel. 
 "napló egy... furcsa új életből" 

Rákattintott. 

"Nem tudom, mi történt velem. De nem vagyok már ugyanaz. Azóta az este óta minden más. Élesebben hallok. Látok a sötétben. Nem fáradok el. Mintha... valami bennem ébren maradt volna, ami másokban alszik. És a vér. Megőrjít. Nem is tudom, mi vagyok." 

Ethan szíve megugrott. Egy pillanatra hátradőlt a székben. Ez... ez ő. Mintha a saját gondolatai lettek volna. 

Lefelé görgetett. A poszt nem volt friss — legalább egy hetes lehetett. A szerző neve csak ennyi volt: M. 
 És a bejegyzés alján: 

"Ha valaki olvassa ezt, és tudja, miről beszélek... kérlek, írj." 
 vámpírvagyoknemtudommi@gmail.com 

Ethan csak ült, mozdulatlanul. A monitor fénye kísértetiesen világította meg az arcát. Nem tudta, mi vár rá, ha válaszol. De azt érezte, hogy ez a levél... nem véletlenül találta meg őt. 

A kurzor villogott a Gmail szövegmezőjében. 

"Szia. Én is… hasonló dolgokon megyek keresztül. Azt hiszem. Nem tudom biztosan. Képtelen vagyok elmondani bárkinek. De ha tényleg tudod, miről beszélsz… akkor válaszolj, kérlek." 

Ethan nem írta alá. Nem volt biztos benne, hogy akarja, hogy ez az ismeretlen M. tudja a nevét. Megnyomta a Küldés gombot, aztán az ablakot becsukta, mintha egy titkot rejtett volna el benne. Azután csak nézte a képernyőt. A beérkező üzenetek mappája némán állt. Egy nap. Két nap. Semmi. 

Nem volt válasz. 

Az élet viszont nem állt meg. Másnap reggel a folyosón újra megpillantotta őt – Emily-t. 

Két copf, halvány nevetés, színes tornazsák. A napfény betört az ablakokon, és furcsa módon Emily körül mindig valahogy... melegebb volt. Nem túl harsány, nem is túl visszahúzódó – inkább valami csendes biztonság, amitől Ethan szíve egyszerre kezdett lassabban és gyorsabban verni. 

– Szia Ethan! – intett felé, amikor meglátta. – Ma te leszel a rajzpárom, Mr. Kovács összevont minket a projekt miatt. 

– Tényleg? – kérdezte Ethan, és próbált úgy hangzani, mint aki tud örülni bárminek, miközben belül örvényszerű kavargás kezdődött. 

Emily kuncogott, aztán megérintette a karját. Csak egy pillanat volt, de Ethan mintha áramütést kapott volna. A világ, ami mostanában egyre idegenebbnek tűnt, egy röpke pillanatra újra otthonos lett. 

A rajzóra alatt közelebb kerültek egymáshoz. Emily rajza – egy fa árnyékában álló lány – halk történetet mesélt, de Ethan most nem is a papírra figyelt. Inkább a nevetések közti csendekre, a szemekben megbúvó szikrákra. Arra, ahogy Emily néha ránézett, aztán elkapta a tekintetét, mintha titkot őrizne. Mintha tudná, hogy valami készül, amit még egyikük sem ért. 

És Ethan... először érezte azt, hogy a sötétség nem mindig magányos. Hogy talán, ha valaki melléd ül benne, akkor már nem is annyira félelmetes. 

A rajzóra után Emily együtt sétált vele a folyosón. Az iskolai zajok tompán visszhangoztak a betonfalak közt, de ők ketten mintha buborékban léteztek volna, egy halkabb világban, ahol nem léteztek bántó szavak, csak egymás szívdobbanásai. 

– Tudod… – kezdte Emily, miközben a kulcscsomójával babrált – egész más lettél mostanában. Mintha… mintha több lennél. Vagy… más. 

Ethan kicsit összerezzent, de próbált nem látszani. 

– Talán csak felnövök – mondta halkan, félig tréfásan, félig menekülve. 

Emily elmosolyodott. Az arca olyan volt, mint egy nyári este: nyugodt, puha, de mélyen valami titkot tartogatott. Aztán hirtelen odafordult hozzá: 

– Nincs kedved… együtt csinálni a rajzprojektet? Nálam? Ma délután? 

Ethan levegőt vett, de a tüdője valahogy nem akart megtelni. Agyában ezernyi kérdés cikázott – de az ajkaiból csak egy szó született: 

– Persze. 

Délután Emily házánál a szél épp csak meglebbentette a fák lombját. Az anyukája mosolygósan köszönt, majd magukra hagyta őket a szobában. A falakon könyvek és régi képek, egy szekrény tele művészcuccokkal – de Ethan csak Emily-t látta, ahogy leül a földre, maga mellé húzza a papírt, és ránevet. 

– Rajzoljuk le egymást. Aztán... majd eldöntjük, melyik sikerült bénábban. 

Nevettek. A feszültség lassan oldódott, mint a forró vízben olvadó tea. Ethan rajzolt – próbálta megörökíteni azt, amit nem lehet: a lányt, aki szép volt, de nem a megszokott módon. Inkább úgy, mint egy jól elrejtett dallam, amit csak akkor hallasz meg, ha nagyon figyelsz. 

Emily egyszer csak odahajolt, és megérintette a kezét. Ethan-ra nézett, hosszan, kérdés nélkül, csak úgy… jelen volt. És Ethan szívében valami elmozdult. Mint amikor egy zár végre enged, és az ajtó kinyílik. 

– Szeretem, ahogy nézel rám – mondta Emily. 

És Ethan akkor értette meg, hogy talán… még nincs minden veszve. Mert bármi is változik benne, bármi is lesz a sorsa – valaki meglátta benne az embert, nem a szörnyet. 

Napok teltek el. A tavasz lassan kibontotta magát az iskolaudvar kopott járdalapjai közt, és a szél is melegebben suttogott. Ethan úgy érezte, mintha valami szürke leplet rántottak volna le a világról: minden színesebb lett, minden fényesebb, különösen Emily mosolya. 

Már nem csak együtt ültek órákon – együtt sétáltak haza is. Egyik délután, mikor a park padján ültek, Emily a vállára hajtotta a fejét, és Ethan érezte, hogy a szíve most végre olyan, mintha hazatalált volna. 

Aztán eljött az a pillanat. Az a csöndes, mégis hangos, világokat átalakító másodperc. Emily felnézett rá, és nem mondott semmit. Csak nézte, hosszan, biztosan, és Ethan tudta, hogy nem kell több szó. 

Az első csók nem volt filmes, nem volt tökéletes – de igazi volt. Tétova, remegő, mégis mély. Olyan, amitől az ember nem lesz többé ugyanaz. 

Másnap reggel Ethan még mindig az emlékébe kapaszkodva sétált be az iskolába. Emily már várt rá, és kézen fogva indultak az első órára. A világ újra egyszerűnek tűnt. És biztonságosnak. 

De aznap este, mikor Ethan hazaért, ledobta a táskáját, bekapcsolta a gépét, csak úgy megszokásból ráfrissített a fórumra, ahol napokkal ezelőtt otthagyta a kétségbeesett kommentjét… 

1 új üzenet. 

A szíve kihagyott egy ütemet. Rákattintott. 

„Én is így érzem. Ugyanaz történt velem. Ugyanabból a városból vagyok. Találkoznunk kell.” 
 – M 

A szoba hirtelen hidegnek tűnt. Ethan lehunyta a szemét, de az üzenet ott égett a retináján. 

Valaki… még él. Valaki… olyan, mint ő. 

És a világ hirtelen újra bonyolult lett. 

Ethan percekig csak nézte az üzenetet. A monitor kékes fénye különös árnyékokat vetett a szobája falára, de most semmi nem tudta elterelni a figyelmét. 

„Én is így érzem. Ugyanaz történt velem. Ugyanabból a városból vagyok. Találkoznunk kell.” 
 – M 

Ujjai tétováztak a billentyűzet fölött, mielőtt begépelte volna a választ: 

„Honnan tudod, hogy ugyanaz történt? Mik voltak a jelek?” 

A válasz pár percen belül megérkezett. 

„A szagok először. Erősebbek. A hallásom... megőrjít az éjszaka. És az íz... a vér.” 

Ethan lenyelte a gombócot a torkában. 

„Mikor történt?” – írta vissza. 
 „Két hete. Egy sikátorban. Valami elkapott... aztán elrohant.” 

Ethan szemei kiszélesedtek. 

„Ugyanakkor történt velem is. De engem egy házibuli után támadt meg. Azt hittem, csak hallucináltam.” 

Pár másodperc csönd. Aztán jött az üzenet. 

„Mi a vezetékneved?” 

Ethan tétovázott. Nem adta meg. Inkább ő is kérdezett. 

„Melyik suliba jársz?” 

A válasz rögtön jött. 

„Halas High.” 

Ethan ledermedt. 

„Te is Kiskunhalason élsz?” 

„Igen. Te is?” 

„Igen.” 

Egy hosszú pillanatig nem írtak semmit. Ethan ujjai fölött remegett a levegő. Valahol a távolban egy autó húzott el az utcán, de az este most hangtalanabbnak tűnt, mint eddig bármikor. 

Végül megjelent egy új üzenet: 

„Azt hittem, egyedül vagyok.” 

Ethan nyelt egyet, és visszaírt. 

„Én is.” 

Késő este egy elhagyatott parkban találkoztak először. Mindketten feszülten léptek közelebb, de amikor megpillantották egymást, olyan érzésük támadt, mintha egy tükröt néznének. Nem a külsejük volt hasonló – valami más, mélyebb. Mintha ugyanaz a sötét árny suhant volna át a tekintetük mögött. 

„Michael?” – kérdezte Ethan halkan. 

A másik bólintott. Nem szóltak sokáig, csak nézték egymást, míg végül Ethan suttogva mondta ki: 

„Mi történt velünk?” 

 

A vadászat 

Az elkövetkező napokban együtt kezdtek kutatni. Teszteltek mindent – futottak, ugráltak, próbálták az érzékeiket. A vér hatására minden felerősödött. De egyértelmű volt: emberi vérre nincs szükségük. Az állatok vére is elég. 

Nem öltek. Sosem öltek. 

Találtak egy elhagyatott istállót, ahol néhány kóbor kutya és egy-két kecske húzta meg magát. Gondoskodtak róluk. Csendesen, tisztelettel. Csak annyit vettek, amennyi kellett. És amikor végeztek, friss víz és étel várt az állatokra. 

Hónap telt el így. Egyre jobban bíztak egymásban. Éjszakánként együtt figyelték az eget, néha nevettek, néha csak ültek, és a csendben érezték, hogy már nem egyedül vannak. 

Aztán jöttek a hírek. 

A találkozások rendszeressé váltak. Ethan és Michael szinte minden este összefutottak, hol egy elhagyott játszótéren, hol a város széli kiserdőben. Egyre többet beszélgettek – hol a szüleikről, hol az iskoláról, hol azokról a dolgokról, amik történnek velük. Ethan úgy érezte, végre van valaki, aki érti, mi zajlik benne. Nem volt egyedül. 

De valami zavarta. Apróságok. 

Michael néha túlságosan fáradtnak tűnt. Máskor épp ellenkezőleg – vibrált, mintha túl sok energia szorult volna belé. És amikor Ethan szóba hozta az állathalálokat, Michael mindig gyorsan témát váltott. 

„Láttad a híreket?” – kérdezte egyszer Ethan egy hideg, szeles estén, amikor a város szélén lévő régi játszótérre ültek ki. „Megint találtak egy döglött kutyát a Kárász utca mögötti telken. Ugyanaz a mintázat, mint a többi. Semmi nyom, semmi zaj. Csak... meghalt.” 

Michael egy darabig csendben maradt, aztán vállat vont. „A természet néha ilyen.” 

Ethan nem szólt többet aznap. De aznap éjjel nem ment haza. Követte Michaelt. 

 

Az ég sötétszürke volt, a fák lombjai között mozgott a szél. Ethan hangtalanul lépdelt a nedves avarban. A cipője minden harmadik lépésnél egy-egy gallyat roppantott, de Michael nem hallotta meg. Túl gyorsan mozgott, túl célirányosan. 

Egy kiszáradt patakmeder mellett állt meg, nem messze egy elhagyatott, összedőlt fészer mögött. Ott volt egy állat – talán egy róka vagy kisebb kutya, Ethan nem látta jól. De azt igen, amit Michael tett. 

