Az új Élet (1. fejezet)

Az új Élet

Utószó

Egy napon Naja betöltötte a nyolcvannegyedik Életévét és elhunyt. Kriun is megöregedett, de rajta nem hagy nyomot az idő. Hiel már évekkel ezelőtt elhagyta őket és visszament a menhelyre. A szennyezettség nem csökkent, hamarosan a falut is el fogja érni. Látó jövendölései is igaznak bizonyultak, két nagy pártra szakadt a Föld. A derűlátókra és a borúlátókra.

A derűlátók hittek abban, hogy a Föld még megmenthető, hogy ha összefogunk, meg tudjuk akadályozni a további szennyeződést. Eleinte az emberiség nagy része ide tartozott. Rendkívül magas számú óvintézkedés jött létre, a környezetszennyezés 95%-ban megszűnt, ám ez nem volt elég. A savas légkörbe sokan belepusztultak és vannak, akik máig sem ébredtek föl. Amerikában több mint százharminc-millióan hunytak el, a maradék lakosság egy hatalmas, óriási atombunkert épített az évek során és most ott Élnek. Ázsiában a populáció nagymértékben csökkent, azon kevesek, akik megtalálták az Életet, Európába vándoroltak annak reményében, hogy ott több esélyük van a túlélésre. Szegény bolondok, akkor még nem is sejtették, hogy senkinek sincs esélye ott.

A borúlátók az elejétől fogva másképp látták a dolgot. Ők azt mondták, hogy mentsük, ami menthető, keressünk egy új bolygót és hozzunk létre egy új populációt. A derűlátók próbálkozásai nem voltak haszontalanok, de a borúlátók közreműködése nélkül ez eleve kudarcra volt ítélve. Komoly és részletes tervek jöttek létre annak érdekében, hogy az emberiség mihamarább képes legyen elhagyni a Földet. Már jó sok évvel ezelőtt elkezdték építeni a rakétát.
Sajnálatos módon ötvennégy év elteltével a Föld lakossága nem haladta meg a háromszázmilliót. A tiszta levegő már csak elérhetetlen legendaként kering. Végső kétségbeesés lett úrrá mindenkin. Végezetül a borúlátók száznyolcvannégyen elhagyták bolygónkat és más földek után kutattak. A régi csapat nagy része feljutott az űrhajóra, leszámítva Raliont, ő a végsőkig kitart nézetei mellett, ez tisztelendő.
Az első tervektől kezdve huszonnyolc év kínkeserves munkájával végre elkészült a
H-28-as. Egyik terv vetette föl a másikat, ötletek százai, hamar a helyes irányba léptek. A legkorszerűbb berendezésekkel ellátva, hibátlan munka, a legszigorúbb minőségi ellenőrzéseknek is megfelel, végül is ezen múlhat az emberiség jövője. A személyzet a legmagasabb kiképzések során tett szert komoly szaktekintélyre. A felderítőket képesség és egészség alapján válogatták. Olyan ágyakban helyeztek el minket, amelyek elősegítik a sejtek természetes regenerálódását. A rádióösszeköttetés a Földdel félúton örökre megszakadt.
Újabb tizennyolc év leforgása alatt elérkeztünk az út végéhez. Évekig bolyongtunk a galaxisban kilátástalanul, egy olyan bolygót kerestünk, ahol sok az ivóvíz. Ám amikor földet értünk, még nem tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül . . .

1.fejezet: Vitae . . .

Szép napra virradtunk, a nap fényesen sütött le az űrhajóra. Amikor felébredtem az első dolgom az volt, hogy nyújtózkodjak egyet. Ennyi év alvás után, nem is csodálom. Egy kis fülkében ébredtem. Ahogy kiléptem, több ilyen fülkét láttam. Fogalmam sem volt, hogy merre induljak, kivel beszéljek, de biztos voltam benne, hogy jól döntöttem, amikor beléptem az űrhajóba a Földön. Körülnéztem a többi kis helyiségben, a legtöbb ember ekkor ébredezett, de voltak, akik még aludtak. Sajnos egy ismerős arcot sem pillantottam meg, de éreztem, a közelben vannak. Belülről a falra rá volt írva, mi merre található, így elindultam a lift felé, hogy az étkezőbe jussak, kíváncsi voltam, milyen élelmet hoztunk erre a nagy útra. Igen éhes voltam, hisz végül is már tizennyolc éve semmit sem ettem. A liftben rajtam kívül még sokan álltak, de nem leltem ismerősre. Az étkezőben két nagy asztal volt elhelyezve, körülbelül negyvenen fértek el egynél. Leültem az ebédhez, a falióra épp most ütött egy órát. Ám az áhított finom és ízletes ételek helyett csak néhány zöldség, mag és bogyó volt a menün. Szépen gyülekeztek a népek, mellém is leültek. Megszólal a szomszédom:
- Szerinted igazak a pletykák?
- Miféle pletykák?
- Hát a kinti lényekről . . . – Teli szájából, fröcsögött a gyümölcshús.
- Fogalmam sincs, én még csak ma ébredtem föl.
- Értem, hátha a mai tájékoztatásból többre is fény derül. Jó étvágyat!
- Neked is!

