Az ötödik cimbora

Egy ifjú legény

1629. Franciaország, Párizs. Éppen olyan zsúfoltak voltak az utcák azon az őszi délutánon, mint mindig. Asszonyok mentek a piacra, jöttek a piacról, urak sétálgattak, mutatványosok szórakoztatták a népet. Ám eme tarka népek közül kilógott egy úr.
Fiatalember volt, talán huszonkét éves. Tollas kalapja mélyen a szemébe volt húzva, az út porától megbarnult ruhában igyekezett tájékozódni. Bár járása elárulta, hogy nemesemberrel van dolga az embernek, látszott rajta, hogy nem Párizsból származik, hiszen igen bizonytalanul méregette az épületeket. Néha megszólított egy-két járókelőt, és udvariasan eme kérdést intézte hozzá:
-Ha megbocsát egy pillanatra, uram, lenne szíves elárulni, merre találom a testőrpalotát?- persze sokan meg is nézték maguknak, minden bizonnyal feltéve némán is a kérdést: „Mit akar ez a kölyök ilyen öltözékben ott?”. Egyszer még egy ilyen választ is kapott:
-Ahol ni!- szólt az útbaigazító egy csoport testőr felé intve.- Ott jönnek a testőr urak. Kövesse őket, majd csak odaér egyszer.
Ilyen útbaigazításokkal kellett boldogulnia a fiatalembernek, aki egyébiránt világosbarna hajjal rendelkezett. Méltóságteljes lépései sok szép hölgy tekintetét mágnesként vonzották, ő azonban rá se nézett egyikre sem, ment tovább Párizs kanyargós utcáin, folytatva kutatását a testőrpalota ügyében.
Végtére aztán csak odaért. A hatalmas épület a Vieux-Colombier utcában most is nyüzsgött a testőröktől. Udvarán éppen névsorolvasást tartottak, mikor a fiatalember betoppant. Udvariasan megállt az oroszlánfejekkel díszített kapuban, s megvárta míg feloszlanak.
Ahogy az épület várótermébe lépett, egy pillanatra megilletődött. Az udvarról a fél társaság ide tódult, hogy valamiképp elüssék az időt. Némelyek sakkoztak, mások beszélgettek, egy harmadik csoport pedig heves kártyapartiba bonyolódott. A fiatalember leült egy padra, és elkezdte alaposabban megnézni magának jövendőbeli bajtársait. Már tíz perce így szemlélődött, mikor a kártyázó csoportból egy mély, haragos hang hallatszott:
-Ez nem igazság!
-Ugyan már, Porthos- szólt egy testőr.- Attól, hogy nem kedvez neked ma a szerencse, még nem kell kiabálni.
-Könnyen beszélsz, ha már másodszorra nyerted el a pénzem, tíz perc alatt!- vágott vissza Porthos. Nagy, tagbaszakadt ember volt, messziről látszott, hogy herkulesi erővel rendelkezik. A fiatalember belátta, hogy nem szívesen kötne bele. Folytatta volna tovább a vizsgálódást, ám végre behívták a kapitányhoz.
Tréville úr az íróasztalánál ült, és kíváncsi tekintettel várta látogatóját. A fiatalember belépett, levette a fejéről kalapját, és mélyen meghajolt. A kapitány megvárta, míg bezáródik az ajtó, s akkor felállt.
-Kisasszony- szólt.- Örülök, hogy épségben megérkezett. Remélem zökkenőmentes volt az útja.
-Abszolút, kapitány- felelt a fiatalember, aki nem is volt fiatalember, na de fiatal hölgy!
-Kérését teljesítettem, csatlakozhat a testőrök közé- erre a hölgynek felragyogott a szeme.
-Ó, köszönöm, uram!
-Szóra sem érdemes, Damienne- mondta a kapitány mosolyogva, miközben átnyújtotta a király pecsétjével díszített oklevelet.- Bár unokahúgom, ne felejtse el, hogy nem fogom sokban segíteni a dolgát.
-Nem is kértem- mondta Damienne.- Egy d'Auvrigne nem kér segítséget senkitől... Hacsak nem útbaigazításról van szó egy idegen városban- tette hozzá kuncogva.
-A király hívatott, mennem kell- szólt Tréville az órára pillantva.- Ha pár perccel később jön, csak holnap fogadom. Szerencséje volt, Damienne. Szép napot!- Damienne meghajolt, és kiment kalapját a fejébe nyomva.
Olyan nagy lendülettel ugrott ki az ajtón, hogy szinte nekirohant egy alacsony testőrnek, aki éppen barátja egyik versét hallgatta.
-Excuse moi, monsieur1!- mondta az újdonsült testőr. A két barát megállt egymás mellett, a szavaló elhallgatott, az alacsony pedig végigmérte tetőtől talpig Damienne-t komoly tekintettel. Aztán elmosolyodott, és biccentett.
-Semmi baj, uram- mondta, aztán tovább indultak. Damienne még hallotta, ahogy a magasabb odafordul barátjához.
-Nem emlékeztet ez téged valamire?- kérdezte. A másik megállt, és egyik szemöldökét felvonva nézett rá.
-Mire kéne emlékeznem?
-Hej, romlik már a gascogne-i feje!- kuncogott a testőr.- Athos bezzeg emlékezne.
-Ugyan már, kedves Aramis, mondd el, mire nem emlékszem!
-Te is valahogy így rohantál neki Athosnak, amikor először találkoztatok.
-Az más volt. Én neki is mentem, és nemigen kértem elnézést.