Letérdelt mellé, s mintha imádkozna, ráhajolt az állatra. Egy hosszú másodperc, majd furcsa hang – szürcsölés, nyeldeklés, valami túlságosan halk ahhoz, hogy természetes legyen. Michael teste feszült volt, a vállai meg-megrándultak, mintha küzdene valami belső örvénnyel. 

Aztán egyszer csak... az állat összeesett. 

Michael még mindig fölé hajolt, keze remegett, mint akit elkapott a láz. Aztán hirtelen felegyenesedett. A szája körül sötét foltok – a vér nem száradt még meg teljesen. 

Ethan egy fának támaszkodott, visszafojtott lélegzettel. 

A test ott feküdt mozdulatlanul. Nem aludt. Nem lélegzett. Nem volt benne semmi. Mintha kiitták volna belőle az életet. 

Michael körbenézett, Ethan pedig lehúzódott egy bokor mögé. Szíve a torkában dobogott, levegőt sem mert venni. 

Aztán Michael lassan elsétált. Mintha mi sem történt volna. 

Ethan ott maradt. A szél hideg volt, az ujjai elzsibbadtak, de csak akkor mozdult meg, amikor már biztos volt benne, hogy egyedül van. 

Odalépett az állathoz. Letérdelt mellé. 

A teste puha volt, de élettelen. A szemei üvegesek, tágra nyíltak. És nem volt vér. 

Sem sebek. Csak... üresség. 

 

Ethan szinte hallotta, ahogy a fejében megreped valami. Michael hazudott. Már nem csak beszélgettek. Már nem csak kísérleteztek. 

Valami elindult. És Ethan tudta, hogy nem fog megállni magától. 

 

 

A következő este Ethan nem tudott aludni. Michael arca járt a fejében – a szája szélén maradt vér, a nyugodt léptei, miután kiszívta azt a kis állatot. Nem akarta elhinni. Próbálta kimagyarázni magának. De nem ment. És tudta, nem hagyhatja annyiban. 

Késő este, a régi vasúti hídnál találkoztak. A környék kihalt volt, csak a szél zúgott az üres sínek között. A fémkorlátok rozsdásodtak, a levegőben olcsó vas és moha szaga keveredett. 

Michael már ott volt. A szeme ragyogott valami különös, belső fénytől. 

„Szóval jössz.” – mondta. „Azt hittem, el fogsz kerülni.” 

Ethan megállt előtte. Nem üdvözölte. 

„Láttalak tegnap éjjel.” 

Michael arca nem rezzent. Csak egy hosszú pillanatig nézte őt, aztán vállat vont. 

„Nem kellett volna követned.” 

„Megölted.” – Ethan hangja keményen csengett. „Teljesen kiszívtad. Nem csak vettél belőle. Megölted.” 

Michael szeme megvillant. 

„Csak egy állat volt. Kóbor. Talán veszett is. Senkinek nem hiányzik.” 

„Nem erről volt szó, Michael! Megbeszéltük. Soha nem ölünk!” 

„Te beszélted meg. Én csak próbáltam visszafogni magam. De most... most már értem, mit jelent ez az egész.” – Michael közelebb lépett, és lehalkította a hangját. „Te nem érzed? A lüktetést? A nyers erőt? Én erősebb lettem. Gyorsabb. Tisztábban látok. Nincsenek határok.” 

„Ez nem erő, ez függőség.” – felelte Ethan, és hátrébb lépett. „És ha nem tudod megállni az állatoknál, mi lesz a következő? Egy hajléktalan? Egy gyerek?” 

Michael arcán mosoly jelent meg. Hideg, élettelen mosoly. 

„Én legalább nem félek attól, ami vagyok.” 

Ethan ökölbe szorította a kezét. 

„Akkor én majd emlékeztetlek rá, hogy ember vagy.” 

Egy pillanatra néma csend szakadt rájuk, aztán Michael támadt. 

A mozgása gyors volt – túl gyors. Ethan csak épphogy kitért az első ütés elől, de a második már eltalálta. A bordái alatt érezte a fájdalmat, mintha valami kiszakadt volna belül. Michael nem hagyott időt gondolkodni. Mozdulatai vadak voltak, de pontosak, mintha már hetek óta gyakorolta volna, hogyan kell ölni. 

Ethan próbált védekezni, visszavágni, de minden ütés, amit kapott, egyre inkább letaglózta. Végül a földre került. Michael fölé hajolt, zihálva, a szeme vérben forgott. 

„Látod?” – suttogta. „Ez a különbség. Te gyenge vagy. Mert te még mindig kapaszkodsz abba, ami voltál.” 

Aztán felállt. Nem ölte meg. De nem is segített rajta. 

„Ne keress egy darabig. Mert ha legközelebb találkozunk... lehet, hogy már nem leszek ilyen kedves.” 

 

Ethan a földön feküdt, a teste sajgott, a szája szélén vér csordogált. De a szeme még mindig tiszta volt. Tudta, hogy veszített. 

De azt is tudta, hogy ez még nem a vég. Csak a kezdet. 

 

 

Az igazi vér íze 

Michael az éjszakai város ritmusára hangolódott. Már nem rejtegette magát – a sötét sikátorok, az elhagyatott terek, a villogó neonfények alatt lüktető éjszaka lett az otthona. Az állatok már nem elégítették ki. Túl gyorsan elgyengültek. Túl kevés volt belőlük. 

Egyik este besurrant a kórházba. Nem volt nehéz: egy régi oldalbejárat, egy rosszul záródó ajtó, egy kimásolt térkép a tárolókról. A vérbank hűtőkamrájában piros zsákok sorakoztak, gondosan címkézve: A+, B−, AB... mindegyik friss, tiszta emberi vér. 

Az első korty után megértette. Ez más volt. Melegebbnek tűnt, elevenebbnek. A teste szinte megfeszült tőle, mint egy íj, amit túl sokáig húztak hátra. 

A következő hetekben már sorra járta a környékbeli kórházakat. A módszere egyre kifinomultabb lett. Néha ápolónak öltözött, néha éjszakai takarítónak. Mindig vitt magával egy hátizsákot, tele jéggel. 

De aztán... nem működött többé. 

A vér hűtött volt. Íztelen. Lassan már csak tompa erőt adott. Nem volt benne élet. Nem volt benne... félelem. 

Így jöttek a hajléktalanok. Először pénzt adott nekik. „Kísérlet”, mondta. „Csak egy kis vérvétel.” Ők pedig belementek. Néha elájultak, de túlélték. Michael számításba vette, mennyit vehet le egyszerre. Figyelt, egy ideig. 

Aztán egy este, amikor új áldozat után járt, megváltozott minden. 

A sikátorban egy alak várta. Magas volt, vékony, a szeme furcsán világított a sötétben. A kabátja alól valami fémszerű villant. Mögötte két másik árnyék mozdult. 

„Te vagy az.” – mondta az alak, mintha csak egy régi ismerőst köszöntene. „Aki nem tud betelni.” 

Michael hátrált volna, de nem volt hova. 

„Kik vagytok?” 

„Az Árnyvadászok.” – felelte a férfi. A hangja suttogás volt, amit mégis hallani lehetett minden zugban. „A többiek gyűlölnek minket. De te... te közénk tartozol. Éreztük, ahogy ébred benned az igazi éhség.” 

Ekkor Michael szemébe nézett. És valami mélyen belül megmozdult. Egy ismerős sötétség. 

„Miért küzdesz még ellene?” – kérdezte az egyik másik árnyalak. „A friss vér az, ami felemel. Ami igazi hatalmat ad. Az emberek nem számítanak. Ők csak... csomagolás.” 

Michael nem válaszolt. De nem is tiltakozott. Csak figyelte őket. 

A férfi odalépett, és egy vérrel teli fiolát tartott elé. 

„Ez egy haldokló emberé. Ő már nem érez semmit. De neked még szükséged van a bizonyosságra. Igyál. És dönts.” 

Michael szeme a fiolára szegeződött. 

És tudta, hogy ha iszik, nincs visszaút. 

Michael sokáig hallgatott. Már napok óta figyelték, kérdezgették, próbálták kiszedni belőle, amit tud. Most viszont, Vereb előtt, úgy érezte, eljött az idő. 

„Nem vagyok kísérleti alany.” – kezdte halkan. „Legalábbis... nem úgy, ahogy ti hiszitek.” 

Vereb elhallgatott. Csak egy bólintással jelezte: figyel. 

„Egy hónapja történt. Egyik este hazafele mentem. Egy sikátorban. Azt hittem, valaki követ. Meg akartam fordulni, de... valami megelőzött. Leütött. Nem láttam semmit, csak éreztem egy villanást, aztán sötét lett.” 

Michael elakadt. Lenyelte a nyelvét szorító emléket, aztán folytatta: 

„Amikor felébredtem, fájt a nyakam. Mintha megmartak volna. Először azt hittem, hogy valami állat. De aztán... megváltozott minden. A hangok. A színek. A szagok. És a vágy... a vér iránt.” 

Vereb tekintete megfeszült. Egy pillanatra oldalra nézett, mintha máshol keresne választ, majd visszafordult hozzá. 

„Egy... vadon szabadult vámpír.” – mondta inkább magának. „Egy, aki megszökött. Aki életben maradt.” 

„Ti láttátok őt?” – kérdezte Michael. 

„Nem. Csak tudunk róla. Tíz éve egyetlen példány szökött meg a laborból. Soha nem került elő. Azt hittük, már halott. De lehet, hogy ő... hozta létre azt, amivé te lettél.” 

Michael bólintott. 

„És... nem csak én. Van még valaki.” 

Vereb arca megkeményedett. 

„Ki?” 

„Ethan. Ugyanakkor történt vele is. Ő egy házibuli után... ugyanezt érezte. Egy szúrás, ájulás, majd változás. Ő is fényben tud járni. Erősebb. Gyorsabb.” 

Vereb hátradőlt a székben, és halkan, de annál hidegebben mondta: 

„Meg kell szereznünk őt is. Még ha nem is tudja, hogy mi van benne – a vére... értékesebb lehet, mint bármi más.” 

 

A terem sötét volt, csak a falak mentén pislákoló kék fények világították meg a hideg fémfelületeket. Az egyik sarokban négy alak állt: Michael, Vereb, és két másik Árnyvadász – mind szinte mozdulatlanul, mintha az árnyékokból nőttek volna ki. 

„Szóval ő ugyanazt élte át, mint te,” szólalt meg Vereb, hangja halk volt, de fémes, mint a penge csikordulása. 

Michael bólintott. „Igen. Ugyanazon az éjszakán. Más körülmények között, de az eredmény ugyanaz. Erősebb lett. Gyorsabb. Nappal is tud járni.” 

A másik Árnyvadász, egy magas, vékony nő, kicsit előrelépett. A neve Silja volt, és mindig olyan szemekkel nézte Michael-t, mintha átlátna a csontján is. 

„Ez nem véletlen. Ketten ugyanúgy... mutálódtatok. A szökevény vámpír lehet a kulcs.” 

Michael lehajtotta a fejét, majd megszólalt: 

„Ethan nem olyan, mint én. Ő... még hisz abban, hogy lehet másképp is élni. Állatvérrel, szabályokkal, erkölccsel. Ezért nem fog eljönni magától.” 

Vereb szeme megvillant. 

„Akkor hozzuk el mi. Egyesítsük a két példányt. A vérük, együtt, lehet, hogy képes áttörni azt, amit évszázadok óta nem tudtunk: szabadon járni a nap alatt, mint az emberek.” 

Silja közelebb lépett Michaelhez. 

„Te is érzed, ugye? Mióta friss embervért iszol, mióta velünk vagy… erősebb lettél. De a fény... az még mindig csak tiétek. Ha sikerülne megfejtenünk a titkot, új korszak kezdődhet.” 

Michael egy pillanatig hallgatott. A gondolat, hogy ők lehetnek a kezdet egy új faj számára, csábító volt. Megállíthatatlanok lehetnének. A világ már nem a napfény népeinek lenne. 

„Megkeressük Ethant,” mondta végül. „De nem erővel. Először meg kell törni benne az ellenállást. Megmutatni neki, hogy mi a valódi erő. Ha látja, hogy milyen lehetne... csatlakozni fog.” 

Vereb lassan bólintott. 

„Akkor kezdjük el. Mától ő a célpont. Ethan... a fény kulcsa.” 