Pár perc múlva egy negyven év körüli higgadt, komor arcú úriember lépett a terem hátsó részében fekvő pódiumra. Gondosan előkészítette jegyzeteit, majd így szólt:
- Jó napot kívánok! Joseph Braun vagyok. Nagyszerű, hogy a mai napon már több társunkat üdvözölhetjük az asztaloknál, mint tegnap. Szeretettel köszöntöm az újoncokat. A híreket megerősítették, amelyek szerint idegen létformákat észleltek a bolygón. Több adat azonban nem áll a rendelkezésünkre. Akármik is legyenek azok, meg kell állnunk a helyünket, rosszban és jóban egyaránt. Szükségünk van az összetartásra és a békére, így kérek mindenkit, hunyjunk szemet a kisebb gondok felett és összpontosítsuk energiáinkat az igazi feladatra, hogy létrehozzunk itt egy komolyabb populációt és felépítsük az első várost. A légkörben van ugyan némi oxigén, de sajnálatos módon ez igen csekély mennyiség, ezért kérek mindenkit, használjuk a védőfelszereléseket. A fegyverutánpótlásunk nem kifogyhatatlan, ezért az űrhajó védelmére szolgáló alakulat csak mérsékelt számban képes ellátni az önkénteseket fegyverrel. Reményeink szerint az itt honos élőlények ártalmatlanok, ám könnyen lehet, hogy csalódnunk kell majd, minden esetre fel vagyunk készülve! A napirend a következő: Reggel nyolckor reggeli, egykor ebéd, utána felderítés és kutatás, aztán este hatkor bezárjuk a zsilipeket, ebben az időben kezdődik a vacsora. Élelmet is kell gyűjtenünk, mert hamarosan elfogy. A bolygót, az új Élet reményében Vitae-nek nevezték el a csillagászok. További kellemes napot kívánok, a következő tájékoztató holnap vacsoránál esedékes.

Egyre több titok került elő, vajon ezek a lények tényleg ártalmatlanok? Megérzéseim már akkor is azt súgták, hogy szükségem lesz még a kardomra. Az ebéd végeztével a pihenőkamrák felé vettem az irányt, és a liftben végre összefutottam Látóval.
- Látó, de örülök, hogy látlak, a többiek jól vannak, egyáltalán találkoztál velük?
- Kriun, jó újra látni, öreg barátom. Aul a 67-dik fülkében lakik, Hiellel még nem találkoztam, pedig ő is itt van a hajón.
- És Ralion? Ő nem jött velünk?
- Ő, nem, hiszi, hogy a Föld megmenthető, remélem, igaza van. Mikor ébredtél fel?
- Ma, ebéd előtt, és te?
- Én már napokkal ezelőtt felébredtem, én voltam az első, aki magához tért a hosszú álomból.
- Értem, és Aul hol van, szeretném megismerni.
- Most ment aludni, emlékezz a 67. az övé.
- Köszönöm, még találkozunk, várj csak, te melyik fülkében laksz?
- A 154.-ben, és te?
- Én a 148-asban, akkor elég közel vagyunk egymáshoz, még látjuk egymást.
Lementem a szobákhoz és megkerestem azt a bizonyos hatvanheteset. Mikor belépek, rögtön rám köszön a bent lévő férfi:
- Szervusz, miben segíthetek?
- Üdv, Látó mondta, hogy itt talállak.
- Honnan ismered Látót?
- Én vagyok az, Kriun, aki megmentette a menhelyet.
- Örülök, hogy lát . . . szóval örvendek a szerencsének.
- Te mikor ébredtél fel?
- Tegnap este.
- Nem tudod, hogy hol van Hiel?
- Sajnos nem, de hamarosan összefutunk vele Látó szerint.
- Ennek örülök. Jelentkezni szeretnék az alakulathoz, hol tehetem ezt meg?
- Úgy hallottam, hogy lenn a földszinten a kijárat melletti teremben folyik a toborzás.
- Köszönöm, majd holnap jelentkezek.