-Ebből is látszik, D'Artagnan, hogy nem gascogne-i a fiú- ezen jót nevettek mind a ketten. No, de hagyjuk is el a jó kedélyű testőröket, kövessük inkább a világ legboldogabb emberét, Damienne-t.
Már a palotába tartva kinézett magának egy viszonylag színvonalas fogadót, oda tért be ételt és szállást kérni. A fogadós örömmel fogadta, leültette egy asztalhoz az ablaknál, aztán adott neki ételt és italt. Tőle nem messze ült egy csoport vörös egyenruhás gárdista. Az egyik igencsak nézegette, pláne mikor felismerte Őfelsége pecsétjét a kék szalaggal átkötött oklevélen.
-Fogadós!- szólt Damienne. A fogadós természetesen nyomban ott is termett.- Adna tehát egy szobát, ahol ma éjjel megszállhatok?
-Hát persze, uram- felelt a fogadós meghajolva, és intett Damienne-nek, hogy kövesse. El is indult az újdonsült testőr, ámde mikor a lépcsőhöz ért volna, az egyik gárdista éppen ott igazgatta meg a csizmáján a sarkantyút.
-Elnézést, uram- szólította meg a gárdistát a fiatalembernek öltözött hölgy.- Volna szíves elengedni?
-Nem értettem jól, mit mondott?- kérdezett vissza felegyenesedve a gárdista. Damienne alacsony volt, úgy D'Artagnannal azonos magasságú, a gárdista pedig biztosan elérte az öt és fél  lábat, magasra kellett néznie, de nem törődött vele. Keményen belenézett kékeszöld szemével a provokáló szemébe.
-Azt mondtam, uram, álljon arrébb!- úgy csattant Damienne hangja, akár az ostor a beálló meglepett csendben. Ám a gárdista nem állt félre, sőt! A csoport többi tagja is a fiatalember köré gyűlt. Az kivonta a kardját, ám hat ember ellen egymagában nem ért volna sokat. Egészen az ablakhoz szorították.
Az egyik gárdista előreugrott, hogy kissé eljátsszon vele, ám Damienne fürgén oldalra lépett, így támadóját a lendület kirepítette az ablakon. Nagy kiáltással esett a földre, mert bár nem voltak emeleten, mégis olyan szerencsétlenül sikerült földet érnie, hogy a kardja a karjába fúródott.
Négy jó barát éppen arra járt. És ki más lett volna az a négy, mint a négy elválaszthatatlan: Athos, Porthos, Aramis, és D'Artagnan? Az ablak kitörésének hangjára megálltak, végignézték a gárdista esését és balsorsát.
-Ez is jól járt!- kiáltotta nevetve Porthos. Bizonyára meghallotta a hangját a fogadós, ugyanis kétségbeesett arccal rohant ki az utcára, egyenesen a négy barát elé, és összekulcsolt kézzel könyörgött nekik.
-Jaj, testőr urak!- mondta.- Biz' Isten a legjobbkor jönnek. Siessenek, uraim, egyik társukat éppen lekaszabolni készülnek!
-Hogyan?- morogta D'Artagnan, a többieknek csak a szeme villant.- De ezt már nem hagyjuk.
Azzal berontott a fogadóba, három társa követte. Odabenn bizony tényleg dúlt már a harc. Damienne nem bírt el öt ellenféllel, bár sebet nem kapott, ő sem sebzett meg senkit. Az asztalokat már felborogatták, a székeket úgyszintén. Szinte semmi nem maradt állva, ami mozdítható volt.
A négy testőr kivonta kardját, és csatlakozott a fiatalemberhez. Most már, hogy végre egyenlően álltak, hamar leverték a gárdistákat, és Damienne addig vitte, hogy dühében az egyiket ott ölte meg.  A küzdelem után levegőért kapkodva ugyan, de megmentőire nézett, és így szólt:
-Hálásan köszönöm, uraim.
-Bárki megtette volna- mondta Aramis.
-Nem vagyok én abban olyan biztos- szólt Porthos gyanakvóan körbenézve.
-Ön bátor és nem kevésbé tehetséges ember, uram- szólalt meg Athos kifürkészhetetlen szemével Damienne-re nézve.- Hat egy ellen, és egy karcolás nélkül megússza... Szép munka.
-Persze, ha hajlandó elfogadni néhány leckét venni tőlünk, még lehet jobb is- kacsintott D'Artagnan.
-Komolyan mondja, uram?- kiáltotta boldogan a fiatalember, most már felismerve, hogy kik állnak előtte.
-Hát persze, az ántiját!- mondta D'Artagnan mosolyogva.- Szabad a nevét?
-Damien2. Damien d'Auvrigne- és meghajolt mélyen.
-Je suis D'Artagnan3- s azzal meghajolt. A többiek is sorra bemutatkoztak, és illedelmesen meghajoltak.
-Tehát holnap, uram- szólt Aramis.
-Holnap- bólintott Damien.- És hol, ha szabad kérdeznem?
-A Luxembourg kertje?- kérdezte Porthos, miközben megmotozta a gárdista holttestét.
-Hogy aztán azt higgyék, hogy már megint párbajozunk?- kérdezte Athos.- Nem, Tréville úrnál tökéletes lenne.
-Akkor hát hallgassunk a Nagy Athosra, és találkozzunk holnap nyolckor Tréville úr palotájában!- mondta D'Artagnan mosolyogva, és a fiatalember vállára csapott barátságosan.