Michael hátat fordított, de mielőtt kilépett volna a teremből, halkan még hozzátette: 

„És ha nem csatlakozik… akkor is az övé a vér. Akár él, akár nem.” 

 

 

 

 

Ethan lassan nyitotta ki a szemét. A sikátor hideg köve szinte belenyomódott a hátába, és a levegő áporodott volt, tele rothadó szeméttel és valami fémes illattal… vérrel. Egy pillanatra nem tudta, hol van. Aztán minden visszatért. Michael. Az árnyékok. A fájdalom. A földre zuhanás. 

Felkönyökölt, majd nagy nehezen feltápászkodott. Megtántorodott, a feje lüktetett, és a bordái minden egyes lélegzetvételnél tiltakoztak. Végignézett magán: koszos volt, ruhája megtépázva, keze vértől maszatos. 

A sikátor sarkánál egy résnyire nyitott fémkapu nyikorgott a szélben. Ethan remegő léptekkel indult haza. 

 

Már majdnem világos volt, mire az ajtaja becsukódott mögötte. A szobában csend honolt. Leült az ágyra, és a kezébe temette az arcát. A testén átfutott még egy utolsó remegés, mint egy utórezgés. 

Nem gondolta volna, hogy Michael ilyenre képes. Hogy ennyire eltorzul benne minden. 

Később, egy forró zuhany, és némi kötözés után, Ethan leült az asztalhoz. Elővett egy régi, gyűrött fényképet. Emily mosolygott rajta, egy napfényes parkban állt, a szeme szikrázott, mintha az egész világ benne ragyogna. 

– Ne hagyd, hogy ez elvigyen – suttogta Ethan magának. 

Elhatározta, hogy visszatér a normális életbe. Annyira, amennyire lehetséges. Emilyre koncentrál. Az iskolára. A mindennapokra. Megpróbálja elfelejteni, ami történt. 

De nem tudta teljesen elengedni. 

Hetente egyszer, néha kétszer, kimerészkedett az erdőbe. Csendben, óvatosan. Vadászott. Egy nyúl, egy őz, ritkábban egy kóbor róka – mindig csak annyit, hogy ne haljanak meg. Hogy legyen ereje, ha netán újra szembe kell néznie Michaellel. 

A sötétség ott volt benne, nem tagadhatta. De nem engedhette, hogy eluralja. 

Egyre inkább érezte: a vihar csak most kezdődik. 

 

 

A fák között – Ethan és az Erdőjárók 

A hold ezüstös fénye szelíden szűrődött át a fák koronáján, kékes ragyogásba vonva az avart és a mozdulatlan fatörzseket. Ethan hangtalanul lépkedett a sötét erdőben, nesztelenül, ahogy már megszokta az elmúlt hetek alatt. A teste már ösztönösen mozdult, az érzékei kiélesedtek – szinte hallotta a szarvas szívverését a bozótosban, érezte a nyúl illatát a harmatos fűben. 

De ma este valami más is volt a levegőben. Valami szokatlan. Ismeretlen. 

Egy őz jelent meg a tisztás szélén. Ethan megfeszült, a tekintete a célpontra szegeződött. Már éppen kilépett volna, amikor valami megváltozott. A levegő megremegett, és három alak lépett elő a fák közül. Olyan hangtalanul mozogtak, mintha maguk is az erdő részei lennének. Két férfi és egy nő. Mindhármójuk arca komoly, nyugodt volt, tekintetük azonban figyelő, éber – vadászok tekintete. 

Ethan hátrébb lépett, ösztönösen védekező tartást vett fel. 

– Nem kell félned – szólalt meg a nő, halk, de magabiztos hangon. – Nem akarunk bántani. 

– Kik vagytok? – kérdezte Ethan, miközben végigmérte őket. Egyikük sem tűnt embernek. Túl csendesen mozogtak. Túl tiszták voltak a vonásaik. Túl éles a pillantásuk. 

– Az Erdőjárók vagyunk – válaszolt az idősebbik férfi. Mély hangja úgy szólalt meg, mintha maga az erdő beszélne. – Régóta figyelünk téged. 

– Figyeltetek? – Ethan egy pillanatra meghökkent. – Miért? 

– Mert különleges vagy – mondta a nő, közelebb lépve. – Láttuk, hogyan vadászol. Láttuk, hogy uralkodni próbálsz magadon. Hogy nem ölsz. Csak annyit veszel, amennyire szükséged van. 

– Ez... nem igazán döntés volt. Csak nem akartam... olyanná válni, mint Michael – válaszolta Ethan halkan. A neve kimondására a levegő megfagyott. 

A harmadik alak – a fiatalabb férfi – előrelépett. 

– És mégis ő lett az, aki elárult. Átállt az Árnyvadászokhoz. 

Ethan megdermedt. 

– Honnan tudjátok? 

– Az Árnyvadászok régóta a világ árnyékában élnek – kezdte a nő. – Ők azok, akik embervért isznak, akik elvesztették minden kapcsolatukat az egyensúllyal. Michael most velük van. Egyelőre még nem teljesen közéjük tartozik, de már az útjukat járja. 

– És mit akartok tőlem? – kérdezte Ethan. 

Az idősebb férfi előrelépett. Hangja komollyá vált. 

– Segítened kell nekünk. Nagy vihar közeledik. Az Árnyvadászok nem véletlenül érdeklődnek Michael iránt. Rájöttek, hogy ő... más. Hogy nappal is képes létezni. És ha ők is megszerzik ezt a képességet... 

– Akkor semmi sem állítja meg őket – fejezte be a nő. 

Ethan szemei kitágultak. 

– De én nem tudok semmit. Én is csak... egy este megváltoztam. Fogalmam sincs, hogyan lettem ilyen. 

– Nem is várjuk, hogy mindent tudj – szólt közbe a fiatalabb férfi. – Csak azt, hogy velünk tarts. Hogy tanulj. És amikor eljön az idő... hogy harcolj. 

Ethan elhallgatott. A szél meglebbentette a lombokat a fejük felett, mintha maga az erdő is visszafojtott lélegzettel figyelné a döntését. 

– És ha nemet mondok? – kérdezte halkan. 

– Akkor is figyelni fogunk rád – válaszolta a nő lágyan. – De egyedül maradsz. És amikor eljön a vihar, nem biztos, hogy lesz, aki megvédjen. 

Hosszú csend ereszkedett rájuk. A hold még mindig világított, de valahogy már másként. Hidegebben. Komolyabban. 

Ethan lassan bólintott. 

– Rendben. Meg akarom védeni Emilyt. És mindenkit, aki fontos. Ha ez az ára... veletek tartok. 

A három alak egyszerre bólintott. A nő előrelépett, és kinyújtotta a kezét. 

– Üdv köztünk, Ethan. Most már nem vagy egyedül. 

A város szélén, a még mindig működő vasútállomás szomszédságában, magas emeletes házak árnyékában húzódott meg egy régi temető. Egykor az egész környék itt búcsúzott el halottaitól, de ma már senkit nem temetnek ide. A kőkeresztek megrogytak, a sírköveket moha és repedések hálózzák be. A helyet benőtte a természet, és az idő lassan elnyelte a múlt nyomait. 

A panelrengeteg közepén megbújó temető furcsán kilógott a környezetéből. Olyan volt, mint egy elfeledett sziget, amit a város már régen kihasított magából – de nem felejtett el teljesen. Az állomás zaja ide még elhallatszott: a vonatok fémes csikorgása, a hangosbemondó távoli recsegése – de a sírok közt mégis olyan csend honolt, ami semmi máshoz nem volt fogható. 

Egy ilyen éjszakán vezette három Erdőjáró Ethan-t ezen az elfeledett földön keresztül. Árnyként mozogtak a sírok között, hangtalanul, magabiztosan, mintha hazaérkeztek volna. Egy elhagyatott kőkriptához értek, mely félreeső helyen állt, repedéseiben gyomokkal, ajtaján évszázados rozsda és zárak, melyeket már senki nem nyitott ki... egészen mostanáig. 

 A sírok elferdülve meredtek az ég felé, a köveken moha nőtt, és az egész helyet vastag csend borította, amit csak a távolban zakatoló vonat zaja tört meg. 

– Itt vagyunk – mondta halkan a nő, Lira, és egy régi, repedezett kőkriptához vezette Ethant. A vasajtón még mindig ott díszelgett egy elhalványult kereszt, de már alig lehetett kivenni. 

Az idősebb férfi, akit Vorennak hívtak, előrelépett, és a látszólag mozdíthatatlan ajtót egy könnyed mozdulattal kitárta. Ethan összevonta a szemöldökét: nem volt kulcs, sem retesz – az ajtó mintha csak várta volna őket. 

– Gyerünk – mondta Vore. – Innentől már nincs visszaút. 

Ethan bólintott, és belépett a sötétbe. A kriptában hűvös levegő fogadta, és egy keskeny lépcsősor vezetett lefelé. Lent fáklyák égtek, meleg, remegő fényük narancsos árnyékokat vetett a falakra. 

Ahogy leértek, Ethan szeme elé tárult valami, amit soha nem gondolt volna: egy egész földalatti városrész, alagutak, kisebb termek, folyosók, vízvezetékek mentén kialakított menedékek. Volt ott egy központi tér is, ahol fából ácsolt asztalok álltak, néhány nyugágy, egy természetes kőforrás – és minden olyan volt, mintha már évszázadok óta létezne. Az Erdőjárók rejtekhelye. 

– Ez… elképesztő – suttogta Ethan. 

– Régi – mondta Lira. – Nagyon régi. De még mindig biztonságos. 

– És ez az otthonotok? 

– Inkább menedék – válaszolta a fiatal férfi, Kael. – Az otthon valami más. Ez a hely azoké, akik választották a másik utat. 

– Miféle másik utat? 

Vore lassan leült az egyik padra, és intett Ethan-nek, hogy csatlakozzon. 

– Ülj le. Elmondjuk, amit tudnod kell. 

Miután mind letelepedtek, Voren tekintete a tűz fényében elkomorodott. 

– Réges-régen, mielőtt még az emberek legendákba temették a nevét, létezett egy vámpír, akit Drakula Grófként ismertek. Ő volt az első. Az ő véréből születtek mindannyian, ő volt az, aki a vámpírok népét elindította. 

– Aztán – folytatta Lira –, az idők során sokan közülünk kezdtek kételkedni abban, amit tettünk. Az embervér – bármilyen ízletes is – túl sokat kívánt. Túl sok életet vett el. A mi fajtánk nem szaporodik úgy, mint az emberek. Ezért néhányan… más utat kerestünk. 

– Mi voltunk az elsők, akik úgy döntöttek, hogy állatok véréből élnek – szólt Kael. – Megtanultuk, hogy csak annyit vegyünk, amennyi szükséges. Hogy ne gyilkoljunk, hanem megőrizzük az egyensúlyt. 

– De nem mindenki gondolkodott így – mondta Vore komoran. – Voltak, akik Drakula oldalán maradtak. Akik az embervért tartották hatalomnak, igazi tápláléknak. Ők lettek az Árnyvadászok. 

– Hosszú ideig együtt élt a két csoport a világ árnyékában – tette hozzá Lira. – De a feszültség nőtt. A gyilkosságok, az eltűnések, a hatalomvágy... nem lehetett béke. 

Ethan figyelmesen hallgatta. Minden szó, amit mondtak, darabokban ugyan, de illeszkedett ahhoz, amit eddig átélt. 

– És most Michael… hozzájuk csatlakozott? 

– Még nem teljesen – mondta Kael. – De már közel áll hozzá. Az Árnyvadászok figyelik őt. Kísérletek voltak… vámpírokon. Hogy megtalálják azt, aki nappal is képes járni. 

Ethan gyomra görcsbe rándult. A saját emlékei törtek fel benne: a sikátor, a szúrás, az eszméletvesztés… és utána minden megváltozott. 

– Azt hiszik, ő ilyen – suttogta. 

– És ha rájönnek, hogy te is az vagy, utánad is jönni fognak – mondta Lira. – Ezért vagy itt. Ezért kell felkészülnöd. 

– Mert te vagy az első, aki ezt az erőt a jóra fordíthatja – tette hozzá Vore. 

Ethan lassan bólintott. A múltja sötét volt, a jövője még sötétebbnek tűnt – de most először érzett valami világosságot is benne. Egy célt. 