Az a nap nem volt túl izgalmas, egész nap csak forgolódtam az ágyban, nem tudtam aludni, vacsorára se mentem le, nem voltam éhes. Elméletben fejlesztettem a harci képességeimet. Veszélyt éreztem, és tudtam, ha belépek az alakulathoz, jó szolgálatot fogok tenni.
Álmomban a csuklyás alakot láttam, akit akkor láttam, amikor lelőttek és vele volt az apám is. Ezeket mondták:
- Fiam, visszatértem, nem sokaknak sikerült eddig, de nekem igen, kutasd föl a tudás barlangját, csak így mentheted meg barátaidat és az emberiséget. Keresd meg Kelent is, ő ott van az űrhajón.
Erre a csuklyás alak szelíden felemelte a kezét, és integetett, miközben másik kezével levetette csuklyáját, majd e szavak hagyták el ajkát:
- Keress meg, ott leszek, csak rajtad áll, hogy melyik utat választod, de már döntöttél.
Reggel tágra nyílt szemekkel ébredtem. Igazából, most hogy mondta apám, hogy visszatért, rádöbbentem, hogy sosem mondta el, hogy honnan jött, mindig kitérő válaszokat adott. Reggeli után megkerestem Látót, és elmondtam neki az álmom, ő erre csak annyit felelt, hogy ne aggódjak, Kelen meg fog találni és segíteni fog, amiben csak tud. Ebéd után csatlakoztam az alakulathoz, itt pillantottam meg Hielt, mert ő is csatlakozott. A parancsnoknak egy rövid bemutató mellett elmagyaráztam, hogy nekem tökéletesen elég lesz a kardom, nem ellenkezett. A parancsnok tartott egy rövidke beszámolót:

- Jó napot! Gaal parancsnok vagyok, az én feladatom az, hogy kiképezzem önöket. A mai felderítés keretében egy kisebb szállást építünk nem messze az űrhajótól. Nekünk a feladatunk lesz az is, hogy megtudjuk, mik ezek a különös lények. A védőfelszerelés használata pofonegyszerű. Felhúzzák és megnyomják az „on” gombot. Ekkor beindul a levegő-keringtető. Ennyi, van kérdés? . . . Nincs, nagyszerű akkor indulás!
Sok órán át hordoztuk az építőanyagokat, a deszkákat, a köveket és a különböző fémlemezeket. Minden rendben haladt, egészen addig a pillanatig, amíg nem hallatszott az a különös suhogás a fák közül. Fel is figyeltem rá minden alkalommal, de a szem által látható dolgok nem követték a hangokat. Újabb órák leforgása alatt felépült az a kis szállás, azért a biztonság kedvéért néhány önműködő gépfegyverállvánnyal és egy kisebb robbanótöltetes automataágyúval is felszereltük, elvégre nem tudhattuk, mire számítsunk. A kimerítő munka után jött a jól megérdemelt pihenés.

Elérkezett a vacsora ideje, közben Hiel elmesélte, hogy mennyivel jobb itt neki, mint lent a Földön, mert ott csak nyomorúságot érzett, és itt végre újból fellélegezhet. A táplálék mit sem változott, kénytelen voltam megszokni az egyszerű étrendet. Izgatottan vártuk Braun úr újabb előadását és a legfrissebb fejleményeket. Ahogy körbenéztem egyetlen egy ember volt, aki nem evett és mereven engem bámult. Egy tunikát viselt. Gondoltam, ő Kelen. Közben Joseph a szónok, már el is kezdte újabb beszédét.
- Jó estét! Úgy látom, már csak néhányan nem ébredtek föl, ez igazán örvendetes. A mai napon is számos új kutatási eredménnyel szolgálhatok. A légkör szennyezettsége
0%-os, ezen felül egyre szaporodik az oxigén réteg. Az itt élő fajok egyike viszont valóban veszélyes lehet ránk nézve, ezért mindenkit kérek a fokozott óvatosságra, ha kint jár. Már több elsuhanó hatalmas, rovarszerű lényről érkezett bejelentés, ám élőben még senki sem látta ezeket.