 

 A kiképzés hónapjai 

A nyár előtti hónapok csendben, de feszülten teltek. Nappal minden a megszokott mederben haladt: Ethan iskolába járt, tanult, Emily-vel töltötte az idejét, nevetett, sétált, élte egy majdnem normális kamasz életét. De amikor a nap lebukott a horizont mögé, és az árnyak elnyújtóztak a város szűk sikátoraiban, Ethan elindult. Mint minden este, most is a városszéli elhagyatott temető felé vette az irányt. 

A vasútállomás mellett megbúvó sírkert — amelyet már évtizedek óta nem használtak, és a modern világ mintha egyszerűen elfeledett volna — tökéletes búvóhelynek bizonyult. A magasemeletes házak árnyékában, a mozdonyok fémes zakatolásától alig hallhatóan, egyetlen rozsdás kriptaajtó mögött húzódott meg az Erdőjárók rejtekhelye: egy szövevényes alagútrendszer, mely a város alatt húzódott, mint valami ősi test érhálózata. 

Ethan minden éjjel leereszkedett a föld alá, és ott várták őt a mesterei. Hárman voltak: Darian, a fegyverek mestere, aki pengével mozgott, mint más a gondolattal; Silha, a nő, aki úgy suhant a sötétben, mint a füst, és akinek a mozgása maga volt a csendes halál; és végül Aenar, az idősebb, hajlott hátú férfi, aki úgy tűnt, mindent tud a világról és azon túl is. Ő volt Ethan legfőbb tanítója, egyfajta apafigura is egyben. 

Az edzések kíméletlenek voltak. Ethan teste nap mint nap újabb határait feszegette. Eleinte a puszta mozgás is kimerítette — az éles fordulatok, ugrások, az alacsony mennyezetű járatokban végzett menekülési gyakorlatok. Aztán jöttek a harci tréningek. Karddal, tőrrel, puszta kézzel. A teste fájt, vérzett, izmai görcsbe rándultak, de minden újabb nap erősebbé tette. A hónapok alatt a fiú teste átalakult. Izmai megkeményedtek, a mozgása gyorsabb és precízebb lett, reflexei élesebbek, mint valaha. Már nemcsak harcolt — táncolt a veszéllyel. 

Az egyik utolsó edzésen Aenar — aki sosem fogta vissza az erejét — végre hátratántorodott egy jól irányzott rúgástól. A kripta falai között visszhangzott a csend, majd Aenar elmosolyodott. 

– Elérkeztél – mondta egyszerűen. – Készen állsz. 

Eközben a nappalok sem voltak üresek. Emily-vel Ethan kapcsolata elmélyült. A lány tudta, hogy Ethan titkol valamit, de nem faggatta. Megtanulta elfogadni a fiú csendjeit, és Ethan egyre többször kapta azon magát, hogy őszintén mosolyog. A közös percek — egy kávé az iskola után, egy film este, egy hosszú séta a ligetben — mind apró menedékek voltak számára. A háború előtti csendes boldogság. 

Emily nem tudta, hogy a fiú, akit szeret, éjszakánként vért iszik, és sötét folyosókon tanul meg ölni — de Ethan sem tudta volna pontosan megfogalmazni, mi ő valójában. Csak azt tudta, hogy Emily-vel érzi magát embernek. 

Ahogy a tanév végéhez közeledett, a városban tomboló meleg lassan rátelepedett a napokra. Az iskola ablakai kitárva, a gyerekek már inkább nyárra gondoltak, mint dolgozatokra. És Ethan... Ethan készen állt. Mert tudta: a nyár nemcsak a pihenésről fog szólni. A vihar már úton volt. 

 

A nap forrón és kérlelhetetlenül kúszott fel az égre, mintha csak próbára akarná tenni a világot. Ethan az ablakpárkányra könyökölve figyelte, ahogy az utcák lassan életre kelnek. A szél megrezegtette a függönyt, de nem hozott enyhülést. Odalent kutyák ugattak, biciklik suhantak el, a levegő vibrált a hőségben. 

De Ethan nem ezt érezte. Valami más rezgett benne. 

Egész éjjel nem aludt. Nem a szokásos edzések miatt — az utolsó hetekben Aenarék ritkították a találkozókat, mondván: „A harcos ismerje meg a nyugalmat is, mielőtt újra megmártózik a vérben.” Nem, ez most más volt. Valami az álmai mögé mászott. Egy hang. Egy szag. Egy érzés, amit nem tudott megfogalmazni, de olyan mélyről jött, hogy megborzongott tőle. 

Délután Emily-vel találkozott a ligetben. A napfény aranyló táncot járt a fák lombjai között, a fű zizegett a talpuk alatt, és Ethan próbált nevetni. Próbált ott lenni. De az ösztönei máshová húzták. 

– Valami nem stimmel, ugye? – kérdezte Emily, miközben megálltak egy padnál. – Más vagy. Olyan... figyelmes. Mintha minden hangot hallanál, minden árnyat látnál. 

Ethan rápillantott. A lány szeme tiszta volt, de benne bujkált a félelem is. Vagy talán csak aggodalom. Vagy talán... már sejteni kezdte. 

– Csak... sok minden jár a fejemben – felelte. – De itt veled, minden... könnyebb. 

Emily halványan elmosolyodott, de nem válaszolt. A szellő felkavarta a haját, és Ethan érezte a vér illatát a levegőben. Egy pillanatra megmerevedett. A következő pillanatban már állt. 

– Valaki figyel minket – mondta halkan. 

Emily felugrott mellőle. 

– Mi? Hol? 

De Ethan már mozdult is. Egy árny suhanását követte a fák között. Futott, de nem emberi tempóban — mint aki tudja, hová tart, és mi vár rá. De amit talált, az nem volt ismerős. 

Az erdőszéli tisztáson egy fiú állt. 

A szemében valami vad fény vibrált — mint aki túl sok mindent látott, túl gyorsan. Ethan megtorpant. A fiúra nézett, majd megszólalt. 

– Michael, te vagy az? – szaladt ki Ethan száján, mielőtt még felfoghatta volna, amit lát. – Hol voltál eddig? 

A fiú — Michael — megállt. Egy árnyék suhant át az arcán, majd lassan bólintott. 

– Igen. Én vagyok. Tudom, rég nem láttál. De végre... hazataláltam. 

Ethan megrázta a fejét, mint aki próbálja kisöpörni a gondolatokat. 

– Mit jelentsen ez? Hol voltál? Mi történt veled? 

Michael közelebb lépett, a hangja halk volt, szinte suttogás. 

– Az Árnyvadászoknál voltam. Ők mentettek meg. Ők tanítottak, és most... azt akarják, hogy elvegyelek téged. Ethan, érted jöttem. Veled együtt újra teljes lehet a kör. Ott a helyed köztünk. 

Ethan hátrébb lépett. Szinte érezte a szakadékot kettejük között. 

– Nem. Te... te nem érted. Én más utat választottam. 

Michael arca megfeszült, mintha csalódást érzett volna. 

– Mert félrevezettek. Azt hiszed, ők a jók? Az Erdőjárók? Ethan, ők láncokon tartanak, míg mi szárnyakat adunk. 

– Nem érdekel a hatalom – sziszegte Ethan. – Nem akarok sötétségből épült otthont. És ha tényleg barátom voltál valaha... akkor tudnád, hogy ezt nem kérem. 

Michael szeme elsötétült, hangja keményen csendült. 

– Nem kérdés volt, Ethan. Ez a végzeted. És most, hogy megtaláltalak... már nincs visszaút. 

 

 

 

Michael nekiesett, mint egy vadkan – lendület, düh, ősi ösztön. Ökle Ethan arcába csapódott, a fiú hátratántorodott, nyögve kapta el Michael vállát, hogy ellökje, de a másik újra lesújtott. 

– Mi a franc bajod van?! – ordította Ethan, miközben próbálta kivédeni az esőt hozó csapásokat. 

Michael szemében nem volt már barátság, csak valami torz, kegyetlen hatalom fénylett. Teste túl gyorsan mozgott, túl erősen – mint akit valami sötét mágia hajt. Ethan térdre rogyott, ahogy egy rúgás gyomorszájon találta. Köhögve, vért ízlelve nyögött fel, de aztán... valami benne megfeszült. 

A tanítások. Az edzések. Az izmai, amiket napokon át gyötörtek az Erdőjárók. A reflexek, a túlélés ösztöne, a mozgás – visszatért minden. 

Felugrott. Egy jobb horog. Egy könyök a bordákra. Michael meglepődött, és Ethan kihasználta. Kikerülte a következő ütést, hátraugrott, majd hirtelen visszazárt és belevitte a térdét Michael oldalába. A fiú felnyögött. 

– Azt hitted, gyenge maradok?! – sziszegte Ethan, és újra támadt. 

Most már ő uralta a küzdelmet. Minden mozdulatában ott volt a harag, az árulás íze. Michael hátrált, kapkodta a levegőt, egyensúlyát vesztve próbált visszavágni, de Ethan beverte az öklét az állába. A fiú elterült, az arcán vér, a szája szélén mosoly – gúnyos, szinte meghívó. 

És akkor... valami megváltozott. 

A fák között halk, de éles hang csendült: 

– Huh-ho-ho. 

Egyfajta torz kürtszó, nyers és éteri – mintha a szél is megremegett volna tőle. 

Michael szeme felvillant. A következő pillanatban már talpon volt, és rohanni kezdett, úgy suhant az erdőn át, mintha maga a halál kergetné. 

– Ne merészelj elfutni! – kiáltott utána Ethan, és már utána is vetette magát, a lombok közt bukdácsolva. 

De valami... valami szíven ütötte. Egy név, egy arc, egy érzés, amit nem tudott elhallgattatni. 

Emily. 

Megtorpant. A teste még futott volna tovább, de a szíve már visszafordult. A rémület élesen mart bele a mellkasába. 

Visszarohant. 

A tisztás. A csend. Az üresség. 

Emily nem volt ott. 

Csak a hajába tűzött kis ezüstcsat a földön... és egy darab papír, amit a szél sodort hozzá. 

Letérdelt. Felkapta. 

A papíron vörös, göcsörtös tintával: 

„Ha látni akarod a szerelmedet, tudod, hol találsz minket.” 

 

 

 

 

A papírdarab remegett Ethan ujjai közt, ahogy a szél végigborzolta a fák lombját. Egy másodpercig csak nézte – nézte azt az egy mondatot, mintha abból próbálná kiszakítani a válaszokat. Aztán ökölbe szorult a keze. 

– Nem… nem fogom őt elveszíteni. 

Felállt. A levél a zsebébe került, a lába pedig már vitte is – vissza, az erdőjárókhoz. 

A papírdarab remegett Ethan ujjai közt, ahogy a szél végigborzolta a fák lombját. Egy másodpercig csak nézte – nézte azt az egy mondatot, mintha abból próbálná kiszakítani a válaszokat. Aztán ökölbe szorult a keze. 

– Nem… nem fogom őt elveszíteni. 

Felállt. A levél a zsebébe került, a lába pedig már vitte is – vissza, az erdőjárókhoz. 

A sötétség közt úgy futott, mint aki maga is árnyék lett. Ágak karcolták, kövek vágták, de nem állt meg. A testében izzott valami: félelem és düh, szerelem és bűntudat. A fájdalom minden lépésnél ott sajgott – Michael ökleinek emléke –, de Ethan csak gyorsított. 

Amikor betört az erdőjárók rejtekhelyére, zihálva rogyott térdre. 

– Elvitték... – nyögte. – Emily-t. Michael tette. Az árnyvadászokkal van. Elcsalta... elvitte... 

A tűznél ülő alakok összenéztek. Egy pillanatra csend lett, mint egy visszafojtott lélegzet. 

Mira, a legidősebb, lassan felállt. A szeme mély volt, és hidegen csillogott, mint a jég. 

A tűznél ülő alakok összenéztek. Egy pillanatra csend lett, mint egy visszafojtott lélegzet. 

Mira, a legidősebb, lassan felállt. A szeme mély volt, és hidegen csillogott, mint a jég. 

– Mutasd. 

Ethan remegő kézzel nyújtotta át a levelet. Mira rápillantott. A szája sarkában mozdult valami – nem egészen mosoly, inkább valami keserűség. 

– Ez nem figyelmeztetés. Ez csapda. 

– Mi? – kérdezte Ethan halkan. 

Kell, a csendes harcos közelebb lépett. – Nem Emily a célpont. Ő csak az eszköz. Ethan... te vagy a trófea. 

Mira bólintott. 

– Te és Michael vagytok az egyetlenek, akik… képesek vagytok fényben járni. Az ő véreik... az ő vérük mérgezett a fénnyel szemben. De a tiéd – a tiétek – valahogy más. 

– A kísérleteik mind kudarcot vallottak – szólalt meg egy másik hang hátulról. – De most végre látják, hogy a megoldás... bennetek van. 

– És ha megszerzik a véreteket – folytatta Mira –, akkor megtörhetik a határt. Kiszabadíthatják a sötétség gyermekeit a nap alá. A régi vérivók újra szabadon járhatnak. Ezért kellett Emily. Mert tudták, hogy semmi más nem lenne elég ahhoz, hogy odamenj. 

Ethan hallgatott. A szívverése úgy kalapált, mintha ki akarna törni a bordái közül. 

– Akkor... csapdába estem. 

– Nem – mondta Mira halkan. – Csapdába hívtak. És most rajtad múlik, hogy ki esik bele. 

 

Csak egy halk sóhaj, mint a szél lehelete a fák között. A tűz pattant egyet. Mindenki más visszahúzódott, tisztelve valamit, amit csak ketten értettek meg igazán. 

Mira egyedül maradt Ethannel szemben. A lány arcán nem volt düh, nem volt parancs, csak az a nyugodt, mégis szilánkos tekintet, amit csak az ismer, aki már túl sok mindent látott túl fiatalon. 

– Félsz? – kérdezte halkan. 

Ethan csendben bólintott. 

– Mert most először nem csak rám megy ki a játék – mondta, és a hangja remegett. – Nem csak rám. Hanem valakire, akit szeretek. Akit tényleg… elveszíthetek. 

Mira közelebb lépett. Nem érintette meg, de a jelenléte meleg volt, mint valami védőpajzs. 

– Tudod, mit jelent az, hogy te a világra jöttél  és hogy járhatsz a nap alatt? 

Ethan megrázta a fejét. 

– Azt jelenti, hogy a világ többet akar tőled, mint amit igazságos lenne kérni. Azt jelenti, hogy már nem vagy csak fiú, Ethan. Hanem kulcs. 

– Nem akartam kulcs lenni – suttogta Ethan. 

– Én sem akartam vezér lenni – felelte Mira. – De néha az, amit nem akartunk, válik azzá, amihez a legtisztább szívvel tudunk ragaszkodni. Mert ebben nincs hatalomvágy. Ebben csak a szeretet van. Az, ami miatt most te is visszamennél a halálba, ha azt jelentené, hogy megmentheted őt. 

Ethan a tűzbe nézett. A szeme tükrözte a lángokat, de mögöttük ott kavargott az a fájdalom, amit nem lehet elrejteni. 

– És ha elbukom? 

– Akkor... – Mira elmosolyodott, és végre megérintette a karját – akkor nem egyedül buksz el. Mert most már nem vagy egyedül. És a tűz, amit hordozol, több annál, mint amit ők valaha megérthetnek. 

Ethan lehunyta a szemét. A levelet még mindig a kezében szorította. Amikor újra kinyitotta, már nem a fiú volt, aki visszafutott a tisztásról. 

Most már a harcos állt ott. A lángok gyermekei között. 

 

Az erdőjárók titkos teremben gyűltek össze, amely a rejtekhelyük szíve volt. A gyenge fények alatt a levegő súlya mindent betöltött, és a csend mintha súlyosabb lett volna minden szónál. Ethan a tér közepén állt, izmai megfeszültek, a lelkét pedig a kétség és a düh rágta. Vira, az erdőjárók vezetője, rögvest mellé lépett, a szemei telve voltak gondokkal, mégis próbált nyugalmat sugározni. 

– Mi most pontosan a célunk, Vira? – kérdezte Ethan, a hangjában érezhető volt a feszültség. – Emily-t elrabolták. Az ányvadászok tudják, hogy én vagyok az, akit keresnek. Miért csinálják ezt? 

Vira egy pillanatra lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Az egész helyzet egyre inkább reménytelennek tűnt. 

– Az ányvadászok úgy próbálják megnyerni a háborút, hogy az én véremmel és Michael-ével végre átjárhatóvá teszik a fényt a vámpírok számára. Ők egyetlen célra hajtanak: elérni, hogy minden vámpír nappal is járhasson, hogy megöljenek minket, és kiirtsák azokat, akik nem az ő uralmuk alatt állnak. – Vira szemei most élesek voltak, mint a penge. – Éppen ezért kellett elrabolniuk Emily-t.  Az ő tervük egyszerű: te vagy a kulcs. Emily csak az eszköz, hogy biztosan odamenj. 

Ethan figyelmesen hallgatta, de a harag egyre erősebben gyűlt benne. 

– Miért nem mondtad el mindezt korábban? Miért nem figyelmeztettél? 

Vira a szemébe nézett. A szavai halkan, de megingathatatlanul érkeztek. 

– Mert mi is csak most jöttünk rá. És most, hogy tudjuk, mit akarnak, nem hagyhatjuk, hogy mindent elpusztítsanak. Emily életét és a tiedet is veszélyeztetik. 

Ethan megdöbbent. A félelem és a vágy keveredett benne, hiszen mindvégig a saját túlélését tartotta a legfontosabbnak. De most már nem csak a saját sorsa forgott kockán. 

– Hogyan juthatunk el hozzájuk? Hogyan állíthatjuk meg, hogy ne legyen több áldozat? 

– Az ányvadászok egyre közelebb jönnek, és minél tovább várunk, annál nagyobb lesz az esélyük arra, hogy mi is a kezükre kerülünk. De még van időnk. Az én vérem és a tied együtt elég ahhoz, hogy elindítsuk a folyamatot. A kérdés csak az, hogy... készen állunk-e. 

Ethan érzékelte a súlyát annak, hogy mi áll előtte. Az érzelmek és a feladatok határán ingott. A belső küzdelem lassan forró, súlyos edénnyé vált. 

– Készen állok, de tudom, hogy az igazi harc most kezdődik. 

Vira bólintott. Közvetlen és határozott volt a válasza. 

– Akkor vágjunk bele. Még egy utolsó esélyünk van. De tudnod kell, hogy ez egy csapda. Ne hagyjuk, hogy ők irányítsák a történetet. 

 

 

 

 

 

A titokra fény derül 

A furgon végigszántotta az éjszakai utat, gallyak csapkodtak a karosszériához, a reflektor fényei csak pillanatokra tépték fel az erdő sötétjét. Emily összegörnyedve feküdt a fémfalnak döntve, a szíjaiba préselődve, szemét letakarták, de hallotta a suttogásokat. A hangokat. A saját nevének elhangzását. Ethan nevének is. De leginkább azt érezte, hogy valami végérvényesen megváltozott. 

Mire megálltak, már remegett. Nem a hidegtől. A félelemtől. Kirángatták, elvitték egy rideg folyosón át, ahol a falak mintha figyeltek volna. Végül egy ajtó, záródás, csend. Egyedül. 

A csend sokáig tartott. Aztán léptek. Valaki belépett. 

Emily felkapta a fejét. A szemfedőt már levették. Egy fiú állt előtte. Az arca részben árnyékban volt, részben a plafonról lógó lámpa hideg fényében. Egyetlen dolgot tudott biztosan: még sosem látta őt. 

– Ki vagy te? – kérdezte Emily halkan, inkább csak maga elé suttogva. 

A fiú lassan leült vele szemben. A tekintete nyugodt volt. Túl nyugodt. 

– Emily. Azt hiszem, régóta ismerlek – mondta. – Még ha te engem nem is. 

Emily hátrább húzódott, a tekintete megrebbent. 

– Honnan tudod a nevemet? 

A fiú halványan elmosolyodott, de nem vidáman. 

– Ethan mesélt rólad. 

Emily szinte megdermedt. Ethan. Itt is ő. 

– Mi köze van ehhez Ethannek? – kérdezte élesebben. – És ki vagy te? 

A fiú egy pillanatra elhallgatott. Aztán kimondta: 

– A nevem Michael. 

Emily arca üres maradt. A név semmit nem mondott neki. 

– Nem ismerlek. 

– Tényleg nem – bólintott Michael. – És ez nem a te hibád. Mi, Ethan-nel… éjszaka voltunk barátok. Titokban. Csak ketten tudtunk róla. És én... hallottam rólad minden este. 

A hangja szelíddé vált. A tekintete mély, majdnem bánatos. 

– Tudtam, hogy ha el akarjuk érni őt, akkor rajtad keresztül kell. Te vagy a kulcs. Mert te vagy az, akiért bármit megtenne. 

Emily ajkán gúnyos, de remegő mosoly jelent meg. 

– Ez... valami beteg játék? Ethan egy átlagos srác. 

Michael elkomorodott. 

– Nem. Nem az. Ethan... már nem ember. És én sem. 

A szavak lassan hullottak, mint hamu egy poros, halott mezőre. 

– Vámpír vagyok, Emily. És ő is az. 

Emily nem reagált. Nem sikoltott. Csak nézett rá, üresen, mozdulatlanul. Mintha megállt volna a világ. 

 

Emily arca rezzenéstelen maradt, a szavai pedig élesek voltak, mint egy penge: 

– Vámpírok? Ez most komoly? – felnevetett, de a hangja üresen kongott. – Ez valami Halloween előadás? Egy beöltözős játék? 

Michael nem mozdult. Csak nézte őt, hosszan. A tekintetében nem volt harag. Csak szomorúság. 

– Nem játék, Emily. Bárcsak az lenne. 

– Ez beteg – suttogta a lány, hátrébb húzódva a falhoz, mint aki most kezdi felfogni, mennyire egyedül van. – Ethan is benne van ebben? Komolyan? Ez valami… szektás őrület? 

Michael lassan felállt. Semmi fenyegetés nem volt a mozdulatban, de mégis, Emily hátrakapta a fejét, mintha csapásra számítana. 

– Látom, nem hiszel nekem. Ez természetes. Én sem hinnék. 

A következő pillanatban minden elmosódott. 

Mintha egyetlen másodperc alatt megtett volna húsz métert, Michael már a szoba túlsó végén állt. A következő másodpercben már mellette. Majd előtte. A levegő megremegett, a függöny megrebbent, és Emily felsikoltott. 

– Istenem… – kapkodta a levegőt, remegő kézzel a székhez tapadva. – Mit… mit csináltál? 

Michael csak annyit mondott: 

– Ez még csak a kezdet. És Ethan is ilyen lett. De ő még nem tudja, mire képes igazán. 

Emily már nem nevetett. A valóság lassan, hidegen kúszott végig a bőrén. 

– Ne… ne mondd, hogy… ő is… – Elakadt a szava. A szeme könnybe lábadt. – Ez nem lehet igaz… 

– De az – mondta Michael halkan. – És miattad fog eljönni. Mert te vagy az utolsó, ami még emberré teszi őt. 

Emily csendben ült, a keze még mindig remegett. A szíve dörömbölt a mellkasában, mintha ki akarna törni onnan, messze, el ebből a rémálomból. Michael leült vele szemben. A hangja most selymes volt. Túl nyugodt. 

– Tudod, miért vagy itt? 

Emily nem válaszolt. Csak meredt maga elé. 

– Azért, mert Ethan el fog jönni érted. Bármilyen mélyre rejtőzünk is a világ elől, ő megtalál. A vére hívni fogja. 

– Te… ezt az egészet őmiatta csináltad? 

Michael bólintott. 

– Ő különleges. Nem olyan, mint mi. Ő még… kapaszkodik. Ember akar maradni. Az egyetlen dolog, ami visszatartja, az te vagy. 

Emily szemében megcsillant a remény – de Michael arca elkomorodott. 

– És ez a baj. 

Egy hosszú, fojtott csend ült közéjük. Aztán Michael előrehajolt, a szavai lassan csordogáltak, mint valami mérgezett víz: 

– Mikor megérkezik, látni fogja, ahogy véged van. A szeme láttára fogunk megölni. Mert akkor… akkor fog eltörni. Akkor fog elborulni. 

Emily arca elsápadt. Rémület ült a szemében, mint egy fagyott sikoly. 

– Nem… ezt nem teheted… ő… meg fog állítani titeket… 

Michael halkan elnevette magát. Nem gúnyosan. Inkább… szomorúan. 

– Pont ez a lényeg. Nem megállítani fog. Hanem elszabadulni. Amint elveszít téged, amint kiontják a véred az orra előtt, meg fog őrülni. És akkor… akkor végre a miénk lesz. A teljes lénye. A dühe, a fájdalma, az ereje. 

– Ez beteg… – suttogta Emily. – Te beteg vagy. 