Ekkor egy megdöbbentő látomás futott végig az agyamon, amiben láttam, hogy a szörnyetegek rengetegen vannak, ott van Hiel, Kelen, Aul és Látó is. Lövöldöznek és próbálják őket visszatartani, de mindhiába, egyre csak közelednek, ezután Kelen arca villant elém: „Várok rád az első fülkénél vacsora után.”

Véget is ér a vízió. Ebben a pillanatban lövések sorozata hallatszott kintről, és az ágyú is működésbe lendült. Három lövést adott le. A jelenlévők egy emberként rohantak a lifthez és igyekeztek a földszint felé. Én az utolsók közt értem le. Felöltöttem a védőruhát, és bekapcsoltam a keringtetőt. Mikor kiértem, nem láttam semmi szokatlant, leszámítva a sok embert. Nem volt semmilyen test látható, egyedül egy szürke színű folyadék utalt a közelmúlt eseményeire. A biológusok rögtön mintákat vettek. Az egyikük meg is kóstolta azt, szörnyű köhögő roham és másodperceken belül összeesett. Azonnal segítségére siettek, de már késő volt, egy szomorú pillantás után csak ennyit mondtak: „Már meghalt!” Kerestem nyomokat, végül, mikor már szinte mindenki elment, egy feketés barnás növényt vettem észre, ami kilógott a környezet zöldjéből. Odébb rúgtam és csak ekkor döbbentem rá, hogy ez nem is egy növény, hanem:
- Ez egy láb! Anyám! Egy láb!
- Mit beszélsz?
- Nézzék meg.
- Valóban, valamilyen élőlénytől származik, az biztos, és nézze csak a végét, ugyanaz a váladék csöpög ki belőle.
- Igen, akkor hát ez lehet a vérük, vagy ilyesmi.
- Majd az elemzés több mindent elárul.

A történtek után rögtön az első fülke felé vettem az irányt. Kelen már várt engem.
- Szervusz, Kriun, beszélnünk kell!
- Tudok róla, mi volt ez az álom az apámmal?
- Sosem adott egyenes választ a származásáról, igaz?
- Igen.
- Ő egy messzii.
- Micsoda?
- Igen, nem titkolózom tovább, ha előbb árultuk volna el, talán nem szeretted volna őt úgy. Ő rendelkezett így, én csak tiszteletben tartottam.
- Akkor ezért tudtam ennyire jól harcolni.
- Más hatásokkal is jár ez. Csak te vagy az egyedüli az itt Élő emberek közül, aki tudást meríthetsz a barlangból. Nagyon messze innen, a tudás barlangja található, nem te leszel az első, aki oda belép. Csak így mentheted meg az emberiséget az etókiók karmai elől.
- Miféle szörnyetegek ezek az etókiók?
- Hat lábon járó rettenetek, képesek mindent felfalni, vagy elpusztítani, ami az útjukba kerül. Bolyokban Élnek, az egyetlen gyengéjük a hideg acél.
- Akkor már értem, hogy te miért nem jelentél meg kint.
- Igen, én tudtam, hogy mik Élnek itt, de jobb, ha nem mondok senkinek semmit, mert mindenkinek joga van azt hinni, amit akar. Aki egyszer belépett a barlangba, nem térhet vissza közénk.
- Akkor hogy fogok segíteni mindenkin?
- Éppen ez az, fogalmam sincs, az asztrálsíkon nincs jelen a barlang, valószínűleg csak egy sokkal magasabb szinten lelhető fel, de atyád szerint ez az egyetlen esély, és ha valóban etókiók százezrei fognak özönleni, akkor úgyse sok mindent tehetünk.
- Te jóságos . . . etókiók százezrei? Nem kéne figyelmeztetni a többieket?
- Nem, kitörne a pánik és szétszóródnánk. Ha együtt maradunk, a te segítségeddel túlélhetjük.
- Megértettem, tehát kutassam föl a tudás barlangját, de nem térhetek vissza . . .
- Valahogy így állunk, igen, de sajnos nem tudok többet a barlangról.
- Majd még találkozunk, most nyugovóra térek.
- Térj be hozzám máskor is, az első fülke az enyém, sok mindent mesélhetek és taníthatok neked az asztrálsíkról!
- Köszönöm, további kellemes éjszakát.