– Lehet. – Michael hátradőlt, és a mennyezetre nézett. – De az árnyvadászok szerint az ő vére és az enyém… kulcs valami nagyobbhoz. A fényhez. Az új korszakhoz. Ő az utolsó láncszem. És te vagy a kulcsa. 

 

 

 

A kriptában dermedt, nehéz levegő ült meg. Az asztalon egy gyűrött levél feküdt, Ethan ujja alatt enyhén remegett a papír. A többiek csöndben figyelték – Vira a falnak dőlve, Iten az egyik szék karfájára könyökölve, Darek és Mylen háttérbe húzódva, de feszült figyelemmel. 

– Tudjuk, hol van a rejtekhely – szólalt meg végül Vira. – A régi bánya mélyén. Régóta figyeljük őket. 

– Akkor menjünk – vágta rá Ethan. – Nem érdekel, mennyire őrzik. Ha ott van Emily, kihozzuk. 

– Ethan... – Iten hangja halk volt, de súlyos. – Ez nem ilyen egyszerű. Tudod, miért pont Emily? 

– Hogy csapdába csaljanak. Ennyi. 

– Nem csak erről van szó – szólt közbe Vira. – Az, hogy téged hívtak. Nem más vámpírt. Nem mást az erdőből. Téged. 

Ethan értetlenül nézett rájuk. A szeme alatt sötét karikák, a homloka verejtékben úszott, de a hangja kemény volt: 

– Mert én ismertem Emily-t. Tudják, hogy fontos nekem. 

– Igen. De tudják azt is, hogy más vagy – felelte Mylen. – Te és Michael... ti ketten vagytok az egyetlenek, akik megmaradtatok a napfényben. Akik éltek. 

Ethan szinte meg se mozdult, csak a szeme szűkült össze. 

– Azt mondjátok, a vérem kell nekik? 

– Nem csak kell. Kísérleteznek. Próbálják rájönni, hogyan lehet... – Silas megakadt. – Hogyan lehet átvinni a képességet másokra. 

– Arra akarnak rájönni, hogy hogyan válhatnak ők is fényben járókká – mondta Vira. – És ha ez sikerül nekik, akkor nem lesz többé határvonal. Sem éj, sem nappal. Sem biztonság. 

Ethan hátrébb lépett. A gyomra összerándult. 

– Szóval... ha elkapnak... ha megszerzik a véremet... akkor az egész emberiség veszélybe kerül? 

– Igen – mondta Silas halkan. – Mert akkor nem csak egy-két eltévedt vámpír lesz odakint. Hanem egy hadsereg. Nappal. 

– Ezért kell most cselekednünk – szólalt meg újra Vira. – Nem csak Emily-ért. Azért is, hogy ne tudják befejezni, amit elkezdtek. 

Ethan tekintete lassan elsötétült. Már nem csak félt – most először igazán megértette, mit jelent az, amit vele tettek. Nem ajándék. Nem átok. Hanem fegyver. 

És ő volt a töltény. 

– Akkor végezzük el rendesen – mondta. – De Emily-vel kezdjük. Ő az első. 

A hajnal előtti erdő olyan volt, mintha az idő is visszatartotta volna a lélegzetét. A lombok közül gyöngyházfényű köd szivárgott, rátelepedve mindenre, mintha meg akarná rejteni a világot Ethan és az Erdőjárók elől. De Ethan szíve gyorsabban vert, mint valaha. Minden érzéke kiéleződött, a sötétben is kristálytisztán látta Lira arcát, hallotta a többiek hangtalan mozdulatait. 

– Készen állsz? – kérdezte Lira halkan, miközben egy ösvényhez értek, amely mélyen a fák közé kanyargott. – Ha most belépsz, nincs visszaút. Ők már tudják, hogy jössz. 

Ethan nem szólt, csak bólintott. Valami édes és félelmetes erő lüktetett benne – a vámpírvér izzó öröksége és a saját, emberi szívének utolsó szilánkja. Minden gondolata Emily körül forgott. Az a mosoly. Az a csendes fény, ami miatt még hinni tudott magában. 

A sötét ösvény szélén egy régi vaskapu állt. Olyan volt, mintha a föld alól nőtt volna ki, rozsdás fogakkal. Lira egy érintéssel kitárta. 

– Az Árnyvadászok rejtekhelye a temető alatt húzódik. Alagutak, kamrák, csapdák. – A hangja most először remegett. – És Michael ott van. Vele van Emily. 

Ethan ujjai ökölbe szorultak. Egy másodpercre mintha megérezte volna Michael jelenlétét valahol a föld alatt: egy idegen sötétség, ami egykor barát volt. 

– Akkor induljunk – mondta Ethan, és előrelépett a kapun túlra. 

Az első lépése egy új élet küszöbén volt. Valami közte és Emily között megperzselődött azon az éjjelen, amikor ő vére íze megérintette a nyelvét – de most, hogy tudta, Emily veszélyben van, minden más megszűnt számítani. 

Ahogy elindultak, a csend szinte rájuk szakadt. A fák fölött a hajnal pírja lassan szétterült, mint egy vérfolt a felhők alatt. A világ még aludt – de ők már ébredtek. És Ethan tudta, hogy a fény, amit Emily mosolyában látott, lesz az egyetlen, ami megvédheti attól, hogy szörnyeteggé váljon. 

A kőkriptába belépve Ethan érezte, ahogy a levegő megváltozik. Nehezebb lett, fémesebb. Mintha minden egyes lélegzetvétel mélyebbre rántotta volna egy múltba, amit nem ismert – vagy inkább egy jövőbe, amitől rettegett. 

Lira lassan körbejárt a fal mentén, ujjai végigsiklottak a repedéseken. A férfi, akit csak Erdőjáró Marnak hívtak, egy szögletes kőlapra mutatott, amit valaha sírkőnek faragtak, de most csupán egy kapu volt – lefelé. 

– Innen visz az út a katakombákba – szólalt meg halkan, mintha félne, hogy a sötét visszaszól. – Régen kripták voltak. Aztán jöttek az Árnyvadászok, és labirintust építettek belőle. Csapdák, őrök, zsákutcák. És valahol mélyen… egy kamra, ahol Emily-t tartják. 

A kőlapra lépve Ethan lehunyta a szemét. Érezte, hogy a testében valami mocorog – a vér, ami már nem egészen az övé volt, mégis őt szolgálta. Egy halk kattanás – és a kőlap lassan elmozdult, mintha saját akaratából engedné le őket. 

A létra rozsdás vasfokai hidegen simultak a tenyerébe. Egyenként ereszkedtek alá, míg a fény teljesen el nem tűnt. Lent csak a zseblámpák hideg ragyogása világított, meg Ethan érzékei – élesebbek, mint bármikor. 

A járat szűk volt, a falakat régi mészkő és téglák váltogatták, mintha évszázadok alatt mindig új réteget tapasztott volna rá valaki. Néha egy-egy koporsó sarka kandikált ki a falból, némán, mintha figyelné őket. A csend súlyos volt, vastag, mintha bármelyik lépésük ébreszthetné a múlt árnyait. 

– Tartsd a fejedet a helyén – szólalt meg Lira rekedten. – Ezek a folyosók megtörik az érzékeket. Ha hallasz valamit, ami nincs ott… ne fordulj meg. 

Ethan nyelt egyet. A szíve úgy dobogott, hogy szinte fájt. De tovább ment. Mert Emily ott volt valahol. 

Ahogy egy alacsony boltív alatt áthaladtak, halk morajlás csendült fel. Olyan volt, mintha valaki suttogna. Szavak, amiket nem lehetett pontosan kivenni – csak sejtések, torz, kísértetszerű hangfoszlányok. 

Gyere le… gyere mélyebbre… 

Ethan megállt. Egy pillanatra azt hitte, tényleg lát valamit a folyosó végén: egy alak körvonalát, karcsú sziluettet, göndör hajjal. 

Emily. 

– Nem! – Marn karja villant elő, és visszarántotta. – Csak illúzió! A véred emlékei. Ne higgy nekik! 

Ethan összeszorította a szemét. Mikor kinyitotta, a folyosó üres volt. 

Tovább mentek, egyre mélyebbre, míg a járatok egy kerek terembe nem nyíltak. A padlókövek között sötét repedések húzódtak, mintha valami belülről akarna kitörni. A falakon rozsdás láncok lógtak, és mindegyik végén egy-egy vaskos bilincs. 

Lira a terem közepére lépett. A fényben Ethan meglátta: a padlót egyetlen hatalmas, kör alakú pecsét díszítette. A vonalai feketének látszottak, de ha sokáig nézte, mintha vörös szálak lüktettek volna benne. 

– Ez itt az Árnyvadászok rituális kamrája – mondta Lira, a hangja elhalt a kövek között. – Innen nyílik a folyosó, ami a fogolycellákhoz vezet. De innen… csak egyedül mehetsz tovább, Ethan. 

Ethan felnézett rá. A szemeik találkoztak, és abban a pillanatban értette meg: ha most visszafordul, soha nem tudja megmenteni. 

– Akkor mutassátok meg, merre van az út – mondta halkan. 

Marn lassan bólintott, és egy szűk lejáratra mutatott, ahol a falak már nem kőből, hanem vasrácsból épültek. 

– Ott van. A rácsok mögött. És Michael is. 

Ethan vett egy mély levegőt. 

Aztán kilépett a körből. 

És elindult Emily felé, a sötétségbe, ami már csak rá várt. 

A folyosó keskeny volt, mintha maga az erdő gyökerezett volna bele a kőbe. Ethan halk, egyenletes léptekkel haladt előre, de belül minden dobbanása egyre gyorsult. A sötét falak mentén gyertyák pislákoltak – épp csak annyi fényt adtak, hogy lássa a következő lépést. 

A járat végül kitárult előtte, és egy hatalmas, boltíves terembe ért. A mennyezet olyan magasan lebegett fölötte, hogy szinte ködként olvadt bele az árnyakba. Óriási volt ez a hely – legalább húsz méter hosszú, és a másik végében egy rideg, fekete kőemelvény magasodott, talán hat méternyire a föld felett. 

Ott állt Michael. 

Mint egy régi szobor, amit a világ minden fénye elhagyott. A válla egyenes, a mozdulatai lassúak, méltóságteljesek – és valami olyan hideg áradt belőle, amit Ethan még sosem érzett. 

Mellette Emily volt. A karja hátra kötözve, a feje lehajtva, a haja feketén omlott az arcába. Nem mozdult, de lassan emelkedett-süllyedt a mellkasa – élt még. 

Ethan egy lépést tett előre. A hangja rekedt volt, mikor megszólalt, de minden szava úgy hasított, mint egy penge. 

– Michael! Elég volt ebből. Engedd el őt. 

Michael lassan felnézett. A szemeiben nem volt sem harag, sem öröm – csak egy üres, ragadozó fény. Mintha már nem emlékezett volna rá, milyen volt embernek lenni. 

– Milyen érdekes – mondta, a hangja visszhangzott a hideg kövek között. – Te még mindig azt hiszed, megmenthetsz valakit. Magadat, őt… engem. 

– Engedd el! – kiáltotta Ethan. A hangja betöltötte a kriptát, visszaverődött a mennyezetről, mintha száz Ethan kiáltana egyszerre. 

Michael egyetlen mozdulattal előrelépett, a cipője talpa koppant a kőperemen. Aztán oldalra nézett Emilyre. És egy fagyos mosoly futott át az arcán. 

– Nézd meg, milyen könnyű elengedni bármit… 

A következő pillanatban megragadta Emily vállát – és lelökte a mélybe. 

– Nem! – szakadt fel Ethanéből a kiáltás. 

Emily teste hangtalanul zuhant, aztán egy tompa, iszonyatos puffanással ért földet. A csontok reccsenését mintha a falak is feljegyezték volna. Piros folt kezdett szétterjedni a kabátja alatt, lassan, alattomosan. 

Ethan már futott, szinte nem is érzékelve, hogyan rugaszkodik el a talajtól. A világ összes hangja elnémult, csak Emily vérének illatát érezte, a saját szívverését, és azt a mindent felfaló haragot, ami egyetlen szóvá sűrűsödött benne: elég. 

De Michael gyorsabb volt. A magaslat pereméről szinte nesztelenül vetette magát a mélybe, a teste feszült ívben repült, mint egy gyilkos árny. Mielőtt Ethan elérhette volna Emilyt, Michael a levegőből suhintott. 

A karja olyan erővel csapódott Ethan arcának, hogy minden elsötétült. A lendület úgy sodorta hátra, mintha rongybaba lenne. Valami kemény dolognak vágódott, talán egy kőoszlopnak – a koponyája lüktetett, a vér forró cseppekben gyűlt a szája szegletébe. 

Mire kinyitotta a szemét, Michael már a lába előtt állt. A szemeiben vörös fény parázslott, mintha egy másik világ tekintene rá. 

– Azt hitted, megállítasz – suttogta Michael, miközben lassan lehajolt hozzá. – De te is ugyanolyan vagy, mint én. Csak még hazudsz magadnak. 

Ethan lassan feltápászkodott. Minden tagja sajgott. De a fejében egyetlen gondolat dobolt: ha most feladja, mindennek vége. 

Összeszorította az öklét, és a vért ízlelte a szájában – fémes, keserű, mégis valahogy ismerős. 

– Nem vagyok olyan, mint te – felelte rekedten. A szemei a földön fekvő Emilyre siklottak, aztán vissza Michael arcára. – Mert én… még mindig tudom, ki vagyok. 

Michael szemében egy árny suhant át – talán emlék, talán düh –, de nem szólt. Aztán megmozdult, gyorsabban, mint egy ember valaha tudna. 

Ethan kitért oldalra, és megkezdődött a végső tánc. A testük összecsapott a kripta kőpadlóján, a sötétben visszhangzott minden ütés, minden elfojtott kiáltás. 

A kripta visszhangzott a csapásoktól. Ethan és Michael egymásnak feszült, mint két ősi erő, amit soha nem kellett volna szabadon engedni. A kőpadlón vércseppek rajzoltak kusza mintákat, és minden ütés olyan hangos volt, mintha a falak is jajgatnának. 

Michael mozgása félelmetes volt. Nem emberi gyorsasággal csapott le – inkább úgy mozdult, mint valami árny, ami akkor születik, amikor kihúzzák a fényt a világból. Egyetlen lendületes rúgással hátravetette Ethant, aki nekicsapódott egy faragott oszlopnak. A bordái recsegve tiltakoztak, de a fiú újra talpra küzdötte magát. 

– Ez minden, amit tudsz? – sziszegte Michael, miközben lassan körbejárta, mintha csak prédát méregetne. – A gyengeséged olyan… átható. Szinte érzem az ízét. 

Ethan nekivetette magát – egy őrült lendület, egy dühös ütés, ami egyszerre akarta kiűzni Michaelt és saját félelmét is. A csapás eltalálta Michael állkapcsát, a fejét hátrarántotta. Egy pillanatra csend lett. 

De Michael csak megnyalta a szája szélén szivárgó vért, és elmosolyodott. 

– Végre… – suttogta. – Kezded megérteni. 

A következő pillanatban Ethan mellkasába könyökölt. A levegő kiszaladt belőle. Mielőtt összerogyhatott volna, Michael elkapta a hajánál fogva, és a térdével felvágta az állát. A világ Ethan körül villódzó fénnyé szakadt. 

De valahogy még akkor is állva maradt. A látása szétesett, csillagok szóródtak a szemébe, mintha az agya próbálná kikapcsolni a valóságot. A gyomrából felkúszott egy émelyítő íz – vér és adrenalin keveréke. 

Még egy ütés. A bordái megadták magukat. A teste oldalra csuklott, a térdére támaszkodott, zihálva. A kövek hidegek voltak az ujjai alatt. Emily… hol van Emily? Csak egy árnyat látott a szemközti fal mellett, mozdulatlanul. 

– Miért nem adod fel? – kérdezte Michael halkan, mintha tényleg érdekelné a válasz. – Minden, amit próbálsz, hiábavaló. Mindketten tudjuk, hogy én vagyok a jövő. És te… te csak egy gyáva maradsz. 

Ethan felnézett rá. A szeme véres volt, repedezett erek rajzoltak vörös hálót a pupillája köré. A hangja rekedt suttogás lett: 

– Talán… de akkor is meg foglak állítani… 

– Nem ma. 

Michael villámgyorsan előrelépett, és a sarka teljes erővel csapódott Ethan arcának. Valami reccsent. A világ kifordult a helyéből. 

Minden lelassult. Ethan hátraesett, a hátán puffant a kőpadlón. A mennyezet távoli, homályos csillagképpé mosódott össze. A torkából hörgés tört fel, aztán csend lett. 

Michael fölé hajolt, a szemeiben sötét diadal lüktetett. Egy hosszú másodpercig nézte, ahogy Ethan tüdője küzd a levegőért. 

– Ha valaha is túl akarod élni, tanulj meg gyűlölni – mondta, és úgy ejtette ki a szavakat, mint egy utolsó átkot. 

Aztán kiegyenesedett, lassan megfordult. 

A kripta kijárata felé indult, a csizmája talpa elhalkuló koppanásokkal verte vissza a csendet. Mikor az ajtóhoz ért, egy pillanatra hátranézett. 

Ethan mozdulatlan volt a padlón, a vér lassan sötét tócsává gyűlt körülötte. 

Michael kilépett a folyosóra. És miközben a kövek közé visszakúszott a hideg, komor csönd, odakint már hallatszott a harc moraja. Az Árnyvadászok és az Erdőjárók összecsaptak – és Michael mosolyogva indult, hogy befejezze, amit elkezdett. 

 

A kriptában csend lett. A harcok moraja már csak távoli, tompa lüktetésként szűrődött le a vastag boltívek közé. A gyertyák csonkig égtek, reszkető, vékony lángjaik lassan táncoltak a sötét kőfalakon. 

Ethan a földön feküdt, arccal az égre meredve, amit már régen elfelejtettek ezek a csarnokok. A mellkasa alig emelkedett. A vér egyre nagyobb tócsába gyűlt körülötte – sötét és mélyvörös, mintha a teste minden titka kifolyna belőle. 

És akkor… egy apró mozdulat. 

Emily. 

Ahol lehullott, ott mozdulatlan maradt hosszú percekig, de most lassan, óvatosan felemelte a fejét. A haja szétszóródott a padlón, a bőre sápadt volt, de a szemei nyitva. Először csak pislogott, zavartan – aztán a kezével kitapogatta a hátát. A ruhája hátul szétrepedt, és egy véres zacskó foszlányait találta meg, a színtelen csövekkel és szétrobbant plasztikkal. 

Egy röpke pillanat – a felismerés. 

Michael csak színjátékot rendezett. Az a vér nem az övé volt. 

Emily reszketve felült, majd megfordult, és a tekintete ráesett Ethanra. 

Ő nem mozdult. 

Emily szíve kihagyott egy ütemet. Lassan négykézlábra kúszott, minden mozdulatában ott lüktetett a félelem, mintha attól rettegne, hogy ez az egész csak egy rémálom, ami sosem ér véget. 

– Ethan… – suttogta. De nem jött válasz. 

A fiú arca sápatag volt, a szeme félig nyitva, a pupillája tompa, üveges. A mellkasa halk, egyenetlen zihálással próbált harcolni a sötét ellen. 

Emily térdre ereszkedett mellette. A vér hideg volt, ahogy a tenyeréhez ért. A szája remegett. 

Nem volt más választása. 

Oldalra pillantott, és a padlón megcsillant valami – egy törött üvegdarab, talán egy régi mécses csonkjából. A lány ujjai lassan ráfonódtak. Megfogta, és néhány másodpercig csak nézte. A saját tükörképét látta a penge kékes fényében – törékeny, ijedt, mégis eltökélt. 

– Ne hagyj itt – suttogta, mintha Ethan hallaná. 

Aztán egyetlen mozdulattal a csuklójához szorította az üveget. A penge könnyedén metszette fel a bőrt. Vékony, sötétvörös vonal jelent meg rajta – majd a vér lusta cseppekben buggyant ki belőle. 

Emily odahajolt Ethan arcához. A keze remegett, miközben a vérző csuklóját lassan a fiú szájához érintette. 

– Kérlek… – rebegte. – Vedd el. 

A vér illata betöltötte a kriptát – nehéz, régi, ősrégi. Ethan ajkai alig mozdultak. Egyetlen halk nyögés szakadt fel belőle, mintha a teste utolsó erejével próbálna kapaszkodni valamibe, ami még emlékezteti arra, ki volt egykor. 

Emily szorosabban a szájához szorította a csuklóját. A vér lassan lecsorgott Ethan szájzugán, végig a nyakán. 

Aztán, egy hosszú, szívszorító pillanat múlva, a fiú torka megrezdült. 

Nyelt egyet. 

Emily könnyei hangtalanul peregtek, elvegyültek a vérrel. A fejét lehajtotta, és csak annyit suttogott, újra meg újra, mintha egy ima lenne: 

– Ne hagyj itt… kérlek, Ethan… ne hagyj itt… 

És a kripta csendjében, ahol egykor halottak aludtak, egy új történet kezdődött – két léleké, akik már soha többé nem lesznek egészen emberiek. 

Ethan a kőpadlón feküdt, valahol az élet és a halál határán. Minden lélegzetvétel fájt. Minden dobbanás lassú, bizonytalan ütés volt egy olyan szívből, amely már félig leállt. 

A világ tompa, szürke homályba süllyedt körülötte. Mintha egy mély víz alól figyelné a valóságot. Minden hang torzult, minden mozdulat lassított felvételnek tűnt. 

És akkor… 

Egy íz. 

Először csak egy kósza emlék. Mint amikor a gyerekkorodból valami illat visszaránt. A vér – forró, eleven, valami régi, amit soha nem felejtett el igazán. 

Emily. 

A tudata hátsó részéből egy hang szólt. Halk, de tagadhatatlan. Egy másik énje – valami, amit azóta hordozott magában, hogy azon az éjszakán a vámpír vére összekeveredett az övével. 

Igyál. 

A testét lassan átjárta a vágy. A hideg ujjai megmozdultak. Mint egy törött báb, amelybe újra életet fújnak. 

A szája lassan, önkéntelenül kinyílt. 

A vértől ázó csukló még mindig ott volt az ajkánál. A vámpirénje előretört, túl hangosan, túl éhesen. Ethan ujjai megmarkolták Emily karját. A nyelve megérintette a sebet. 

És akkor elveszett. 

Mint egy hasadék, amelyből nem tud kimászni, a vér íze mindent elöntött – édes, meleg, túl tökéletes. Egy pillanatra a szenvedés is eltűnt. A fájdalom. A félelem. Csak az íz maradt. 

A teste automatikusan mozdult. Felemelkedett a térdére. A karjaival Emily kezét tartotta, mintha imádkozna hozzá – de a szája a sebre tapadt, és ivott. Mélyen. Hosszan. 

Emily lassan elernyedt. A feje oldalra billent, a szemei lecsukódtak. Egy halk sóhaj szakadt fel belőle, mintha a lelke is megadná magát. 

De Ethan nem tudta abbahagyni. 

Igyál. 

Minden egyes korttyal új erő töltötte meg. A bordáiban megszűnt a fájdalom. A látása kitisztult, élesebb lett, mint valaha. A teste felizzott, mintha lángba borulna belülről. És valahol mélyen, egy sötét szobában az elméjében, valaki nevetett. 

Így születik a szörnyeteg. 

Aztán… 

Egy emlék. 

A házibuli. Emily nevetése, a citrom, a kés, és az első csepp vér, amit életében megízlelt. Az íz, ami most visszatért – csak sokkal erősebben. Sokkal bűnösebben. 

A felismerés úgy hasított belé, mint egy kés. 

Emily. 

A szemei kitágultak. Egy hosszú, remegő pillanatig még szorította a karját – aztán ellökte magát tőle. A lány teste puhán hanyatlott vissza a kövekre. A haja szétterült, a bőre halovány lett. A mellkasa alig mozdult. 

Ethan zihálva hátrált egy lépést. A szája véres volt, a keze remegett. Egy világ omlott össze benne – amit sosem fog tudni újra felépíteni. 

De valami más is történt. 

A vére zúgott a fülében. Egy új, felfoghatatlan erő lüktetett az izmaiban. Minden érzéke pengeéles lett. A sötét kripta minden kövét látta, a távoli harcok minden rezdülését hallotta. A gyűlölet és a bosszúvágy vad, sötét energiává nőtt benne. 

Michael. 

Lassan letérdelt Emily mellé. Az ujjai óvatosan kisimítottak egy tincset a lány arcából. Az ajkai reszketve formáltak ki egy szót, amit talán soha többé nem mer majd kimondani: 

– Sajnálom. 