Megkerestem a szobám és lepihentem. Egész éjszaka rágódtam a hallottakon, de nem tudtam még elképzelni, hogy miként menthetek meg mindenkit, ha örökre bent kell maradnom.
Végül elnyomott az álom és másnap új reményekkel ébredtem. Reggelinél Joseph úr rendkívüli beszámolót tartott, a különös lényekről.
- Elkészült az első használható videó felvétel az etókiókról! Az elemzés is elkészült a vérükről, azonban csak annyi derült ki, hogy a testváladékuk tartósítják azt, amibe belekerül. Az emberek számára nagyon erős méreg.
Ezután megnéztük a felvételt. A képernyőn egy körülbelül két-három méter széles, százötven centi magas, hatlábú lény suhant el a kamera előtt.
- Az egyetlen szerencsénk az, hogy nem támadnak addig, amíg nem érzik magukat veszélyeztetve, ám ha egy rossz mozdulatot is teszünk, vagy rájönnek, hogy az űrhajóban könnyen kapható élelem van . . . jaj nekünk. Legnagyobb sajnálatunkra nem elegendő mennyiségű fegyver áll rendelkezésünkre. Esélyünk napról napra csökken, mert szédületes gyorsasággal szaporodnak és nagyjából nyolcvan kilométer/órás sebességre képesek szert tenni. Mára ennyit.

A reggeli után felkerestem Látót, hogy kikérjem a véleményét, az etókiókkal és a barlanggal kapcsolatban.
- Nem hagyom jóvá, hogy belépj a barlangba, de tudom, hogy nem fogom tudni megakadályozni.
- Miért nem? Mi vár ott bent rám?
- Erről az idő szövődményein nem szűrődik át semmi.
- Mi az, hogy nem?
- Jól hallottad, csak annyit tudok, hogy valóban te fogsz megmenteni minket, de hogy hogyan, arról fogalmam sincs.
Mérgemben ott hagytam Látót, és inkább Kelen felé mentem, hátha ő többet tud.
- Szerv’ Kriun, szeretnél többet megtudni az asztrálsíkról?
- Igen, mesélj nekem, hogy-hogy te ilyen . . . öreg vagy?
- Ó, én tudod nem találtam meg az Életet, én Béke párti vagyok.
- De akkor, miért vagy még Életben?
- Tudod, én már százhatvannyolc éves vagyok, de elmém segítségével rájöttem, hogy az asztrálsíkról meríthetek energiát, és napi egy-két óra ellazulással és elmélkedéssel megerősíthetem a sejtjeim újraképződését. Képzeld, az asztrálsíknak több szintje van. Az átlagos emberek az ötödik szintnél nem jutnak tovább. Az első néhány szint az álmok és gondolatok világa. Ezen keresztül jöhet létre a telepátia és a hasonló jelenségek. Jómagam már betekintést nyertem a tizedik szintre is, de ott alig tudtam pár másodpercig maradni. Minden szint között óriási a különbség, ezért magasabb szinteken már alig lehet egy kis ideig tartózkodni. Ám amit ott láttam, elképesztő volt. Azalatt a pár másodperc alatt többet tanultam a világ működéséből, mint több éven keresztül. Tudod, azokon a szinteken már bármikor elérem a telekinézist, vagy képes leszek befolyásolni az időjárást.
- Értem, köszönöm, hogy ezt megosztottad velem, remélem, közelebb kerültem a rejtély megoldásához, hogy miként fogok segíteni az emberiségen.
- Arra csak te magad jöhetsz rá, ebben nem segíthetek, de tudod, ha mindenki a saját szerepét játssza, nem kerülünk összetűzésbe senkivel.
- Most távozok, vár a felderítés, vagy te tudod, hogy milyen a bolygó?
- Ha túl sokat tudunk, elmegy a kedvünk az örömtől és felülemelkedünk mindenen, ezért szeretném meghagyni az embereket, a hitükben, hogy remélhessenek és csalódhassanak.
- Ez igazán tanulságos volt, érdemes szem előtt tartani.

Rövid társalgásunk után az ebédlőbe indultam. Most nem volt előadás, rögtön utána az alakulathoz siettem, nem szerettem volna lemaradni a felderítésekről, mert igen csak érdekelt, hogy vajon mi lehet a bolygón.