Aztán lehajtotta a fejét, és egyetlen halk, rekedt sóhajjal elengedte a félelmet. 

Mert most már csak egy dolga maradt. 

Megölni Michaelt. 

Lassan, szinte ünnepélyes mozdulattal lefektette Emilyt a hideg padlóra. Az ujjai elidőztek a lány arcán egy lélegzetvételnyi ideig. Aztán felegyenesedett. 

A vér új tüze fűtötte. A szíve olyan erővel vert, hogy majdnem szétfeszítette a mellkasát. 

És akkor kirontott a kriptából. 

A mozdulata gyorsabb volt, mint egy gondolat. A kőlépcsőkön egyszerre három fokot ugrott, a hosszú folyosón úgy suhant végig, mintha nem is emberi testben élne. 

Mert abban a percben Ethan tényleg több lett, mint ember. 

És már nem volt visszaút. 

Odakint a világ már lángolt. A katakombák bejárata előtt a kőlépcsők vörösen ragyogtak a gyertyák és a vér fényében. A testek egymásra hanyatlottak – Árnyvadászok és Erdőjárók egyaránt. A harc lassan elhalt, mint egy kifulladó vihar. 

De Michael még állt. 

A kabátja szakadt volt, az arca csupa seb, a tekintete mégis rideg és összeszedett, miközben a megmaradt két Erdőjáróval küzdött. A mozdulatai gyorsak voltak, pontosak – egy ragadozó utolsó, dacos tánca. 

Aztán valami megváltozott. 

A kripta vaskos ajtaja olyan erővel csapódott ki, mintha belülről egy bombát robbantottak volna. A szilánkok repültek szanaszét, kőmorzsalék zúdult a lépcsőre. 

És Ethan kilépett a sötétből. 

A szemei vérvörösen izzottak. A mozdulatai már nem emberiek voltak – inkább valamiféle ősrégi bestia eleganciája sugárzott belőle. Az ereje úgy pulzált körülötte, mint egy láthatatlan vihar. 

Michael egyetlen szívdobbanásnyi ideig mozdulatlan maradt, és csak nézte. Aztán lassan hátrált egy lépést. 

A két Erdőjáró félreállt. Már nem volt több dolguk. 

Ethan lassan, komótos léptekkel közeledett. A pillantása egyetlen pontra szegeződött – Michael arcára. A világ körülöttük megszűnt. Nem volt több csata. Nem volt több múlt. 

Csak ez a perc létezett. 

Michael lassan emelte a karját védekezésre, de Ethan akkor már ott volt. Mint egy villámcsapás. 

Az első ütés úgy találta el Michael mellkasát, hogy a bordái roppantak. A második a vállát törte meg. A harmadik a gyomrát érte – olyan erővel, hogy Michael térdre zuhant. 

Ethan nem torpant meg. 

Felrántotta a férfit a hajánál fogva, és újra ütött. A csontok recsegtek, a vér meleg záporban spriccelt Ethan arcára. Minden mozdulat egy régi, eltemetett düh ordítása volt. 

A háttérben az Erdőjárók némán figyelték. Nem szóltak. Nem próbáltak közbelépni. Mert ők is tudták – ez nem az ő harcuk. 

Ez egy ítélet volt. 

Michael próbált kitérni, de Ethan mintha a gondolatait is olvasta volna. Újra és újra lesújtott. Egy ütés az állkapocsra. Egy a mellkasra. Egy a halántékra. A vérük összekeveredett a köveken. 

Michael lassan hátrahanyatlott a földre. A szemei homályosak lettek, a légzése szaggatott, rövid zihálássá gyengült. 

De Ethan még mindig ütött. 

A kezei csontig véresek voltak. Az arcán semmilyen érzelem nem ült már – csak egy üres, kíméletlen akarat, hogy véget vessen mindennek. 

Aztán egy pillanatra megállt. 

A torka reszketett, ahogy levegőt vett. A világ halk lett, mintha a kövek és a sötét is visszafojtaná a lélegzetét. 

Michael felnézett rá. A szemeiben ott pislákolt valami, amit Ethan soha nem értett meg igazán. Valami, ami talán ember volt. 

És akkor… a szája megmozdult. 

Egyetlen, halk, alig hallható szó szakadt fel belőle: 

– …köszönöm… 

Aztán a feje oldalra billent. A légzés elhalt. 

Michael többé nem volt. 

Ethan egy hosszú, remegő pillanatig csak nézte. A keze még mindig ökölbe szorult, a mellkasa zihálva emelkedett. Minden porcikája reszketett a vértől, a bosszútól, az új hatalomtól, amit sosem kért. 

Aztán lassan leengedte a karját. 

És miközben a testek körülötte hallgattak, Ethan először érezte meg, milyen is, amikor a győzelem olyan üres, mint a sír, amelyből kiemelkedett. 

Ethan lassan emelte fel a fejét Michael teste fölül. A légzése szakadozott volt, mintha minden egyes lélegzetvétel kitépett volna belőle valamit. A szemei már nem izzottak vörösen – csak üresek voltak, fájdalmasan éberek. 

És akkor… eszébe jutott. 

Emily. 

A gondolat úgy hasított át rajta, mint egy kés. Minden más megszűnt – a vér, a bosszú, a diadal. Csak a lány maradt, ott lent a kriptában, talán már a halál peremén. 

Ethan megingott, aztán felállt. Lassan, darabos mozdulatokkal elindult vissza a lépcső felé. A kövek nedvesek voltak a vértől. A lába megcsúszott, de nem állt meg. Lesietett, mintha egy rémálomból próbálna kiszakadni. 

A kriptában Emily ott feküdt, ugyanúgy, ahogy hagyta – a bőre már majdnem áttetsző fehér, a szája fakó. A mellkasa olyan lassan emelkedett, hogy Ethan azt hitte, talán már késő. 

– Nem… – suttogta, és letérdelt mellé. A hangja tört volt és kétségbeesett, mint egy elveszett gyereké. 

Óvatosan a karjába vette. Emily feje puhán a vállára billent. A teste olyan könnyű lett, mintha már nem is tartaná semmi. Ethan érezte, hogy a szívében valami elszakad. 

Nem gondolkodott. 

Lassan felállt, a lányt a karjában tartva, és kilépett a kripta hideg sötétjéből. A temető csendes volt, csak a hajnali szél hajolt meg a sírok között. A horizonton épp felderengtek a nap első, vérszínű csíkjai. 

Ethan a legközelebbi sírkőhöz lépett. A kő hideg volt, a mohaszőnyeg halk reccsenéssel roppant a lába alatt. Óvatosan lefektette Emily-t a márványra, mintha egy szentélyre helyezné. 

A lány arca békés volt – túl békés. 

A sírok mögötti árnyak lassan megmozdultak. Az Erdőjárók – hosszú, komor alakjaik hangtalanul kúsztak elő a sötétből. Egyikük lassan előrébb lépett, és rekedt hangon megszólalt: 

– Tudod, mit kell tenned. – A szavai úgy hullottak, mint egy átok. – De ha megteszed, őt is örökkárhozatra ítéled. 

Ethan hallotta. Minden szót hallott. 

De nem törődött vele. 

A szíve helyén csak egyetlen gondolat lüktetett: Élnie kell. 

Nem volt több idő. Nem volt több kérdés. 

Lassan felemelte a karját. A szemeit egy pillanatra lehunyta – egy ima, egy utolsó emberi sóhaj, mielőtt mindent végképp elveszít. 

Aztán a körmével mélyen a csuklójába vágott. A hús könnyen engedett, a vére forrón buggyant elő. 

Letérdelt Emily mellé. A vér remegő patakban csorgott a hófehér bőrre. Ethan a másik kezével a lány állát aláfogta, és lassan a szájához emelte a sebet. 

– Gyere vissza… kérlek… – suttogta. A hangja megtört, de több erő volt benne, mint valaha. 

A vér cseppenként hullott Emily ajkaira. Egy darabig semmi sem történt – csak a szél fújt körülöttük, mintha a világ maga is visszatartaná a lélegzetét. 

Ethan szíve vadul vert. 

A nap feljebb kúszott a horizonton, arany fényt szórt a sírokra. A vér vöröse még vakítóbban izzott rajta. 

És Ethan nem gondolkodott többé. Csak tartotta a sebet a lány szájához, és remélte, hogy talán még van elég idő. 

Az Erdőjárók némán figyeltek a sötétből. Nem szóltak. Nem mozdultak. 

Mert tudták, hogy ebben a percben két szív sorsa dőlt el. 

A hajnal már teljesen kibomlott. A sírok fölött a nap első sugarai úgy simultak a világra, mintha el akarnák mosni a vér minden nyomát. 

Ethan karja még mindig Emily ajkánál volt, a sebből lassan, utolsó cseppekben hullott a vér. 

És akkor… 

Emily mellkasa megemelkedett. A légzése először halk, bizonytalan volt, mint egy újszülötté – aztán egyre erősebben, egyre ritmusosabban kezdett verni a szíve. 

Ethan meg sem mozdult. Csak figyelte, hogyan tér vissza belé az élet. Aztán érezte, ahogy a lány ajkai finoman ráfonódnak a sebére. 

És Emily inni kezdett. 

Nem mohón. Nem tébolyultan. Hanem úgy, mintha egy elveszett részt kérne vissza magának. Minden kortyban ott lüktetett az élet és a halál határa, és Ethan csak hagyta. 

A szíve ütemére egyszerre emlékezett mindenre – a házibuli éjszakájára, a mosolyára, arra, hogyan suttogta a nevét. És most arra is, milyen a vére íze a lány száján. 

Aztán, mikor már érezte, hogy kezd elszédülni, hogy Emily túl sokat vesz belőle, lassan elrántotta a karját. 

A lány szemei remegve nyíltak ki. Sápadt volt még, de a tekintete tiszta. Zavartan nézett körül, aztán Ethanra emelte a pillantását. 

– Mi… mi történt? – kérdezte, a hangja törékeny volt, mint egy repedt üveg. 

Ethan nem szólt azonnal. Végigsimította a karját, ahol a sebből lassan csorgott még néhány utolsó csepp. A napfény rásütött a bőrére – és nem égette. 

Emily arcára is rásimult a reggel. Nem füstölt a bőre. Nem sikoltott. Csak lélegzett. Élve. 

A háta mögött az Erdőjárók némán figyeltek az árnyakból. Egyikük lassan bólintott a többinek. Nem szóltak semmit – mert tudták, ez a titok nem tartozik többé senki másra. 

Ethan lehajtotta a fejét, és mély levegőt vett. A szíve tompán kalapált, mintha egy egész éjszaka terhét hordozná még. 

Emily lassan felült a hideg sírkövön. A szeme még mindig kábán csillogott, mintha nem hinné el, hogy tényleg él. 

– Miért… miért tetted ezt? – suttogta. 

Ethan szemei elhomályosultak. A hangja halkabb lett, mint valaha: 

– Mert… – A torka kiszáradt. – Mert túlságosan szeretlek. Túl… túl nagyon ahhoz, hogy hagyjalak meghalni. 

A szél puhán végigsiklott rajtuk, mintha egyetlen röpke kegyelem lenne az univerzumtól. 

– Michael… – mondta Emily, a tekintete a földre siklott. – Ő… eredetileg nem akart engem megölni. Remélte… hogy te majd bosszúból megölöd őt. Hogy ezzel minden véget ér. 

Ethan szeme kitágult. Ekkor megértette mi volt az a köszönöm... 

Egy hosszú, hangtalan pillanatig csak ültek ott. A napfény teljesen betöltötte a temetőt. Emily lassan felemelte a kezét, és megérintette Ethan arcát. 

A bőre meleg volt. Élő. És most már soha többé nem lesz egészen emberi. 

Az Erdőjárók némán visszahúzódtak a sötétbe, miközben a fiú és a lány ott maradt a reggel első, gyöngéd fényében. Egy újfajta vér kötelék kötötte össze őket – szebb, kegyetlenebb, és elpusztíthatatlanabb minden eddiginél. 

 

 

 

VÉGE 

Köszönöm szépen mindenki, aki elolvasta ezt a könyvet. 
 Igazából nem gondoltam volna, hogy valaha is megírom, mivel körülbelül 14-15 éves koromban jött ez az ötlet, és most így 36 évesen eljutottam arra a pontra, hogy megpróbálom kiírni magamból ezt az ötletet. 
 Remélem, tetszett nektek. Nem tökéletes, de az enyém.